Magyar Nemzet, 2000. május (63. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-13 / 111. szám

2000. május 13., szombat magazin A kommunizmus fekete könyve magyar nyelvű kiadása elé A népirtások indítékai A kommunista rendszerek összeomlása, a kelet­­európai rendszerváltás után világszerte csökkent az érdeklődés a totalitarista rendszerek, a kommunizmus és a nácizmus iránt. Mi az oka ennek a jelenségnek? Kimerültek a primer történelmi források, új, eddig ismeretlen szörnyűségek felbukkanása már nem várható? Elfásultunk az eddig megismert borzalmaktól? Avagy a közvetlen veszély elmúltával működésbe lépett az amnézia? ■ Pelle János Nyilvánvalóan hatnak a felsorolt okok s mellettük sok más. Nem tehetünk azon­ban úgy, mintha az ideológiai tabuk le­­dőlése automatikusan választ adott vol­na arra a kérdésre is, miféle erők hívták életre és működtették azokat a „szörny­­államokat”, amelyeknek Kelet-Európa népei legalább fél évszázadon át alattva­lói és áldozatai voltak. A kommunizmus és a fasizmus kritikája ugyan jelen van a magyar szellemi életben és az oktatás­ban, de alapjában véve rutinjellegű, dif­ferenciálatlan, vagyis nem vet számot a különböző rendszerek egyedi változa­taival. Automatikusan közös nevezőre hozza Sztálin és Hitler rendszerét, és elsősorban ideológiájuk, rendszerük ha­sonló, nem pedig eltérő vonásaira kon­centrál. A hazai közvélemény ingerülten uta­sítja el a Hannah Arénát könyve nyo­mán kialakult elméleti konszenzust za­varó megközelítéseket Nem igényli az új, nyomasztó részletek feltárását. Ilyen előzmények után várható, hogy a hazai média erőteljesen bírálja majd A kom­munizmus fekete könyve magyar nyelvű megjelenését, esetleg a nácizmus rehabi­litációjára tett kísérletként értékeli majd. Még valószínűbb azonban, hogy igyekszik agyonhallgatni, illetve aktuális politikai eseményt kreál belőle. Több mint sajnálatos, hogy Magyar­­országon a „mainstream” médiában ilyen kicsi az érdeklődés a totalitárius rendszerek genezise, működésük me­chanizmusa. Besangon professzor elő­adásának címét idézve: a század vétke iránt. Igaz, azt már hajlandó végighall­gatni, hogy milyen borzalmak történtek a XX. században, de nem kíváncsi a mi­értre, vagyis az emberi természet és a lel­kiismeret erkölcsi problémáit visszame­nőleg is feszegető kérdésekről nem akar hallani. Ugyanakkor mértékadó körök­ben nálunk is elterjedt az Egyesült Álla­mokból importált, Hayden White által divatba hozott posztmodern szkepszis, amely a tények és racionális összefüggé­­seik helyett a „narratíva relevanciakrité­riumai”, azaz lényegében esztétikai mér­ce alapján elemzi a XX. századi népirtá­sokról szóló visszaemlékezéseket. Vitat­hatatlanul hat ma is a kollektív elfojtás. Magyarországon ezt a neurotizáló, kóros folyamatot csak erősítette, hogy a rendszerváltás után déli határaink men­tén, a délszláv polgárháborúban újra népirtásra került sor. A Boszniában és másutt lezajlott etnikai tisztogatás szel­lemi előfutárai között ott találjuk Sztá­lint és Hitlert, valamint az ő mészárlása­ikat elméletileg előkészítő ideológuso­kat. De az ezredvégen, amikor napirend­re került Magyarország belépése az Eu­rópai Unióba, mégsem halogathatjuk to­vább a közelmúlttal való szembenézést, a totalitarizmus értékelésekor nem elé­gedhetünk meg a több évtizedes törté­nelmi és szociológiai közhelyekkel. Az elfojtás ugyanis patologikus tünetekkel jár, súlyos neurózist szül, amely a sze­münk láttára tör felszínre a magyar mé­diának a nyugati szemlélő számára ért­hetetlenül túlpolitizált, személyeskedő vitáiban. Pedig Magyarország a többi ke­let-európai országnál viszonylag előnyö­sebb helyzetben van ahhoz, hogy szem­benézzen a kétfajta totalitarizmus örök­ségével, és kísérletet tegyen a közöttük fennállt tömegpszichológiai jellegű kap­csolat feltárására Mielőtt a kétfajta XX. századi totalita­rizmus terminológiai kérdéseiről és a ha­marosan megjelenő kötet általam vitat­hatónak tartott részeiről beszélnék, Ma­gyarország és a kétfajta totalitarizmus