Magyar Nemzet, 1975. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-12 / 188. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT A munkahely és az otthon A falu az életforma változás nehéz, bonyolult korszakát éli. Nagy általánosságban ez a tény már nem hat ránk sem mellbevágó fölfedezésként, sem vitára késztetően. De ennek a folyamatnak a valóságban tetten ért, konkrét részletei mégis, minden alkalommal meglepőek, izgalmasak, elgondolkoztatóak. Persze, érteni kell a valóság kitágításához. Búzás Andor és Kovács Jenő kitűnő riportműsora, egyebek közt, azt is bizonyította számomra, hogy érdekes és okos válaszokat csak igazi érdeklődésből fakadó, okos kérdésekre lehet kapni. Ha a nyilatkozó unalmasan, közhelyszerűen beszél, részéről az legtöbb esetben csak az alacsony szintű riporteri inspiráció megfelelő visszaigazolása. A szolnoki Lenin Tsz jellegzetesen mai, korszerű nagyüzem. A rádió két riportere arra kereste a választ, vajon miként látják itt a világban elfoglalt helyzetüket azok a mezőgazdasági dolgozók, akik csillogó műszerfalak előtt, nagy szaktudást igénylő gépek segítségével végzik munkájukat? Megváltoztatja-e otthoni életüket a modern munkakörnyezet? Lehet-e a régihez hasonlóan meghitt kapcsolat az újszerű munka és végzője között? Egyáltalán: parasztnak vagy munkásnak tudja-e magát, aki ilyen körülmények közt dolgozik? „A gép arra tanított meg, hogy pontos legyek és becsületes” — halljuk egy fiatalember szájából, aki még azt is hozzáteszi: a pontos munkát szépnek érzi, s ez a fajta szépség ad erőt neki a munka elvégzéséhez. Minden deklarációnál ékesebben, meggyőzőbben tiltakoztak a modern munka elidegenítő hatása ellen annak az asszonynak a szavai is, aki a heterózisparadicsom mesterséges beporzásáról szólt olyan érzékletesen és gyöngéden, annyi jogos önérzettel, ahogy csak olyasmiről szoktunk beszélni, ami közel áll a szívünkhöz. A riport egyik legfontosabb, szerencsére kimondatlan tanulságát rejtette azoknak a szülőknek a példája, akik munkájukban emberi kiteljesedésük lehetőségét találták meg, s így szinte magától értetődő, hogy iskolás korú gyerekük nem unszolásra, hanem saját érdeklődéséből fakadóan készül mezőgazdasági munkásnak. A riporterek által előre meghúzott gondolati körön a föltárt életanyag egy ponton még túl is lépett. Egy gépifetőnő még kérdés formájában is elutasította magától a föltételezést, hogy ő, aki mezőgazdasági tárgyú, de ipari jellegű munkát végez, „paraszt" volna. „Ezt a szót a szótárból is törölni kellene!” — izaott föl szenvedélyessé a hangja, s ehhez hozzáfűzött még valamit, ami felett a riporterek elsiklottak, holott talán egész műsoruk legizgalmasabb problámáját bonthatták volna ki belőle. „A parasztság már csak itt rejlik, az agyakban!” — mondta ez az asszony, aki az életformaváltás konfliktusának lényegét fogalmazta meg e néhány szóban. Még az eredeti elképzeléstől eltérve is érdemes lett volna megkérdezni, hogyan érti ezt, mit gondol erről hiszen nyilvánvaló volt, hogy amiről beszél, azt a saját életében már nemcsak megtapasztalta és megszenvedte, de alaposan végig is gondolta. Lexikon és sámfa Minden a helyén volt, minden pontosan, szabályszerűen bonyolódott le ebben a rövid komédiában, amit a Zsebrádiószínház bemutatójaként hallottunk. Radványi Ervin, akinek Andaxin kora című korábbi írása azért lehet máig emlékezetes, mert eredeti látásmóddal sikerült valamit megragadnia korunk emberének jellegzetes