Magyar Nemzet, 1972. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
Vasárnap, 1972. december 11.. ILLYÉS GYULA: AZ ÜNNEPELT Március 26-án mutatja be a veszprémi Petőfi Színház Illyés Gyula új drámáját Petőfiről. Az alábbi részlettel kezdődik a hat képből álló dráma. Kórus Három férfi áll a színen: A, a művelt. B, a lelkesülő. C, a földönjáró, ahogy már szóejtésük is érzékelteti. EGYÜTT: Elégtételt Petőfi Sándornak! A: Itt az ideje! B: Pótolni a mulasztást. A: Engedtessék fültennem, hogy mind akik itt vannak, átérzik, hogy régtől esedékes kötelességet rónak le ezen a magasztos ünnepen, nagy költőnk halála napjának ezen az évfordulóján. Tessék? B: halkan, miután oldalba bökte. Születése évfordulóján. A: A szellem szökellése volt ez a nyelvbotlás. Az „Egy gondolat bánt engemet” szerzőjének nem a születése napja a fényt hozó ünnep, a dies solemnitatis. Abban teljesedik ki ő. Születni mindenki megszületik. C: Többnyire meg is hal, sajnos. A: De nem akként, ahogy ő. Neki a halála is remekmű. Ösztönös, de végső fokon tudatos. Mítoszt teremtett. C: Petőfi? A: A költő ott kezdődik, ahol több lesz a saját sorsánál. Fölébe lép és mitológiát teremít. C: És mennyi jó magyar nótát teremtett volna még B: És igazi hazafias verset. Szerintem még a szerelmes versekhez is korán halt meg. C: És ahogy elpusztult, fiatal házasként. A: El tudja képzelni, uraságod Petőfi Sándor szent alakját Segesvár nélkül? Ez a mítosz. Egy pálya, amely ott kezdődik, ahol befejeződik. B: Csúcspont, amely — hogy így mondjam — startpont? C: Ott essem el én a harc mezején. B: Hibátlanul fújtam én is valamennyi versét, ami csak föl volt adva. C: A Tisza! Szerintem a Dunáról is írhatott volna olyat. Sőt, a Dráváról is, mert somogyi vagyok. A Balatonról! És belekergették abba a csatába! A: Énre leghőbb vágyát teljesítették az istenek — ahogy kitűnő elődöm örökérvényűen megfogalmazta nagy akadémiai beszédében. B: Azóta sincs költője a magyarnak. Az igaz hazafiaknak. C: Meg a borivóknak. A disznótorozóknak. Ha valami jóízűt, szívnevettetőt akarok hallani, az ő könyvét vetetem elő a lányommal a szekrényből. Bizt lehetett volna ez a köny vastagabb is. Korán végezte, akárhogy is vesszük azt a boldog csúcsot. A: Szén, hogy a város most díszhelyen állítja föl a szobrát. A Vármegyeháza előtt! B: Mert a lényegben mégis csak győztünk. Nélküle ma is a Bach-huszárok ülnének s húznák a léningot az ország, a megye legjobb stallumaiban. A: A szobrász mégis kedvetlennek látszik. C: Mert csak a mellszobrot szavazták meg huszonötezerért holott Kölcsey néni ugyanolyan huszeréért Gasparik negvenezret kapott. A: Rágalom. Csak harmincezret. B: Hagyjuk tán ezt máskorra. Milyen a szobor? C: Túl sovány nyakban, túl hosszú, a Tirteusz-voltához képest Giaccomettis. B: Már pedig a tirteuszi elem elkerülhetetlen. C: Iszonyú belegondolni, hogy utolsó percében ott a lovak lába alatt azt kellett látnia, a zsarnokság győz. A: Zsarnokság! A lángelme mintdig zsarnokságba ütközik. Ideje, hogy valaki végre kimondja: jobb, hogy Petőfit idegen zsarnokság pusztította el és nem az övéinek sikerült végezniük vele. Mert mindent megtettek, hogy elnémítsák. B: Az volt az útja: egyenes! Horatius is