kapcsolatáról szeretnék szólni. Hazán­kat közelről érintette mind a kommuniz­mus, mind a nacionalista, antiszemita ra­dikalizmus. Ez utóbbi terminus alkal­mazható nemcsak a magyar fasiszta, de a német nemzetiszocialista rendszer szövetségeseként működő többi kelet­európai szélsőjobboldali szellemi áram­latra, illetve mozgalomra is. Ugyanak­kor, bár közel voltunk a kétfajta népirtó totalitarizmus európai tombolásának epicentrumához, amely a balti országok­tól Lengyelországon át Moldováig ter­jedt, Magyarország, bár óriási vesztesé­geket szenvedett, a többi országnál ki­sebb veszteséggel úszta meg a harmin­cas és negyvenes éveket. Társadalmunk mintaadó csoportjai­nak sikerült megőrizniük a polgári men­talitást az ötvenes-hatvanas években is, módjuk nyílt arra, hogy a kommunista rendszer viszonylag liberális változatá­val, a Kádár-rendszerrel kompromisszu­mot kötve átmentsék magukat a rend­szerváltásig. Szerepet játszott ebben az is, hogy Magyarországot a térség többi országához képest kevésbé sújtotta a holokauszt. Igaz, több mint 530 ezer zsi­dó esett áldozatul a náci népirtásnak. ak­kor az is tény, hogy az áldozatok legna­­­gyobb része az 1938 után Magyarország­hoz visszacsatolt térség lakója volt, s a t­rianoni határokon belül, tehát az ország mai területén élők közül került ki a közel 200 ezer túlélő zsidó többsége. Ez az oka annak, hogy Budapest etnikai összetéte­le napjainkban sokkal jobban emlékez­tet a második világháború előttire, mint például Prágáé, Pozsonyé vagy Varsóé. Veszteségek A magyar zsidóság veszteségeit a körül­ményekhez képest részletesen doku­mentálták. Sokkal nehezebb felmérni a kommunista rendszerek áldozatainak számát. Ide tartozik a rövid életű 1919-es Tanácsköztársaság több száz kivégzett túsza, valamint ide sorolhatók az 1948 és 1956 között politikai okokból halálra ítéltek és az 1956-os antikommunista for­radalmat követő megtorlás áldozatai. Összességében a kommunizmus Ma­gyarországon kivégzett áldozatainak szá­ma kétezer és háromezer között lehet Számolni kell ugyanakkor azzal a több százezer magyar katonával és a hadijog eltiprásával elhurcolt civillel, akik szov­jet hadifogságba kerültek, olyan táborok­ba, ahol igen rossz volt a túlélési arány. Közülük nagyon sokan, talán több tízez­ren a gulag táboraiba kerültek. A kom­munista totalitarizmus magyar áldozatai­hoz kell számítani továbbá a Szovjetuni­óba emigrált kommunisták többségét. Sztálin legjobb magyar tanítványá­nak, Rákosi Mátyásnak az uralma alatt nem került sor népirtásra, bár a régi rendszer híveit, az „osztályidegeneket” és a kulákokat százezrével ítélték el, il­letve telepítették ki, sőt Recsken kény­szermunkatábort is létesítettek. A ma­gyarországi viszonyokhoz képest mér­hetetlenül brutális, 1949-ben berendez­kedett kommunista rendszer „önmér­séklete” idejének rövidségével magya­rázható: a terror 1953 márciusa, Sztálin halála után alábbhagyott, végrehajtói érezték, hogy légüres térbe kerültek. Szerepet játszott az is, hogy Magyaror­szág területe kicsi, s közel fekszik Nyu­­gat-Európához, ezért sohasem sikerült teljesen elszigetelni a szabad világtól. A kétféle totalitarizmus kelet-európai mércével mérve korlátozott magyaror­szági pusztítását jelzi, hogy számottevő levéltári anyag maradt meg, és az 1949 előtti sajtó viszonylag bőséges forrást je­lent a német nemzetiszocializmussal szövetkezett radikalizmus, majd a kom­munista hatalmi berendezkedés tanul­mányozására Az e téren elért eredmé­nyek fontos adalékot jelenthetnek a nyugati történészek számára is, választ adhatnak a kétfajta totalitarizmussal kapcsolatos nyitott kérdésekre. Érdekes lehet ebből a szempontból a holokauszt utáni kelet-európai antiszemitizmus vizsgálata, különös tekintettel arra, ho­gyan hatott a politika a társadalom min­dennapi életére, miképp aktivizálta és manipulálta a nem zsidó társadalom szo­rongását és az antiszemita előítéletekkel összekapcsolódott félelmeket Kutatásaim során részletesen vizsgál­tam egy olyan, 1946 nyarán Miskolcon, Magyarország