Magyar Nemzet, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-31 / 307. szám

Vasárnap, 1972. december 11.. ILLYÉS GYULA: AZ ÜNNEPELT Március 26-án mutatja be a veszprémi Petőfi Színház Illyés Gyula új drámáját Petőfiről. Az alábbi részlettel kezdődik a hat képből álló dráma. Kórus Három férfi áll a színen: A, a művelt. B, a lelkesülő. C, a földönjáró, ahogy már szóejté­sük is érzékelteti. EGYÜTT: Elégtételt Petőfi Sándornak! A: Itt az ideje! B: Pótolni a mulasztást. A: Engedtessék fültennem, hogy mind akik itt vannak, átérzik, hogy régtől esedé­kes kötelességet rónak le ezen a magasztos ünnepen, nagy költőnk halála napjá­nak ezen az évfordulóján. Tessék? B: halkan, miután oldalba bökte. Születése évforduló­ján. A: A szellem szökellése volt ez a nyelvbotlás. Az „Egy gondolat bánt engemet” szerzőjének nem a születé­se napja a fényt hozó ün­nep, a dies solemnitatis. Abban teljesedik ki ő. Szü­letni mindenki megszületik. C: Többnyire meg is hal, saj­nos. A: De nem akként, ahogy ő. Neki a halála is remekmű. Ösztönös, de végső fokon tudatos. Mítoszt teremtett. C: Petőfi? A: A költő ott kezdődik, ahol több lesz a saját sorsánál. Fölébe lép és mitológiát te­remít. C: És mennyi jó magyar nótát teremtett volna még B: És igazi hazafias verset. Szerintem még a szerelmes versekhez is korán halt meg. C: És ahogy elpusztult, fiatal házasként. A: El tudja képzelni, uraságod Petőfi Sándor szent alakját Segesvár nélkül? Ez a mít­osz. Egy pálya, amely ott kezdődik, ahol befejeződik. B: Csúcspont, amely — hogy így mondjam — startpont? C: Ott essem el én a harc mezején. B: Hibátlanul fújtam én is va­lamennyi versét, ami csak föl volt adva. C: A Tisza! Szerintem a Duná­ról is írhatott volna olyat. Sőt, a Dráváról is, mert somogyi vagyok. A Bala­tonról! És belekergették ab­ba a csatába! A: Énre leghőbb vágyát tel­jesítették az istenek — ahogy kitűnő elődöm örök­érvényűen megfogalmazta nagy akadémiai beszédében. B: Azóta sincs költője a ma­gyarnak. Az igaz hazafiak­nak. C: Meg a borivóknak. A disz­­nótorozóknak. Ha valami jóízűt, szívnevettetőt aka­rok hallani, az ő könyvét vetetem elő a lányommal a szekrényből. Bizt lehetett volna ez a köny vastagabb is. Korán végezte, akár­hogy is vesszük azt a bol­dog csúcsot. A: Szén, hogy a város most díszhelyen állítja föl a szobrát. A Vármegyeháza előtt! B: Mert a lényegben mégis csak győztünk. Nélküle ma is a Bach-huszárok ülné­nek s húznák a léningot az ország, a megye legjobb stallumaiban. A: A szobrász mégis kedvet­lennek látszik. C: Mert csak a mellszobrot szavazták meg huszonöt­ezerért holott Kölcsey néni ugyanolyan huszeréért Gas­­parik negvenezret kapott. A: Rágalom. Csak harmincez­ret. B: Hagyjuk tán ezt máskorra. Milyen a szobor? C: Túl sovány nyakban, túl hosszú, a Tirteusz-voltához képest Giaccometti­s. B: Már pedig a tirteuszi elem elkerülh­etetl­en. C: Iszonyú belegondolni, hogy utolsó percében ott a lovak lába alatt azt kellett látnia, a zsarnokság győz. A: Zsarnokság! A lángelme mintdig zsarnokságba ütkö­zik. Ideje, hogy valaki vég­re kimondja: jobb, hogy Petőfit idegen zsarnokság pusztította el és nem az övéinek sikerült végezniük vele. Mert mindent megtet­tek, hogy elnémítsák. B: Az volt az útja: egyenes! Horatius is