fogadkozott, hogy meghal a hazáért. De aztán eldobta a kerek kis pajzsát és eliszkolt. Költőnek költő, de mint hőse nem tudott halhatatlanulni. Mint O. A: Megelőzte a korát. C: Nem értették meg! A: A magyar nép üstökösét. B: A lángoszlopot! A: A fáklyalángot! A lobogónkat! C: 48 bolsevikjét! Akit még ma is gáncsolnak és gyaláznak és kisajátítanak! B: A mi Petőfinket! A: A mi Petőfinket? C: El akarják venni tőlünk? Azt is? A: Nem fogják elvenni! B: Elégtételt tehát Petőfi Sándornak! C: Ezzel a jeligével vonulunk hátra, hogy beszéljenek a tények. MIND: Az elégtételért! 1. kép Petőfiék lakása. Belép Júlia és Petőfi, ez tálcával, az iratokkal. Júlia letakarítja az asztalt. Petőfi iratokat írókészséget rak rá. PETŐFI: Szeretnék egy fertályóra csöndet. Az asztalhoz ül, dolgozna. Az öregek még itthon vannak? JÚLIA, távozóban: Tatus. Nanus kivette kezemből a bevásárlókosarat. Addig küzdött, végül is ő ment le. PETŐFI már munkában: Köszönöm. JÚLIA: Azután majd én jönnék be egy csöndes fertályórára. Csak egy bólintást kap. Kimegy. Némi idő után húzós csengő hangja. Petőfi kelne föl, de Júlia visszatér, ő megy ajtót nyitni. JÚLIA az előszobából, kezében nagyobb boríték. A Pesti Hírlaptól. Maga báró Kemény küldi. PETŐFI: Csak Kemény küldte, báró nélkül. Tartsuk be legalább itthon az elvet. JÚLIA: Úgy mondom, ahogy a küldönc mondta. PETŐFI fölbontva a borítékot. De hiszen ez az én cikkem! A bécsi forradalom köszöntése. Kibontva a borítékban lelt borítékot. Közölhetetlen! A szerkesztő úr, a báró úr szerint! Éljen a sajtószabadság. No de ehhez még lesz szavam. Móric hazajött már? Móric de Laborfalva. JÚLIA: Meghallhatja. PETŐFI: De megmondom én neki magának is. A de itt nem predikátum, nem de genere, hanem csak polgáritól, -től, hogy hazajön-e még néha a lakására is Laborfalvi művésznőtől, meg a társaságától. JÚLIA: Már a társasága sem tetszik? PETŐFI: Elsősorban a társasága nem tetszik: a grófmajmolókat a grófoknál is nehezebben nyelem le. JÚLIA: Nem ránk tartozik. Kopog a szemközti ajtón, benyit. Móric? Itthon van. Jöhet úgy, ahogy van! Én úgyis megyek. Légy vele türelmes. Halálos beteg, szerelmes, „halálosan’. PETŐFI: Maradhatsz, ha félted. JÓKAI háziköntösben: Bocsánat, azt hittem, csak Sándorral leszünk. Rögtön köntöst váltok, cipőt húzok. PETŐFI: Ne vesztegessük az időt. Kemény visszaküldte a cikkemet. JÓKAI: Gondoltam. PETŐFI: És a magyarázó levelében eszébe sem jut, hogy éppen velem cenzorkodik, aki alig két hónapja a cenzúra nyakát kitekertem. JÓKAI: Már hogy cenzorkodna, nem akarja elriasztani az olvasóit. PETŐFI: Vagyis azok cenzorkodását fogadja el, a vakokét. Ahelyett, hogy látóvá tenné őket végre, amikor mód van rá. JÓKAI miután beleolvasott a levélbe: Megint túlzol. Csak a pillanatot nem tartja alkalmasnak. S ez érthető. PETŐFI: Ez épp a poltronság. Amit írtam, a pillanat hatása alatt a pillanatnak írtam. Bécs népe most kelt föl, király őfelsége most iszkolt el a Burgból és a magyar kormány, az első független magyar kormány most mérlegeli rábeszélni az imádott uralkodót, hogy ne Innsbruck felé kapja föl a nyúlbocskort hanem Budára — mikor csattanjon egy kemény helyeslés a bécsieknek, ha nem ebben az áldott