Magyar Nemzet, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-21 / 17. szám
12 A KOREOGRÁFIA ÚJ ÚTJAI Jegyzetek Robbins és Béjart portréjához Tizenkét év után jutott hozzánk a West Side Story filmváltozata; a világhírű musical kezdeményezője, rendezőkoregoráfusa, az amerikai Jerome Robbins nálunk ezzel a művével mutatkozott be. Ugyancsak enny idő telt el azóta, hogy Brüsszelben megalakult A XX. század balettje, a francia Maurice Béjart együttese, amelynek három vezető szólistájával és néhány kitűnő Béjart-mű részletével tavaly az Operaház, majd a Magyar Televízió közönsége is megismerkedhetett, új produkcióiról pedig időnként sajtónk is tájékoztatta a kisebbrészt személyes élményekből, nagyobbrészt a külföldi szakirodalomból ismerős közép-nagy nyugat-európai mesterek: Kenneth MacMillan, Hans van Manen, Glenn Tedley, illetve az amerikaiak: Alwin Nikolais, Paul Taylor, és Merce Cunningham táncműveire gondolunk, ezek többségénél a külső-belső valóság okozta feszültségek szubjektív kivetítése, általában nyomasztó hatású megjelenítése uralkodik. Attitűdjük világos: „megnevezni a Rémet”, oldalvást rápillantani, talán még szemezni is vele. őszintén és többé-kevésbé gátlástalanul, közvetlen vagy közvetett eszközökkel, egy olyan mozdulati jelrendszer segítségével, amely „eleve” — az egyetemes színpadi balettkonvencióhoz képest — extrémebb, diszharmonikusabb jellegű. Amelynek szótára és grammatikája egyértelműen a „köztudatba bevezetett szorongást” (vagy annak közhelyeit) közvetíti a maga módján — lényegében hasonló egyhangúsággal, mint a Idasz- Kzikus balett romantikus szakasza az éteri lebegést Ez a stílus ma a legáltalánosabb a nyugati koreográfiában. A csupán magányos vagy kozmikus szorongás mintha nem szülte volna meg a maga koreográfiai lángelméjét. Pontosabban, aki zseniálisnak látszik, nem rekedt meg a szorongás körében, hanem valamilyen módon és mértékben át is törte azt. Valószínűleg Jerome Robbins és Maurice Béjart az a két mester, áld a legtovább ment a Rém megidézésében és szét feloszlatásában, egymástól merőben eltérő eszközökkel, de majdnem egyenlő intenzitással. S amit Robbinsról tudok, vagy amit Béjarttól láttam, azok szerint mindketten több, illetve sok oldalról rohantak szembe az egyszerre varázslatos és félelmetes valósággal. Robbins útja két egymás mellett futó, időnként egymást keresztező ösvényből áll, s újabban egyfajta „egyetemes érvényű egyszerűség” tágas térségébe torkollik A keserűkegyetlen megmutatás és az éles-elutasító kritika, illetve a közvetlen egyszerűbb életerő és melegszívű emberség ösvényei ezek; egyfelől az elgépiesedést és unalmat célba vevő Facsimile, az állatszimbolikájú, a vak törvények áttörhetetlenségét sugalló ketrec, s az értelmet és biztonságot kereső AZ UUIJ'.JUULUIU KOTU CS aV KSI Side Story — másfelől a vidám matrózkimenőt, táncba formáló Fancy Free, a csupajáték Interplay, az elementáris sodrású Opus Jazz és ismét a West Side Story, már ami ebből ide tartozik. A „térség” pedig, úgy tetszik, a tiszta tánc végtelen gazdagságát megjelenítő Goldberg variációk, és különösen a Táncok egy találkozáson (Dances at a Gathering) című koreográfiai szvit, amely az egyes képek atmoszférájával, karakterek és viselkedésmódok jelekké sűrített mozdulati eszközeivel a mai életérzés költői korképét adja. Ezekben Robbins elérkezett egy új klasszikum és új népiség egyszerűségéhez. Olyan egyszerűség ez, amely mögött a mai élet kisebb-nagyobb tragédiái felhoznék és oszlanak fel a humanitás melegénél — jólesően, bűvös erővel, de