idegállapotából semmilyen más időben nem elképzelhető gondolati mechanizmusából, ezúttal lényegesen alacsonyabbra állította a mércét. Előre gyártott elemekből, pszichológiai patentekből állította elő ezt a történetet. Jól bevált, régóta ismerős motívumokból fölírt képletet vezetett le és beérte a korrekt, előre kiszámítható eredménnyel. Olyan túlhangsúlyozott, túlexponált modorban mennydörgi el az idegorvoshoz beállító férfi, hogy távol áll tőle mindenfajta agresszivitás s erről írásos bizonylatot is kér, hogy semmi kétségünk nem maradhat: erről az emberről be fog bizonyosodni, hogy maga a két lábon járó agresszivitás. A darab, még rövid terjedelméhez mérten is kissé hosszasan, be is bizonyítja ezt. Most semmit. Játszódhatna a tízes években éppúgy, mint a két világháború között, vagy napjainkban. Azaz: semmikor sem, hiszen az agresszivitás megjelenési formái is koronként változóak; azt, ami bennük mindig egyforma, nem érdemes újra lefesteni. A darabot még szereposztási tévedés is terhelte. A harmincnégy éves, ifjú értelmiségit, aki kezdetben galambiaelídségű, humánus léleknek akarja mutatni magát, Dobás Vilmos rendező Tomanek Nándorra osztotta, aki már hangszíne, artikulációja által meghatározottan is idősebb figura képzetét kelti föl bennünk. S hogy senkinek se legyenek kétségei a darab kezdetekor, mi lesz a cselekmény „poénja”, a rendezői felfogás már az első pillanatoktól egysíkúan, önleleplezően agresszív játékmodorba kényszerítette a művészt. A 2X2 bonyolultságát idéző dramaturgiai képletnek ily módon még közismert eredménye is sántított egy kissé. Titkon innen, titkon túl Negyedik adásánál tart az orvostudomány aktuális problémáival foglalkozó, érdekes sorozat. Azt már most, menet közben is megállapíthatjuk, hogy nem azt a felszínes érdeklődést kívánja kielégíteni, amely az orvosi tárgyú regényeknek és színdaraboknak az esetek nagy részében bestsellerízt kölcsönöz, mert pletykaszintű „titkokkal” szolgál. Dr. Eke Károly földerítette és nyugtalanítónak találta, hogy az orvosi munka kérdéseivel kapcsolatban a közvélemény életveszélyesen tájékoztalan, vagy gyakorta hamis látszatok, megrögzött, félretájékozottság alapján ítél. Úgy vélte, hogy problémát mindig az okoz- ha valamiről, ami a nyilvánosságot is elviseli, hallgatunk, misztikus ködöt borítva ezzel a közhasznú igazság köré. Szerencsére ez a fölismerés az orvosi társadalomban is megérett. A szerkesztő-műsorvezetőnek nemcsak készséges, de gondjaikról szinte megkönnyebbülten beszélő professzorok és adjunktusok segítettek. Hangjukon világosan érződött, hogy örömmel fogadják a társadalom érdeklődését, számítanak megértésére és támogatására, így kerülhetett sor arra, hogy még műtőteremből, boncteremből is halljunk helyszíni közvetítést; a „tabunak” vélt kórházi szentélyek megnyíltak a rádió mikrofonja előtt. A sorozat legfőbb érdemének mégis azt tartom, hogy mellébeszélésnek, ködösítésnek, szépítésnek itt nyomát sem hallottuk. Gondot legfeljebb az okozott, hogy minden terítékre kerülő kérdés újabb kérdések százait hívta elő, s ezek megtárgyalására a műsoridő rendszerint szűkösnek bizonyult. A további adásokhoz egyetlen megjegyzésünk, vagy inkábbkérésünk volna. Egyelőre háttérbe szorulni látszik az a felfogás, amely a legelső műsort jellemezte. Arra gondolok, hogy itt az orvosi munkának nem annyira szakmai érdekességei, mint társadalmi problémái álltak előtérben; a közvéleményt olykor szinte már hisztérikusan