fogadko­zott, hogy meghal a hazáért. De aztán eldobta a kerek kis pajzsát és eliszkolt. Költő­nek költő, de mint hős­e nem tudott halhatatlanulni. Mint O. A: Megelőzte a korát. C: Nem értették meg! A: A magyar nép üstökösét. B: A lángoszlopot! A: A fáklyalángot! A lobo­gónkat! C: 48 bolsevikjét! Akit még ma is gáncsolnak és gyaláz­­nak és kisajátítanak! B: A mi Petőfinket! A: A mi Petőfinket? C: El akarják venni tőlünk? Azt is? A: Nem fogják elvenni! B: Elégtételt tehát Petőfi Sán­dornak! C: Ezzel a jeligével vonulunk hátra, hogy beszéljenek a tények. MIND: Az elégtételért! 1. kép Petőfiék lakása. Belép Júlia és Petőfi, ez tálcával, az ira­tokkal. Júlia letakarítja az asztalt. Petőfi iratokat író­­készséget rak rá. PETŐFI: Szeretnék egy fer­tályóra csöndet. Az asz­talhoz ül, dolgozna. Az öre­gek még itthon vannak? JÚLIA, távozóban: Tatus. Na­­nus kivette kezemből a be­vásárlókosarat. Addig küz­dött, végül is ő ment le. PETŐFI már munkában: Kö­szönöm. JÚLIA: Azután majd én jön­nék be egy csöndes fertály­órára. Csak egy bólintást kap. Ki­megy. Némi idő után húzós csengő hangja. Petőfi kelne föl, de Júlia visszatér, ő megy ajtót nyitni. JÚLIA az előszobából, kezé­ben nagyobb boríték. A Pesti Hírlaptól. Maga báró Kemény küldi. PETŐFI: Csak Kemény küldte, báró nélkül. Tartsuk be leg­alább itthon az elvet. JÚLIA: Úgy mondom, ahogy a küldönc mondta. PETŐFI fölbontva a borítékot. De hiszen ez az én cikkem! A bécsi forradalom köszön­tése. Kibontva a borítékban lelt borítékot. Közölhetet­­len! A szerkesztő úr, a báró úr szerint! Éljen a sajtó­­szabadság. No de ehhez még lesz szavam. Móric hazajött már? Móric de Laborfalva. JÚLIA: Meghallhatja. PETŐFI: De megmondom én neki magának is. A de itt nem predikátum, nem de genere, hanem csak polgári­­tól, -től, hogy hazajön-e még néha a lakására is La­borfalvi művésznőtől, meg a társaságától. JÚLIA: Már a társasága sem tetszik? PETŐFI: Elsősorban a társa­sága nem tetszik: a gróf­­majmolókat a grófoknál is nehezebben nyelem le. JÚLIA: Nem ránk tartozik. Kopog a szemközti ajtón, benyit. Móric? Itthon van. Jöhet úgy, ahogy van! Én úgyis megyek. Légy vele türelmes. Halálos beteg, szerelmes, „halálosan­’. PETŐFI: Maradhatsz, ha fél­ted. JÓKAI háziköntösben: Bocsá­nat, azt hittem, csak Sán­dorral leszünk. Rögtön kön­töst váltok, cipőt húzok. PETŐFI: Ne vesztegessük az időt. Kemény visszaküldte a cikkemet. JÓKAI: Gondoltam. PETŐFI: És a magyarázó leve­lében eszébe sem jut, hogy éppen velem cenzorkodik, aki alig két hónapja a cen­zúra nyakát kitekertem. JÓKAI: Már hogy cenzorkod­­na, nem akarja elriasztani az olvasóit. PETŐFI: Vagyis azok cenzor­kodását fogadja el, a vako­két. Ahelyett, hogy látóvá­­ tenné őket végre, amikor mód van rá. JÓKAI miután beleolvasott a levélbe: Megint túlzol. Csak a pillanatot nem tartja al­kalmasnak. S ez érthető. PETŐFI: Ez épp a poltronság. Amit írtam, a pillanat ha­tása alatt a pillanatnak ír­tam. Bécs népe most kelt föl, király őfelsége most iszkolt el a Burgból és a magyar kormány, az első független magyar kormány most mérlegeli rábeszélni az imádott uralkodót, hogy ne Innsbruck felé kapja föl a nyúlbocskort hanem Budára — mikor csattanjon egy kemény helyeslés a bé­csieknek, ha nem ebben az áldott pillanatban? Még