természetesen nem véglegesen. Azt gyanítom, hogy ez az egyszerűség — szinte szükségszerűen — épp azt extrémitásaiban-szorongásában a legmesszebb elkalandozó amerikai táncművészeiben kellett, hogy megszülessék. A szélsőségek törvénye ez: az USA-ban az európainál többszörösen magasabb atmoszférájú elgépiesedés és elembertelenedés nyomása alatt született meg az a lenyűgözően emberi, jelentésében és megformálásában magasrendű művészet, amely a Tennnessee Williams és Capote, Salinger és Bellow, Malamud és Albee nevével jelezhető irodalmi vonulatot is a felszínre lökte. Minden szenvedésen, rafinérián és perverzitáson túl következik el ez a fajta gyémántkemény, rendkívüli szakmai leleménnyel kicsiszolt művészet, a legnagyobb nyomás kristályterméke. Művészete az extravagáns neo-avantgard után,: így jelölném meg a mai Robbins helyét a mai koreográfusok közt. Béjart alkata sokkal prófétikusabb és egyben teátrálisabb. „Még” a konstruktív avantgárd korszakában jár, azt formálja és gazdagítja. Elszánt filozófus és szent-aspiráns, népbarát és súlyosan magányos, vallási utazó és kulturális felfedező, mutatványos és szónok (és amit akartok... folytathatnám), aki a sokféleség, az ellentmondás, a mindent kifejezni vágyás és a boldogító szintézis megszállottja. Számára a színpad — a tánc vezérletével, hegemóniájával — templom és orgia, kultusz és népgyűlés, cirkuszi aréna és stadion. Szerzetesi műhely és biszexuális ügy, amelyen kozmikus titkokat lehet a Saját és a Másik testéből-lelkéből, állati-emberi-spirituális mivoltából a világra segíteni vagy gyötörni, szokványos és rendhagyó viszonylatokban. Soroljam? A magányos férfi szimfóniájától a Szoba korszerelmén, a Sacre és a Beléra extázisán, a Mise a máért és a Bhakti kétféle misztériumán át a politizáló IX. szimfóniáig, és a Tűzmadárig, amelyekben már az Emberiség és a Cselekvés hitvallása ül diadalt, hogy csak csúcsokat említsek a hegyvonulatokból. Mindent és mindenkit befogadni, magába olvasztani a Létezőből, a Valóságból, amelyben az egyetemes vonzás és taszításnak a hindu és az ókori görög filozófia értelmezéséhez közelítő „pánszerelme” mozgatja az Érzelmeket, Gondolatokat. Ilyesmi lehet Béjart, aki épp ezért egyáltalán nem egyszerű, a szó közvetlen (es robbinsi) értelmében. Ők ketten, úgy vélem, követhetetlenek. S őket érdemes csak követni: emberségük, teljességigényük, életre-halálra szántságuk, zsenialitásuk miatt. Őket számon kérni bárki máson: oktalanság, a dolgok öszszekeveréséről árulkodik. De az elért csúcsok mai mércéjét ők alkotják. Mert bennük testesült meg az a fajta művész, aki a „mindenséggel méri magát!”, s ezáltal tágítja ki a tánc kereteit, lehetőségeit. Milyen eszköz és milyen forma teszi lehetővé, hogy ilyen intenzitású közlés jöjjön létre a táncszínpadon? Enyhe, de célirányos túlzással: mindannak birtoklása, ami van. Ez tűnt szembe Robbinsnál és Béjartnál is — úgy is, mint életút, amelynek során meghódították, elsajátították ezt a káprázatos eszköztárat —, s úgy is, mint aktuális „készlet”, amiből ma épp ez, vagy épp az a mű kerekedik ki. Régi és új európai klasszika (azaz balett), a néptáncok rendkívüli gazdag és lényegi ismerete, az amerikai modern tánc egész testet birtokbavevő és szabadon elmozdító technikája, a színpadon naggyá született jazz-tánc stilizáltan elementáris világa, s a Távol-Kelet templomi tánc- és képzőművészeti klasszikus öröksége. Indiától a japán No és Kabuki kimért, méltóságáig bezáróan. S mindez az ismeretanyag: a táncosoknak is birtokában van. A balett-táncos