izgató etikai kérdések. Az az okos- mértéktartó, a bírálatot mindkét fél, betegek és orvosok irányában tárgyilagosan alkalmazó vitamodort, amely itt érvényesült, szükséges és folytatandó volna a továbbiakban is. Többek közt azért mert a legtöbb izgalmas kérdést ez az adás hagyta nyitva. Nyerges András Hadrianus római császár bronzszobrára bukkant a Jordán folyó közelében egy amerikai műgyűjtő. Az i. u. 117— 138 között uralkodott császár szobra jó állapotban van, s bronzrészei kevés restaurátori munkát igényelnek. Magyar Nemzet Kapcsolatunk a magyar diaszpórával változatlan Az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének kibővített ülése Budapesten Hétfőn délelőtt fél tízkor Bognár József akadémikus, a Magyarok Világszövetségének az elnöke a budapesti Hotel Európa különtermében megnyitotta az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének a kibővített ülését. Az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége, amely a hazai közélet képviselőiből és a magyar diaszpóra kiemelkedő alakjaiból, tudósokból, nyelvészekből, egyházi férfiakból áll, az óhaza és a több kontinensen szétszóródott diaszpóra kapcsolatait ápolja. A Védnökség kibővített ülésén, amely az 1977-es harmadik Anyanyelvi Konferenciát készíti elő, a diaszpóra huszonkét képviselője és harminc hazai szakember volt jelen. Ott volt Szabó Zoltán, a Magyarok Világszövetségének a főtitkára és Ortutay Gyula akadémikus, a Védnökség tagja. Bognár József megnyitója elején javasolta, hogy a kibővített ülés résztvevői egyperces felállással emlékezzenek Lotz János amerikai magyar egyetemi tanárra, aki olyan sokat tett a kapcsolatok ápolásáért, s aki már nincs többé a körünkben. A Magyarok Világszövetsége többször is foglalkozott azzal a munkával, amelyet a két, a debreceni és a szombathelyi Anyanyelvi Konferencia és a Magyar Nyelv Barátainak Köre végzett. E két szervezeti forma intézményesítése igen jelentős eredményeket hozott, s a Világszövetség és a Magyar Népköztársaság illetékesei a munkát továbbra is, a jövőben is támogatni fogja. A szövetség elnöke beszélt és elemezte a nemzetköz é s benne a hazai helyzetet és megjegyezte, hogy minden kapcsolatot fejleszteni és bővíteni kell; ez világjelenség. Szólt a nagyvilág súlyos gondjairól, az energiaválságról és az élelmezési kérdésekről és arról, hogy számos világgond már nem oldható meg nemzeti keretek között. Az együttműködés koncepciója — éppen azért, mert minden kapcsolat fejlesztése világjelenséggé vált — bizonyára erősödni fog az emigrációban is. A világban az elmúlt években, s a közeljövőben sok minden megváltozott, a magyar diaszpórával való kapcsolatunk azonban változatlan. A nemzetközi együttműködés nagy fellendülése is lehetővé teszi azt, hogy optimistán ítéljük meg, milyen lehetőségeink lesznek a jövőben. Lőrincze Lajos egyetemi tanár a Védnökség beszámolóját mondta el: mi történt Szombathely óta? Az elmúlt években lényegesen javultak munkánk feltételei, mondotta. Magyarország közvéleménye határozottan és lelkesen támogatja azt a munkát, amelyet a diaszpóráért végzünk és folytatunk. Kint is javultak az anyanyelv őrzésének a feltételei. A magyar diaszpóra közösségeiben növekszik a hétvégi magyar iskolák száma, s itt a Védnökség által kiadott tankönyveket használják. Az alap, amelyről elindultunk, ez volt: mi az, amiben segíteni tudjuk a magyar nyelv tanulását, elsajátítását? Eddig három tankönyvet adtunk ki, ezek közül az