pillanatban? Még most se késő. Azonmód leadjuk a cikket az Életképekben. JÓKAI: Én azt is megfontolnám. Nem azon az egy cikken fordul meg a bécsiek sorsa. PETŐFI: Azon! És azon a szent elven, hogy ha bárhol tetőre tűzik a forradalom lobogóját, amellett a világ minden igazságtudó emberének azonnal és ott kell harcot kezdenie, ahol van, akár egy padlásablakból tüzelve, mert csak úgy, lehet eredmény. JÓKAI: Ránk tekintve aztán senki nem mondhatja, hogy elmaradtunk a tüzelésben. Mutatkozik is az eredménye. Eddig nem szóltam, de naponta növekedve mutatkozik nálunk is. A múlt héten tizenkét előfizető mondott le, ezen a héten huszonegy. JÚLIA: Gyalázat. Még mindig azért, mert „nincsen többé szeretett király”? Nincs is többé. JÓKAI: D' a nyomda kerekeire változatlanul az előfizetőktől jön a malomvíz. Ez az öreg Heckenast szava: az én fülembe sírja, mármár baljóslatúan, hogy ha így folytatjuk, hát ő ... eláll attól, hogy a jakobinizmus az ő költségén vegyen szállást Magyarországon. Külön paksamétákba osztva nyomta a kezembe az olvasók panaszait, respektíve tiltakozásait. Várj, szolgálok velük azonnal. Kimegy. PETŐFI: Személy szerint szeretnék valamennyivel beszélni, hogy ablakot üssek a sötét koponyájukba. Fordulj csak ide. Valami nem jót látok az arcodon. Piros is vagy és sápadt is. Ért valami? JÚLIA: Mi érhetne különös? PETŐFI: Úgy jársz, mint akit nem fog a hely. Már magam is nagyon raboroszlánul kezdem érezni magam. Rácsok, rácsok. Rácsokat hoz persze ő is. JÓKAI visszatér, utcai ruhában. Közben komilfóbbá is tettem magam. Itt vannak. Ezek itt meg kérelmek, tanácsok. Hogy intsük le azokat, akik a nemzeti szív helyett színvörös kokárdával sétafikálnak az utcán és már csak akkor éljenzik Petőfi szavait, amikor a nép fölfegyverzését követeli együtt a házbérmegtagadókkal, meg amikor az új minisztériumot leckézteti, egy kicsit erősen, azt utólag neked is be kell látnod ... ez itt mind azt kívánja, vondd vissza, amit Kossuthra mondtál. PETŐFI: Mit mondtam rá viszszavonandót? JÓKAI: Hogy nem a hazát, hanem a kutyádat sem bíznád rá! PETŐFI: Nem rá mondtam. A minisztériumra. JÓKAI: Tehát még Széchenyire, Eötvösre, Deákra is. Háromezer ember füle hallatára. PETŐFI: Háromezer ember dörgő helyeslésével. A határvidékeken ölik a magyart! Azt nem veszik zokon?! S hogy közben a magyar katonaság meg az olaszokat öli. Tébolyító. JÓKAI: De Metternich után Batthyány mégsem eben guba! Azt is rád kenik. Meg az a nyilvánosan széttépett nemesi levél, a szent kutyabőr tettleges meggyalázása! Most derül ki, Magyarországon mindenki nemes és nagyra is van vele. PETŐFI: Azzal pedig ne legyen. Mi van még? JÓKAI: Aztán még mindig a „Királyokhoz”. PETŐFI: Ha tudom, milyen nyögvenyelő gombóc lesz az a vers a „közvélemény” torkán, még keményebbre gyúrom. JÓKAI: Ez itt az öklendezés rá. Bármily gusztustalan, a maga édes kacsáiba teszem le, eldöntendő, mit mutat meg belőle Sándornak, egy nyugodtabb percében. PETŐFI: Annyi a tiltakozás? JÓKAI: Az ellenvers. Ellened Ellenünk... * PETŐFI: Amellett a király mellett, akinek egy mentsége lehet, hogy orvosai is agyalágyultság ellen kezelik? JÓKAI: Még hozzá Debrecenből, Nagyváradról, Kassáról! Ezres és ezres példányszámban. Ezért