náluk, mint előadóművész-fajta ezért átalakulóban van általános korszerű táncművésszé, aki olyan nyelven, technikával és stílusban „mozdul meg”, ahogy ez éppen szükséges. Itt és így érhető tetten az a művészettörténeti jelenség is, amikor a koreográfia és az előadóművészet együtt teremti meg egy adott korszak sajátos művészi arculatát és stílusát — egyben (előbb vagy utóbb) pedagógia rendszerét, összegezését is. Egy új szintézis előkészületeinek kortársaként figyelhetjük tehát a fejleményeket, amelyekben „mindenki” játszik valamilyen szerepet — a vezérszólamokat azonban a mindenkor ritka zseniális mesterek találják és szólaltatják meg Körtvélyes Géza MEGJELENT AZ új Írás irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat januári száma A tartalomból: Juhász Ferenc: Petőfi Sándor tisztasága és hűsége Fodor József: Végtelen menet (részlet egy versből) Jókai Anna: Selyem Izabella (novella) Hubay Miklós: Te Imre, itt valami ketyeg (egyfelvonásos) Nádasy László: Egy tudós gondjai (beszélgetés Fényes Imre professzorral) Ara — rajzos falinaptárral együtt — változatlanul 8,— FI KAPHATÓ MINDEN HÍRLAPÁRUSNÁL . FILM CÍMÍIÁS MUZSIKA KRITIKA RIPORT SOROZAT, SOK KÉPPEL... " Megjelenik minden szombaton Kapható az újságárusoknál - Mamarpmzpt - NAPLÓ ! Január 21 Az újjáalakult Művészet című folyóirat munkájáról számoltak be szombaton a Sajtó Házában. Januártól a folyóirat új formában jelenik meg. Már az első szám gazdag, sokrétű információt nyújt. Az eddigi fekete-fehér reprodukciók mellett több színű illusztrációk is gazdagítják a lapot. A • A magyar nyomdászat 500. évfordulójának megünneplése jegyében nyílt meg szombaton a Műcsarnokban Szántó Tibor könyvművész tárlata. A megnyitón dr. Ortutay Gyula akadémikus mondott beszédet. A Magyar Fotóművészek Szövetsége döntött az elmúlt év legjobb képeinek díjazásáról. Az év legjobb képe pályázatra harminc szerző 170 alkotása érkezett be. A zsűri öt kategóriában együttvéve 25 díjat ítélt oda. Kiosztották a reklámfotópályázat díjait is. Bécsbe utazott Medgyesi Mária és Németh Sándor, az Operettszínház művésze . A Raimund Theaterben lépnek fel január 25-én, Ábrahám Pál Viktória című operettjének premierjén. Március végéig csaknem ötvenszer lép színpadra Bécsben a két magyar művész. <§] A TIT Természettudományi Stúdiójának (Budapest, XI., Bocskai út 37.) kiállító termében megnyílt a pacséri általános iskola (Jugoszlávia) tanulóinak kézimunka-kiállítása. A jugoszláviai magyar nemzetiségű diákok kiállítását január 26-ig lehet megnézni, naponta 10 és este nyolc között. Belépés díjtalan. Kosztolányi Dezső két regénye, a Pacsirta és az Édes Anna most jelent meg a moszkvai Állami Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában ötvenezer példányban. A fordítás az ismert irodalomtudós és műfordító, Oleg Rosszijanov tollát dicséri.* Ybl Miklós emléktáblát avattak szombaton Székesfehérvárott az Ybl Miklós általános iskolában. Meszlényi János székesfehérvári szobrászművészi domborművét Czetz Ernő, a városi tanács művelődési osztályának vezetője leplezte le. Százötven éves a Himnusz illaghujlásos esztendőnk V-b volt 1823. Petőfi. Madách. Vas Gereben. Várady Antal. Ipolyi Arnold születésének, Bolyai János abszolút geometriájának éve. És egy nevezetes magyar költemény is megszületett ebben az esztendőben. Kölcsey Ferenc „Hymnus”-a. A költő gondos feljegyzésének jóvoltából a vers születésének helyét és pontos dátumát is ismerjük: Cseke, 1823. január 22. A ..himnusz” szónak kettős jelentése van: eredetileg noétikai műfaji