most se késő. Azonmód le­adjuk a cikket az Életké­pekben. JÓKAI: Én azt is megfontol­nám. Nem azon az egy cik­ken fordul meg a bécsiek sorsa. PETŐFI: Azon! És azon a szent elven, hogy ha bárhol tető­re tűzik a forradalom lobo­góját, amellett a világ min­den igazságtudó emberének azonnal és ott kell harcot kezdenie, ahol van, akár egy padlásablakból tüzelve, mert csak úgy, lehet ered­mény. JÓKAI: Ránk tekintve aztán senki nem mondhatja, hogy elmaradtunk a tüzelésben. Mutatkozik is az eredmé­nye. Eddig nem szóltam, de naponta növekedve mutat­kozik nálunk is. A múlt hé­ten tizenkét előfizető mon­dott le, ezen a héten hu­szonegy. JÚLIA: Gyalázat. Még mindig azért, mert „nincsen többé szeretett király”? Nincs is többé. JÓKAI: D­' a nyomda kerekei­re változatlanul az előfize­tőktől jön a malomvíz. Ez az öreg Heckenast szava: az én fülembe sírja, már­­már baljóslatúan, hogy ha így folytatjuk, hát ő ... el­áll attól, hogy a jakobiniz­­mus az ő költségén vegyen szállást Magyarországon. Külön paksamétákba osztva nyomta a kezembe az olva­sók panaszait, respektíve tiltakozásait. Várj, szolgálok velük azonnal. Kimegy. PETŐFI: Személy szerint sze­retnék valamennyivel be­szélni, hogy ablakot üssek a sötét koponyájukba. For­dulj csak ide. Valami nem jót látok az arcodon. Piros is vagy és sápadt is. Ért va­lami? JÚLIA: Mi érhetne különös? PETŐFI: Úgy jársz, mint akit nem fog a hely. Már ma­gam is nagyon raboroszlá­nul kezdem érezni magam. Rácsok, rácsok. Rácsokat hoz persze ő is. JÓKAI visszatér, utcai ruhá­­­ban. Közben komilfóbbá is tettem magam. Itt vannak. Ezek itt meg kérelmek, ta­nácsok. Hogy intsük le a­zo­­kat, akik a nemzeti sz­ív helyett színvörös kokárdá­val sétafikálnak az utcán és már csak akkor él­jenzik Pe­tőfi szavait, amikor a nép fölfegyverzését követeli együtt a házbérmegtagadók­­kal, meg amikor az új mi­nisztériumot leckézteti, egy kicsit erősen, azt utólag ne­ked is be kell látnod ... ez itt mind azt kívánja, vondd vissza, amit Kossuthra mondtál. PETŐFI: Mit mondtam rá visz­szavonandót? JÓKAI: Hogy nem a hazát, hanem a kutyádat sem bíz­nád rá! PETŐFI: Nem rá mondtam. A minisztériumra. JÓKAI: Tehát még Széchenyi­re, Eötvösre, Deákra is. Há­romezer ember füle halla­tára. PETŐFI: Háromezer ember dörgő helyeslésével. A ha­tárvidékeken ölik a ma­gyart! Azt nem veszik zo­kon?! S hogy közben a ma­gyar katonaság meg az ola­szokat öli. Tébolyító. JÓKAI: De Metternich után Batthyány mégsem eben guba! Azt is rád kenik. Meg az a nyilvánosan széttépett nemesi levél, a szent kutya­bőr tettleges meggyalázása! Most derül ki, Magyarorszá­gon mindenki nemes és nagyra is van vele. PETŐFI: Azzal pedig ne le­gyen. Mi van még? JÓKAI: Aztán még mindig a „Királyokhoz”. PETŐFI: Ha tudom, milyen nyögvenyelő gombóc lesz az a vers a „közvélemény” tor­kán, még keményebbre gyú­rom. JÓKAI: Ez itt az öklendezés rá. Bármily gusztustalan, a maga édes kacsáiba teszem le, eldöntendő, mit mutat meg belőle Sándornak, egy nyugodtabb percében. PETŐFI: Annyi a tiltakozás? JÓKAI: Az ellen­vers. Ellened Ellenünk... * PETŐFI: Amellett a király mellett, akinek egy ment­sége lehet, hogy orvosai is agyalágyultság ellen keze­lik? JÓKAI: Még hozzá Debrecen­ből, Nagyváradról, Kassá­ról! Ezres és ezres