egyiket már a kinti lektorálás és véleményezés alapján dolgoztuk át. Munkánk valósággal fölrázta a külföldi magyar pedagógusokat, ők is kezdtek új magyar tankönyveket írni. Jelenleg a világ harmincegy pontján használják a sokezres példányszámú magyar iskoláskönyveket, tankönyveket. Abban a gondban, hogy a diaszpóra számára jó pedagógusokat is neveljünk, a minap léptünk előre, a gond oszlatása felé. Debrecenben 11 országból érkezett 26 pedagógus számára megnyílt a magyar nyelvet oktató tanárok továbbképző tanfolyama. Remélem, mondta Lőrincze, hogy elkészül az a magyar történelemkönyv is, amelynek megjelentetését megígértük. A Nyelvünk és Kultúránk, a Védnökség lapja 1300 példányban jelenik meg. Az Ötágú síp című külföldi magyar folyóirat, amelyet Nagy Károly amerikai magyar egyetemi tanár, a Védnökség egyik külföldi tagja szerkeszt, a legnagyobb szellemi támogatásban részesíti a rendszeres hazai anyanyelvi konferenciák gyakorlatát. Ezután Nagy Károly (USA) megállapította, hogy ma, amikor az 1977-es konferenciát tervezzük, elmondhatjuk, hogy öt év alatt jelentős eredményeket ért el a magyarországi és a külföldi magyar szakemberek összefogása, felelősségteljesen és a minőségre igényesen együttműködő szakmunkája. „Az anyanyelvi konferencia mint történelmi első és mint a külföldi magyar nyelv és kultúra tanításának, fenntartásának egyetlen tudományos szintű közös műhelye, nagyon fontos program mind Magyarország, mind a külföld magyarsága számára.” Nagy Károly, akinek előadására egy más alkalommal még visszatérünk, sok egyéb közt megjegyezte, hogy „egyre nyilvánvalóbban és egyre pótolhatatlanabbal hiányzik továbbra is a jugoszláviai, a romániai, a csehszlovákiai magyar pedagógusoknak az anyanyelvi konferencia programjában való részvétele.” Nagy Károly felszólalása után Szentessy Ferenc (Ausztrália) számolt be az Ausztrália Victoria nevű tartományában végzett magyar nyelvtanítási munkáról. Szentessy ausztráliai állami iskolában tanít, tanári diplomáját Ausztráliában szerezte, s mint ilyen végzi fáradhatatlan munkáját a magyar nyelv tanítása, terjesztése, a magyar kultúra, a történelem megismertetése érdekében. Mint a Védnökség tagja, s mint angol nyelvű pedagógus elnyerte munkájához Victoria tartományi kormányának megértő támogatását. 1971. végén sikerült elismertetnie a magyar nyelvet, s kérte és megkapta az oktatási engedélyt. Mi több, a magyar nyelvet érettségi tantárgyként is elfogadták. Victoria állam senkit sem kényszerít asszimilációra. Szentessy ajándékként átadott egy kisfilmet, amelyet Victoria állam hivatalos televíziója Bábel címmel a magyar nyelv tanításáról forgatott és bemutatott. A Bábel a soknyelvű Ausztráliára utal: Belbourne például, Athén után, a világ legnagyobb görög-lakta városa. A Védnökség kibővített ülése délután folytatta munkáját. A résztvevők a keddi és a szerdai tanácskozás után csütörtökön egész napos visegrádi kiránduláson vesznek részt, a záróülés pedig pénteken lesz Budapesten, ugyancsak a Hotel Európában. Meghalt Mária Béla Megrendüléssel tudatjuk, hogy dr. Mária Béla költő, műfordító, a munkásmozgalom régi harcosa, nyugalmazott kórházi igazgató-főorvos augusztus 10-én, életének 72. esztendejében elhunyt. Temetéséről később intézkedünk. Egészségügyi Minisztérium, Magyar Írók Szövetsége, MSZMP 1. kerületi bizottsága Ritka varázslat a címe Mária Béla nemrégiben megjelent verseskönyvének. A költészet valóban ritka varázslat volt az ő