én nem is venném olyan könnyedén. PETŐFI Júliához: De te, látom, mulatsz rajtuk. JÚLIA: És téged sem fosztlak meg tőle. Olvassa, amit eddig magában élvezett. Él e hon dicső kegyes királya, S méltán hódol neki a magyar. Mert a szép hon fölvirágozásán Fáradozva minden jót akar. És a hűtlen betyári nyelvű Dalnok erre béhunyá szemét — Süss gyalázat bélyeget arcára Polgártárs, ki eddig hű talál, Ah, ne hallgass áruló szavára S monddsza vélünk: éljen a király! JÓKAI: Ismétlem, én nem nevetnék rajta ilyen szabadon. JÚLIA: Ezen sem? Olvassa: E zavar halászt, e béke és hon Gyűlölőt mindenki vesse meg, Trón s király ellen ha szólna többé Vakmerőn, hon átok sújtsa meg: Dögmirigytől könnyebb óvakodni, mint lázító szók hatásitól: Szemtelen, ki hű nemzet nevében A királyról tiszteletlen szól! JÓKAI: Én ezt ijesztőnek találom. A Hajdúságban írták! Jelezve is van: Hajdúböszörményben ! PETŐFI: De nem a hajdúk, megnyugtatlak. Valami szolgabírófi, vagy részeg kántor. Azok előtt lejtenek ilyen sorsziftosan a verslábak. Ennyi legyen az ijedelmünk. Nevetek rajta. JÓKAI: Az nevet jót, aki utoljára nevet. JÚLIA: Van még itt végezetül is nevetni való. Megkondulnak, hűtelen, fölötted Mit megingatsz, a halálharang. Egy hű nemzet ennyi sérelemről Hozzáillő büntetést adand. Addig millió magyar szívében Borzadást szül átkos éneked S kebleinkben hon s király szereleme Föllobog, mi téged eltemet. Nagy hahota, melyben most Jókai is részt vesz. De elsőül hagyja abba. JÓKAI: Semmi nem egészségesebb, mint az akasztófahumor. Volna erre is okunk. Vannak jóakaróink, akik már kötelet látnak ereszkedni a nyakunk köré. PETŐFI: Kötelet, a mi nyakunkba? Kötelet, illetve guillotine-t majd mi osztunk a nyakaknak. JÓKAI: Adja az Úr. Egyelőre a felségsértő versedre válaszolt már a legilletékesebb hely is. PETŐFI: Kicsoda? JÓKAI: Maga a király. PETŐFI: Eridj már. JÓKAI: Írásban ugyancsak. Manu propria. PETŐFI: Ne ugrass. JÓKAI: Már egy hete. PETŐFI: Az én versemre, amiközben iszkolt Innsbruckba? JÓKAI: Nem közvetlenül neked, hanem a nádornak. Bizalmasan kaptuk meg a hivatalából a másolatot, így hangzik. Olvassa: Kedves Unokaöcsém, Főherceg Nádor! Ide csatolva átküldöm kedvességednek ezt a Királyokhoz című költeményt, melyet P. S. szerzett s mely a fönnálló alkotmány fölforgatására és a királyi tekintély megsemmisítésére irányul, avégből, hogy erre az új magyar sajtótörvény szerint az az Eljárást megindítsa. Bécs, 1848. május 5. Ferdinánd s. k. s. k. saját kezűleg. Őfelsége saját kezűleg írta le a nevét miattad. JÚLIA: És ez... ez életveszély? JÓKAI: Látszólag csak az új szabad sajtó életét veszélyezteti, de „a királyi tekintély megsemmisítői”-t a ma is érvényben levő törvény pallással sújtja. PETŐFI: Büszkén vállalom, hogy rajtam próbálja ki a zsarnokság a pudvás agyarait. Beletörnek, az bizonyos. JÓKAI: Mert a haza mi mellettünk áll. PETŐFI: Ha mi megálljuk a sarat. JÓKAI: Berci, Pálfi tegnapelőtt még kötötte az ebet a karóhoz, ha egyedül is, de megsétáltatja a vörös kokárdáját az Úri utcán. Tegnap már nem sétáltatta meg, lehurrogták. Főleg amikor magyarázni is kezdte a respublikát. PETŐFI: Gyerünk, mi majd megsétáltatjuk azt a vörös kokárdát, majd