példány­számban. Ezért én nem is venném olyan könnyedén. PETŐFI Júliához: De te, lá­tom, mulatsz rajtuk. JÚLIA: És téged sem fosztlak meg tőle. Olvassa, amit ed­dig magában élvezett. Él e hon dicső kegyes királya, S méltán hódol neki a magyar. Mert a szép hon fölvirágozásán Fáradozva minden jót akar. És a hűtlen betyári nyelvű Dalnok erre béhunyá szemét — Süss gyalázat bélyeget arcára Polgártárs, ki eddig hű talál, Ah, ne hallgass áruló szavára S monddsza vélünk: éljen a király! JÓKAI: Ismétlem, én nem ne­vetnék rajta ilyen szaba­don. JÚLIA: Ezen sem? Olvassa: E zavar­ halászt, e béke és hon Gyűlölőt mindenki vesse meg, Trón s király ellen ha szólna többé Vakmerőn, hon­ átok sújtsa meg: Dög­mirigytől könnyebb óvakodni, mint lázító szók hatásitól: Szemtelen, ki hű nemzet nevében A királyról tiszteletlen szól! JÓKAI: Én ezt ijesztőnek talá­lom. A Hajdúságban írták! Jelezve is van: Hajdúbö­szörményben ! PETŐFI: De nem a hajdúk, megnyugtatlak. Valami szolgabírófi, vagy részeg kántor. Azok előtt lejtenek ilyen sorsziftosan a verslá­bak. Ennyi legyen az ije­delmünk. Nevetek rajta. JÓKAI: Az nevet jót, aki utol­jára nevet. JÚLIA: Van még itt végezetül is nevetni való. Megkondulnak, hűtelen, fölötted Mit megingatsz, a halálharang. Egy hű nemzet ennyi sérelemről Hozzáillő büntetést adand. Addig millió magyar szívében Borzadást szül átkos éneked S kebleinkben hon s király szereleme Föllobog, mi téged eltemet. Nagy hahota, melyben most Jókai is részt vesz. De el­sőül hagyja abba. JÓKAI: Semmi nem egészsé­gesebb, mint az akasztófa­humor. Volna erre is okunk. Vannak jóakaróink, akik már kötelet látnak eresz­kedni a nyakunk köré. PETŐFI: Kötelet, a mi nya­kunkba? Kötelet,­­ illetve guillotine-t majd mi osz­tunk a nyakaknak. JÓKAI: Adja az Úr. Egyelőre a felségsértő versedre vá­laszolt már a legilletéke­sebb hely is. PETŐFI: Kicsoda? JÓKAI: Maga a király. PETŐFI: Eridj már. JÓKAI: Írásban ugyancsak. Manu propria. PETŐFI: Ne ugrass. JÓKAI: Már egy hete. PETŐFI: Az én versemre, ami­közben iszkolt Innsbruck­ba? JÓKAI: Nem közvetlenül ne­ked, hanem a nádornak. Bi­zalmasan kaptuk meg a hi­vatalából a másolatot, így hangzik. Olvassa: Kedves Unokaöcsém, Főherceg Ná­dor! Ide csatolva átküldöm kedvességednek ezt a Kirá­lyokhoz című költeményt, melyet P. S. szerzett s mely a fönnálló alkotmány föl­forgatására és a királyi te­kintély megsemmisítésére irányul, avégből, hogy erre az új magyar sajtótörvény szerint az az Eljárást meg­indítsa. Bécs, 1848. május 5. Ferdi­­nánd s. k. s. k. saját kezű­leg. Őfelsége saját kezűleg írta le a nevét miattad. JÚLIA: És ez... ez életve­szély? JÓKAI: Látszólag csak az új szabad sajtó életét veszé­lyezteti, de „a királyi tekin­tély megsemmisítői”-t a ma is érvényben levő törvény pallással sújtja. PETŐFI: Büszkén vállalom, hogy rajtam próbálja ki a zsarnokság a pudvás agya­rait. Beletörnek, az bizo­nyos. JÓKAI: Mert a haza mi mel­lettünk áll. PETŐFI: Ha mi megálljuk a sarat. JÓKAI: Berci, Pálfi tegnap­előtt még kötötte az ebet a karóhoz, ha egyedül is, de megsétáltatja a vörös ko­kárdáját az Úri utcán. Teg­nap már nem sétáltatta meg, lehurrogták. Főleg amikor magyarázni is kezd­te a respublikát. PETŐFI: Gyerünk, mi majd megsétáltatjuk azt a vörös kokárdát, majd