második legnagyobb vá­rosában lezajlott népítéletet, amelynek áldozatai zsidók voltak, a végrehajtók a holokauszt előtt felszított antiszemitiz­mustól megfertőzött, a történelem leg­nagyobb arányú inflációjától sújtott, éhező tömeg tagjai, a szervezők pedig zsidó származású kommunisták, akik az előzőleg bejáratott bűnbakképzési me­chanizmust politikai céljaikra kívánták felhasználni. A három zsidó áldozat kö­zül kettőt mint kapitalistát, két nap múl­va a harmadikat mint kommunistát lin­cselték meg. Megközelítések Párizsban voltam, amikor A kommuniz­mus fekete könyve megjelent, s többé­­kevésbé követtem a róla kibontakozott sajtóvitát Ennek lényegét úgy foglaltam össze magamnak, hogy a kötet bírálói a holokauszt relativizálásával vádolták az illusztris szerzőket, azt állítva, hogy az európai, ázsiai, afrikai és latin-amerikai konmunista rezsimek 80-100 millióra becsült áldozata mellett eltörpül a mint­egy hatmillió, a nácik által 1941-1945 kö­zött lemészárolt európai zsidó. Ez a meg­­közelte siket szempontból is­ gyönge lá­bakon áll. Egyrészt olyasvalamit kér szá­mon a köteten, ami nincs benne. A szer­zők nem nyilatkozhattak arról, na volt nagyobb veszteség a vitág számára: hiat­­millió zsidó vagy pedig több mint tízszer annyi nem zsidó elpusztítása. A Talmud nyomán magam is azt vallom, ami a jeru­­zsálemi Jad Vasem emlékkertjében kő­táblára vésve olvasható: „Aki egyetlen embert megment, a világot menti meg.” Ennek a megállapításnak a fordítottja is igaz: aki egyetlen ártatlan embert megöl, a világot, pontosabban az erkölcsi világ­rendet pusztítja el. Ezen az alapon kép­telenség méricskélni a tömeggyilkossá­gokat, ahogy ezt a holokauszt relati­­vizálói teszik, illetve azok, akik A kom­munizmus fekete könyvének megjelené­sekor ettől tartottak. De van egy másik, elméleti jellegű oka is annak, amiért e cáfolhatatlan adatokra épülő vádiratot téves alapon bírálták. Azok, akik azzal vádolták a szerzőit, hogy a holokauszt relativizá­­lói kezére játszanak, tagadták, ugyan­akkor el is fogadták azt a ma már tart­hatatlan tételt, hogy a kétfajta totalitá­rius rendszer, a nácizmus és a sztáli­nizmus lényegében azonos volt egy­mással. Márpedig ha lényegében egy­formák, azt terheli a nagyobb bűn, aki nagyságrenddel nagyobb áldozatot pusztított el. Következésképpen sze­rintük A kommunizmus fekete köny­vének szerzői rehabilitálni akarták Hitlert és rendszerét. Csakhogy a szil­logizmus téves, a logika képtelen. Kiindulópontja Hannah Arendt széles körben meghonosodott elmélete, ame­lyet A totalitarizmus gyökerei című, 1951-ben megjelent művében fejtett ki. Eszerint Hitler és Sztálin egyaránt totali­tarizmusnak nevezett rendszere hasonló felépítésű és struktúrájú volt Azok, akik ma is magukénak vallják ezt a teóriát, nem számolnak a kommunizmus és a nácizmus alapvetően különböző körül­mények között végbement összeomlásá­val. Meggyőződésem, hogy bár a totalita­rizmus kifejezést érdemes megőrizni, de két, alapvető változatát meg kell külön­böztetni. Az egyik a despotikus vagy ázsiai típusú, moszkovita, illetve kom­munista totalitarizmus, amelynek gyö­kerei messzire nyúlnak a múltba A két válfaj Sztálin sok tekintetben ázsiai despota volt, akinek a cárokénál sokszorosan kegyetlenebb rendszerében a „szovjet ember” életének alig volt értéke: a tit­kosrendőrség egyik napról a másikra bárkit elvihetett mint „a nép ellensé­gét”. Vagyis a kommunizmus a modernitást csak álcázásként használ­ta, visszatérést jelentett az emberi jogo­kat hírből sem ismerő premodern kor­ba A kommunizmus vonzó jelszavak­kal operáló ideológiai atavizmusa ad magyarázatot arra, hogy exportcikké vált, képes volt meghonosodni a har­madik világban, harmonikusan illeszke­dett az ázsiai diktátorok, afrikai törzsfő­nökök és latin-amerikai juntavezérek „elméleti” igényeihez. Térjünk azonban vissza Európába, s vegyük szemügyre a hitleri totalitariz­must, amelyet kognitív totalitarizmusnak neveztem a témának szentelt, Antiszemi­tizmus és totalitarizmus című, nemrég megjelent