megjelölés, emelkedett hangú, vallásos ihletésű dicsőítő költeményt jelent, de ezzel a névvel jelöljük egyegy népnek hivatalossá vált ünnepélyes nemzeti énekét is. Kölcsey a megírás idején nem (s azután sem) gondolt arra, hogy Hymnusa első versszakából nemzeti himnusz lesz. S ez sokáig másoknak sem jutott eszébe. A vers nyomtatásban csak hat évvel később jelent meg az 1829-es Auróra almanachban, s Toldy Ferenc a kötetről szóló későbbi — magasztaló hangú — ismertetésében nem ezt a jelentős első versszakot idézi, hanem másik négyet, melyekben a költő nemzetének tragikus sorsát festi. A vers természetesen megjelenít Kölcsey munkáinak 1332-es gyűjteményes kiadásában is, mégpedig itt már teljesebb címmel: „Hymnus a magyar nép zivataros századaiból.” A cím kiegészítésére bizonyára a cenzúra figyelmének elterelése miatt volt szükség, nehogy a cenzor kiérezze belőle a vers jelenére való vonatkoztatást. Pedig ez félreérthetetlenül megnyilvánul az utolsó előtti strófa eme négy sorában: „Ah. szabadság nem virul A holtnak véréből. Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből.” A vers további sorsát az 1838-ban elhunyt költő már nem élte meg. Hogy a költemény a nemzet közkincsévé, nemzeti himnuszává váljon, ahhoz nem volt elég a kötetben való megjelenés. Ehhez más is kellett. S ez a „más” Bartay Endrének, a Nemzeti Színház igazgatójának az érdeme . 1844. február 29-től keltezve a sajtóban pályázatot hirdetett egy eredeti színműre, meg egy eredeti magyar operára, s külön 20 arany pályadíjat tűzött ki ,.a legjobb népmelódiáért Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnuszára ének- és zenekarra téve”. Mert már korábban is hangoztatott célja volt megzenésítés révén „költőink jelesebb lyrai költeményeinek becsét is minél inkább emelni, terjedését s az életbe jutását a nemzetben elősegíteni”. Csak ennyi volt a pályázat célja, s nem több: hivatalos nemzeti himnuszról még most sem volt szó. A május 1-re kitűzött határidőig tizenhárom pályamű érkezett. Szinte a tizenkettedik órában Barta erélyes sürgetésére Erkel Ferenc is beállt a pályázók sorába, s felidézve lelkében az ünnepélyes harangzúgások hangulatát, egy délelőtt alatt megírta és benyújtotta a maga pályaművét. S az 1844. július 2-án a Nemzeti Színház színpadán bemutatott zeneművek közül a megjelent közönség lelkes ovációja mellett ez nyerte el a jutalmat. A Honderű ismeretlen munkatársa már akkor megjósolta, „hogy az nemsokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnusszá válandik.” Ám ez sem valósult meg máról holnapra. Hogy a már megzenésített versszak valóban nemzeti énekké váljék, ahhoz újabb „zivataros” évtizedeknek kellett bekövetkezniük. A szabadságharcnak, amikor a nemzet ismét „ellenséggel küzdött”, s a szabadságküzdelem tragikus bukása után ránk nehezedő Habsburgönkényuralomnak, amelynek reménytelenségében a nemzet Kölcsey Himnuszának „víg esztendő" után áhítozó szavaiban keresett és talált vigasztalást. Erről tanúskodik egy színháztörténeti feljegyzés, mely a Nemzeti Színház huszonöt éves fennállásának 1862-iki jubileumi ünnepségéről szól: „Az estét Kölcsey Himnusza vezette be, nemzeti imádságunk, melynek magasztos dallama ezekről a deszkákról szárnyalt égnek legelőször... A zenekart maga a szerző, a színház első karnagya, Erkel Ferenc vezényelte. A közönség állva hallgatta végig, ami ezekben a tüzes hazafiságú években vált szokásossá.. Nem kevésbé jelentős állomás volt himnuszunk élettörténetében az a későbbi dátum sem, mikor ugyancsak a már agg szerző vezényletével a