megmagya­rázom kinek-kinek mi az a respublika. JÓKAI: Most egy-két napig nem tanácsolnám. Egy ideig a hadsoraink újrarendezé­sét ajánlanám. PETŐFI: Mintha máris szét volnának verve, úgy be­szélsz. JÓKAI: összegezd egy kicsit a jeleket. Katonaság kasza­bolja a népet, fölszólalásod­­ra még megcsinálják a vizs­gáló bizottságot, de nélkü­led. Megalakult a magyar Salut Public, s egyszerre csak törlik a neved. A Nem­zeti Újság, de a többi is, március ifjú hőseit holmi kommunisztikus elvű párt­­viszálykodóknak ábrázolja — és denunciálja. Nem eredménytelenül. S most még a báró is visszaküldi a cikked. PETŐFI: A báró! Meg kell ful­ladni ebben az országban. Ebben a városban. Kint csöngetés, Júlia ki­megy. PETŐFI: Nem a kokárdát, a vörös karszalagomat teszem föl és járatom meg. Meg­keresi, húzza a karjára. JÓKAI: Óbudán, no meg a né­met városrészekben azért már te se mutogasd nagyon: ugyancsak zokon vették ők is, a leckét, amit a zsidók megkergetése, ki­zsebelése miatt kaptak tőled. JÚLIA visszatér: Egy vidéki ifjú van itt, szerény szóval, de tekintélyes kosár­ral. Hogy mondjam csak azt: Károly, a kunságifi. Ha emlékszel. PETŐFI: Kunszentmiklósról ?! Már hogyne emlékeznék! Gyere csak, gyere! BANKÓS: Igazán nem alkal­matlankodnék. De megbíza­tás... PETŐFI a kosárra: Mi az, Pestre költözködsz? BANKÓS: Szeszt hozok, szeszt viszek, de ... PETŐFI: Hadd prezentáljalak már. Ez itt — gondolhatod — a feleségem. BANKÓS: Meg vagyok illetőd­­ve, a híres Petőfinél PETŐFI: Ez meg Jókai Móric teljes nagyságában. BANKÓS: Meg vagyok tisztel­ve ilyen illusztris férfi előtt... PETŐFI: Ez meg az én talán legkedvesebb földim, legré­gibb gyermekkori pajtásom, Bankos Károly, aki ha egy­előre névtelenül is, de máris benne van az irodalomban. JÓKAI a kosárra: Kéziratok? PETŐFI: Az ő érdeme, hogy — mikyor is — még 45-ben azt a feledhetetlen hajnalig tartó búcsúbeszédet meg­szervezte, amiről még vers is kerekedett a fejemben. Eljutott hozzátok? BANKÓS: Emlegetik ma is a fiúk, de milyen büszkén! Kiskunsági Szentmiklósnak Ifjú népe Bejutottál a szívemnek közepébe: Hejh, pedig e szívközép, e Szentek szente Nem sok ember fordult meg még, Fordult meg még eddig benne. PETŐFI: Csak meghatja az embert, amikor azt érezheti, nem papirosra ír, hanem szívhártyára. De telepedj már közénk s vágj bele, mi jó szél vetett erre. BANKÓS: Mondtam: ide is, oda is, szesz! A kosár fele a te könyveid. Ha va­­d szíves odatenni mindég­be a kézjegyed. Viszonta­­l meg a fáradságodért egy­két meszely hazai törköly­féle, ha nem veted meg. PETŐFI: Az elvem ugyan, hogy a közszereplésért egy morzsa se, de ha meg kell dolgoznom érte... mert nem szívesen ajánlgatom magam még a könyvem címlapján sem. De nem sür­gős, mi? BANKÓS: Nekem nem. De rös­­telleném elrabolni a nagy Petőfi Sándornak csak egy percét is ezekben a napok­ban, amikor az egész or­szág, amikor az egész nem­zet... nem is tudom végig­mondani ... PETŐFI: Mondd csak végig. Ez­tán megkönnyíti. Koc­­­­cintást kínál. BANKÓS miután ivott: Csak néztünk össze otthon a fiúk­kal, hát lehetséges, hogy a magyar nép mózesi lángosz­­lopa, aki elvezette a sza­badság kánaánjába­... PETŐFI: ...No gyere lejjebb azért a földre. BANKÓS: De nem megyek le, testvér. Mert már meglep- Masz Ném­zet t?

Next