megmagyarázom kinek-kinek mi az a respublika. JÓKAI: Most egy-két napig nem tanácsolnám. Egy ideig a hadsoraink újrarendezését ajánlanám. PETŐFI: Mintha máris szét volnának verve, úgy beszélsz. JÓKAI: összegezd egy kicsit a jeleket. Katonaság kaszabolja a népet, fölszólalásodra még megcsinálják a vizsgáló bizottságot, de nélküled. Megalakult a magyar Salut Public, s egyszerre csak törlik a neved. A Nemzeti Újság, de a többi is, március ifjú hőseit holmi kommunisztikus elvű pártviszálykodóknak ábrázolja — és denunciálja. Nem eredménytelenül. S most még a báró is visszaküldi a cikked. PETŐFI: A báró! Meg kell fulladni ebben az országban. Ebben a városban. Kint csöngetés, Júlia kimegy. PETŐFI: Nem a kokárdát, a vörös karszalagomat teszem föl és járatom meg. Megkeresi, húzza a karjára. JÓKAI: Óbudán, no meg a német városrészekben azért már te se mutogasd nagyon: ugyancsak zokon vették ők is, a leckét, amit a zsidók megkergetése, kizsebelése miatt kaptak tőled. JÚLIA visszatér: Egy vidéki ifjú van itt, szerény szóval, de tekintélyes kosárral. Hogy mondjam csak azt: Károly, a kunságifi. Ha emlékszel. PETŐFI: Kunszentmiklósról ?! Már hogyne emlékeznék! Gyere csak, gyere! BANKÓS: Igazán nem alkalmatlankodnék. De megbízatás... PETŐFI a kosárra: Mi az, Pestre költözködsz? BANKÓS: Szeszt hozok, szeszt viszek, de ... PETŐFI: Hadd prezentáljalak már. Ez itt — gondolhatod — a feleségem. BANKÓS: Meg vagyok illetődve, a híres Petőfinél PETŐFI: Ez meg Jókai Móric teljes nagyságában. BANKÓS: Meg vagyok tisztelve ilyen illusztris férfi előtt... PETŐFI: Ez meg az én talán legkedvesebb földim, legrégibb gyermekkori pajtásom, Bankos Károly, aki ha egyelőre névtelenül is, de máris benne van az irodalomban. JÓKAI a kosárra: Kéziratok? PETŐFI: Az ő érdeme, hogy — mikyor is — még 45-ben azt a feledhetetlen hajnalig tartó búcsúbeszédet megszervezte, amiről még vers is kerekedett a fejemben. Eljutott hozzátok? BANKÓS: Emlegetik ma is a fiúk, de milyen büszkén! Kiskunsági Szentmiklósnak Ifjú népe Bejutottál a szívemnek közepébe: Hejh, pedig e szívközép, e Szentek szente Nem sok ember fordult meg még, Fordult meg még eddig benne. PETŐFI: Csak meghatja az embert, amikor azt érezheti, nem papirosra ír, hanem szívhártyára. De telepedj már közénk s vágj bele, mi jó szél vetett erre. BANKÓS: Mondtam: ide is, oda is, szesz! A kosár fele a te könyveid. Ha vad szíves odatenni mindégbe a kézjegyed. Viszontal meg a fáradságodért egykét meszely hazai törkölyféle, ha nem veted meg. PETŐFI: Az elvem ugyan, hogy a közszereplésért egy morzsa se, de ha meg kell dolgoznom érte... mert nem szívesen ajánlgatom magam még a könyvem címlapján sem. De nem sürgős, mi? BANKÓS: Nekem nem. De röstelleném elrabolni a nagy Petőfi Sándornak csak egy percét is ezekben a napokban, amikor az egész ország, amikor az egész nemzet... nem is tudom végigmondani ... PETŐFI: Mondd csak végig. Eztán megkönnyíti. Koccintást kínál. BANKÓS miután ivott: Csak néztünk össze otthon a fiúkkal, hát lehetséges, hogy a magyar nép mózesi lángoszlopa, aki elvezette a szabadság kánaánjába... PETŐFI: ...No gyere lejjebb azért a földre. BANKÓS: De nem megyek le, testvér. Mert már meglep- Masz Némzet t?