munkásdaláldok debreceni seregszemléjén mutatták be. végigkísérvény javarészt a kitűnő Horváth János kutatásai nyomán — himnuszunk történetét, s látván a nemzet múltjában betöltött jelentős szerepét — önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mit mond ez a himnuszszöveg a mának? Egyáltalán, lényegében mi is ez a szöveg? Előbb talán nézzük azt, hogy: mi nem? Nem harci induló, mint a franciák „Marseillaise”-e, nem is honvédelmi helytállás, mint régen a németek „Wacht am Rhein”je, nem az uralkodóra kért égi áldás, minnt az angolok himnusza, vagy mint a régi osztrák „Gott erhalte”, nem is a hazai föld magasztalása, mint a finnek s több más nép himnusza. A magyar Himnusz — ezt mélyreható szövegelemzés alapján állíthatjuk — a béke és a munka, s ezek nyomán az egyre jobb, szebb, boldogabb jövőbe vetett reménynek a himnusza. Az „ellenséggel küzködés” lehetőségének borús gondolatát csak egy mellékmondatba szorítva, a költő lényegi mondanivalója nem más, mint a békevágy. Istenhez fordul tőle kér áldást nemzetére, mert hiszen vallásos lelkületű. De nézzük csak, mit is kár Istentől, miben látja a nemzeti boldogulás két alapfeltételét az a Kölcsey, aki nemcsak költő volt, hanem történetfilozófus és gyakorlatias érzékű reálpolitikus is. ..Jókedvet” kér és „bőséget”, azaz szellem és anyag, lélek és test harmóniáját egy nemzet életére vonatkoztatva: a kultúra és a gazdasági élet virágzását, műveltséget és jólétet Ám ebben az óhajtásban immanens módon az is bennefoglaltatik: nem várhatjuk, hogy mindezek mintegy maguktól pottyanjanak az égből. Mert van egy józan magyar közmondás: segíts magadon. Isten is megsegít........Jókedv” és „bőség” egymást kiegészítő, szinte egymást feltételező fogalmak. Mert hát mi is a bőség alapja? A munka, de nem akármilyen, hanem a jó kedvvel végzett munka. Viszont a jókedvnek, azaz a lélek harmóniáiénak egyik alapfeltétele a „bőség”, vagyis az anyagi biztonság kiegyensúlyozottság Mind a kettőnek közös bázisa pedig: a béke. Fiz az, amit a költői nyelv így fejez ki: „hozz rá víg esztendőt” S ennél szebbet-jobbat nem is kívánhatnánk népünknek, nemcsak most, himnuszunk jubileumi évében, hanem történelmünk hosszán. Kunszery Gyula Miha Kulividse versei Rusztaveli Kis országnak volt szülötte, — s leiket belé, hatalmast, e föld lehellett. Milyen kegyetlen lángokban égett! igázhatatlan erő eképp lett! Volt óriásibb, mint bárki más, — hát kapott-e jó szót? porig alázták! Törpévé válni hiszen ráhellett, sok földijének e nagyság mellett. Csanádi Imre fordítása Természet Erdei szörny bujkál a fák között, fagörcs szeme kidülled, feketén kúsznak elő a sűrűből az árnyak S az éjszaka látható rémei között egy láthatatlan repülőgép megnyugtatóan zümmög a magasbóL Benjámin László fordítása Ne hidd Ne hidd, hogy ennek az égitestnek nincs szíve, csak zöld hegyek borítják. Szeret a Föld — és ezt a szerelmet nehézkedési erőnek hívják. És szerelmében szigorú fenség, el nem viseli a hűtlenséget. Jaj annak, aki kitépi testét öleléséből Föld kedvesének. • Garai Gábor fordítása V I .Vasárnap, 1973. január 21. Egy el nem küldött levélből Testem bizony itt Moszkvában kószál, de a lelkem mégis Grúziának súg-búg, ahol most új ruhát próbál éppen sok-sok almafa magának; hol a mandula áll fehér ingben s mit se fél, hogy meghűlhet talán még; hol a tavaszi szerelem minden élőlényben máglyatűz gyanánt ég. Most is, kedves, az vagyok, a régi, csak a hajam lett közben fehérebb, s Moszkvában kószálva testem érzi, hogy hiányzik belőle a lélek! Simon István fordítása