életében. Úgy is, hogy keveset írt: rögös életútja, de aktív elmeorvosi tevékenysége is akadályozta a költői alkotásban. A Ritka varázslat és előző kötete között negyedszázados űr van. Az is igaz azonban, hogy Mária Béla önfelszabadító varázslatnak érezte a versírást. Amikor Itáliából 1939-ben hazatoloncolták, és évekig nem lehetett orvos, akkor írta a legtöbb versét. És egyik harcos résztvevője volt a szocialista költők mozgalmának. E korszakról vallott lapunk hasábjain is. Győzzön az értelem — ezt a címet adta verseskötetének, amely néhány nappal 1944. március 19. előtt hagyta el a nyomdát. A feltalálható példányokat a könyvégetők nemsokára bezúzták. Büntetőtáborból az immár felszabadult országba érkezve, a közvetlenül gyógyító munkát választotta. Kései verseiben — amelyek közül többet a Magyar Nemzet között — feltűnik a kétely hangja: nem lett volna-e mégis jobb, ha a közvetve gyógyító, költői alkotást vállalja? Ám az, hogy betegen is, szörnyű családi tragédiák után is írt mélyről fakadó, tiszta vallomásokat, azt bizonyítja, hogy haláláig megmaradt ifjúi hite a forradalmi költészetben és a költészet forradalmában. .. Mária Béla áhított kincs Szakadék felett kötélen táncolunk át inogva, vagy önfeledten: csak egy perc és belezuhanunk a habokba. Biztosabban bukdácsol át kételyeken, kit a szellem vas öve tart s kinek megadatott a gyémánt kapocs: a szerelem. De nem elég. Kamaszkorunk visszaüzenné varázsát, ha újraszületne érettebb fokon a pótolhatatlan férfi-barátság. A késő kor fénylő éke lehetne az, ami nincs, vallomások, viták emléke, mind csak áhított kincs. Kedd, 1973. augusztus 12. Sosztakovics halálára Súlyos betegség után szombaton este Moszkvában 69. életévében elhunyt Dmitrij Sosztakovics, világhírű zeneszerző. N Egy alkotó élete — ha években nem is ér el jelentős kort — hosszú, ha a történelem ezalatt megtett útját tekintjük. Sosztakovics zeneszerzői életműve — ma már tisztán látjuk — töretlen vonalban halad egy úton a Szovjetunió politikai-társadalmiszellemi fejlődésével Ha hű akart maradni tehetségéhez és egyéniségéhez, nem is alakíthatta másképpen ezt az életművet. Tizenegy éves volt, amikor a proletárhatalom új fejezetet nyitott hazája s az emberiség történelmében. Az első ihlető élmények e hatalom kibontakozásához fűződtek és mire a konzervatóriumból mint zeneszerző a nyilvánosság elé lépett, már ismerte hivatása tartalmát és felelősségét. Az I. szimfónia a konzervatórium zeneszerzési tanszakának diplomamunkájaként készült el; a műre azonban hamarosan az egész világ felfigyelt: előadták Moszkvában és Berlinben, Philadelphiában és New Yorkban. A növendék dolgozatából szinte pillanatok alatt lett szenzációs új remekmű — az iskolapadból éppen kikerült zeneszerzőre két világrend közvéleménye tekintett érdeklődve és várakozásteljesen. 1926-ot írtak ekkor. A zeneszerző nem tudhatta, hogy alig másfél évtizede van még nyugalmas alkotó munkára, tájékozódásra, sorai rendezésére. Ezt a rövid korszakot mindenesetre gazdaságosan használta fel. Behatóan tanulmányozta mindazt, amit Európa többi részében írtak és előadtak: az „új bécsi iskola” mestereit éppúgy, mint Hindemithet, Milhaud-t, éppúgy mint Stravinskyt. A legtöbbet azonban idősebb honfitársától, Prokofjevtől tanult. Szimfóniáinak és szonátáinak izgatóan szellemes, temperamentumos és szikrázóan virtuóz scherzói szinte kérkedő nyíltsággal viselik magukon Prokofjev hatásának nyomait, de ugyanerre a példaképre utal a zeneszerzői technika megannyi vonása, a differenciált hangzás igénye, a választékos harmóniavilág és a hangszerek teljesítőképességének szinte végletes kiaknázása is. A második világháború kitöréséig Sosztakovics már eljutott odáig, hogy kompozíciói életművet alkottak és csaknem minden műfajban megtalálta egyéni hangját, mondanivalójának töretlen kifejezését A Nagy Honvédő Háború tragikus hősi korszaka nagyszabású szimfonikus művekre ihlette a zeneszerzőt: a VII. és VIII. szimfónia horizontja már túlnő a hangversenyterem falain, az egész emberiséghez szól a zeneszerző úgy, amint annak idején Beethoven tette. Majd az újjászülető élet üde hangja csendül meg a béke első éveiben : derűlátóan illusztratív filmzenék, naiv-epikus oratórium szolgálja a tömegek művelődési igényét, a maga művészi igényének tett legcsekélyebb engedmény nélkül Az utóbbi két évtized lehetőséget adott a zeneszerzőnek arra, hogy a szimfóniák mellett intenzívebben mélyedhessen el a kamarazene bonyolult és míves műfajaiban is. Tizenötre emelkedett ilyen módon nagyszerű vonósnégyeseinek száma és sorrendben a tizenötödik utolsó szimfóniája is. Az a körülmény, hogy már életében klasszikussá vált, Sosztakovics számára soha nem jelentette az alkotómunka elkényelmesedését, a kísérletező szellem ellanyhulását. Szüntelenül új kifejezési módokat keresett, mondanivalója mindig meglepő és érdekes, formai megoldása változatos és legfeljebb zeneszerzői virtuozitás tekintetében ez vívása. Hagyomány az 5 számára mindig egyet jelentett a haza népével és földjével — ezért nem kellett attól tartania, hogy idejét múlja. Pándi Marianne Csütörtökön temetik Szauder Józsefet Szauder József akadémikus temetése 14-én, csütörtökön, délután 3 órakor lesz a Farkasréti temetőben. Ásatás az abaújvári földvárban A nemzetségfői és ispánsági székhelyek feltárása során — a Nemzeti Múzeum közreműködésével — tavaly kezdte meg Gádor Judit, a miskolci Hermán Ottó Múzeum régésze a Borsod megyei Abaújváron, a Hernád partján levő földvár feltárását. Az okleveles adatok szerint ez a százötven méter hosszú, és száz méter széles földvár az államalapítás után szervezett ispánság székhelye lehetett, más feltevések szerint pedig az Aba nemzetség törzsszállása volt. Az idei feltárás most véget ért első szakaszában több mint öt méter mélységben átvágták már a tíz méter magas sáncot, s abban megtalálták azt a tölgyfából készített rekeszes faszerkezetet, amelynek közeit földdel töltötték ki. A gerendavázat mintegy húsz centi vastag farönkökből állították öszsze. Az ásatást az idén még folytatják és a sáncot teljes keresztmetszetében átvágják. Ezt követően kerül sor a megerősített helyen belüli település kutatására. NAPLÓ Augusztus 1. A Magyar Nemzeti Múzeum újjárendezte a Károlyi Mihály emlékszobák kiállítását a budapesti Károlyi-palotában. A kiállítást pénteken délután 3 órakor nyitja meg Szentistványi Gyuláné, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a titkára.A Melocco Miklós szobraiból kiállítás nyílik meg vasárnap Kecskeméten a megyei művelődési központban. ♦ A miskolci Kossuth Művelődési Házban az utóbbi időben rendszeresen rendeznek amatőr képzőművészeti és fotókiállításokat. Hétfőn Ib0ó István, a Magyar Fotóművészek Szövetségének titkára Mécs Ernő fotókiállítását nyitotta meg. DD Donith Gyula grafikusművész munkáit bemutató kiállítás nyílik meg augusztus 14- én, csütörtökön délután ötkor a Helikon Galériában.