könyvemben. A despotikus, moszkovita típusú totalitarizmus elit szakszervezete piramisszerűen épült fel, valahogy úgy, ahogy Illyés Gyula 1956- ban közölt híres versében leírta: „min­denki szem a láncban”. Ahhoz, hogy ez a rend megvalósulhasson, a kommuniz­musnak a saját, rövid távú érdekeit kö­vetve meg kellett semmisítenie, illetve a legszorosabb ellenőrzés alá kellett von­nia a civil társadalmat, s nyíltan terrori­­zálnia kellett az egyházakat. Hitler Né­metországában a második világháború kitöréséig ilyen törekvések csak nyo­mokban jelentkeztek vagy még úgy sem. A náci rendszer jellegéről írja Danid Goldhagen Hitler készséges zsoldosai cí­mű könyvében: „Németország a náci kor­szakban olyan politikai rendszerrel ren­delkezett, mely egyszerre volt diktatóri­kus és konszenzuális, diktatórikus any­­nyiban, hogy nem léteztek demokratikus mechanizmusok, mint például választá­sok abból a célból, hogy Hitlert elmozdít­sák a hivatalából. Konszenzuális volt vi­szont abban, hogy a nép, mely betöltötte a politikai rendszer intézményeit, ugyan­úgy, ahogy a széles német közönség, elfo­gadta a rendszert és Hitler hatalmát mint kívánatosat és törvényest. Hitler nem verte szét a német civil tár­sadalmat, hanem „átprogramozta” a vi­lágháború és a népirtás céljainak megfe­lelően. A német polgár, amennyiben nem szervezkedett titokban a hitleri rendszer ellen, s legalább hallgatólagosan elfogad­ta a nemzetiszocializmus ideológiáját, amely a zsidóságot közellenségnek mi­nősítette, jogbiztonságot élvezett. A nácik megteremtették az addig nem létező kognitív totalitarizmust, David Riesmann amerikai szociológus kifejezésével élve: a „belülről vezérelt to­talitarizmust”. Ez azután Hitler bukásá­nak pillanatáig működésben tartotta a népirtás gépezetét, még akkor is, amikor a második világháború utolsó heteiben már felbomlott a központi irányítás. Nyivánvaló, hogy a náci kognitív totali­tarizmus szívósságának titka a zsidóság mint univerzális ellenségkép hagyomá­nyos beágyazottságában, univerzális fel­használhatóságában rejlett. A despoti­kus totalitarizmus ellenségképe ezzel szemben állandóan változott, a hisztéria tömegpszichológiai potenciálja fokoza­tosan kimerült. Sztálin halála után a ter­ror erőssége csökkent, bár a kommuniz­mus mint rendszer fokozatosan auto­­riter vonásokat vett fel, és még évtizede­kig fennmaradt. A kognitív totalitarizmus, a nácizmus, illetve a hozzá kapcsolódó radikális na­cionalizmusok a zsidók kiirtását a máso­dik világháború hadi eseményeire hivat­kozva hajtották végre, bár ezt az össze­függést racionálisan nem lehetett igazol­ni, sőt minden jel az ellenkezőjére utal. Ugyanakkor tény, hogy a náci Németor­szág a korabeli európai civilizáció élvo­nalához tartozott Amikor a fejlett, autópályákat építő német társadalom közmegegyezéssel el­lenségnek nyilvánította, és megsemmisí­tésre ítélte a zsidóságot, felszabadította a modern európai ember tudat alatti ag­resszivitását, brutális formában megnyi­­vánuló szorongását, s egy tébolyult raci­onalitással megszervezett, „ipari” jellegű népirtás bűnrészesévé tette. A náci és a szovjet rendszer, vagyis a kognitív és a despotikus­­ vagy ázsiai tí­pusú­­ totalitarizmus közötti különbsé­get a nem a technikai fejlettségük közöt­ti különbség domborítja ki, hanem az i­mlyen eltérő módon omlottak össze. Az előbbi wagneri díszletek között, vérben és füstben, kis híján az egész német né­pet magával rántva a pusztulásba, s vere­sége révén majd fél évszázadra tartósít­va Európa felosztását. A második gazda­ságilag és ideológiailag kimerülve, pusz­ta űrt és beláthatatlan perspektívát hagyva maga után. Az elkövetett bűnö­kért érzett kollektív megbánás, a felelős­ségvállalás és a megtisztulás terén is je­lentékenyek a különbségek. A nácik rémtetteiért Németország, a Német Szö­vetségi Köztársaság jóvátételt fizetett, és fizet ma is. A német társadalom külön­böző rétegei, elsősorban az értelmiség felelősnek érezte és érzi magát a holokausztért, s tiszteletre méltó erőfe­szítéseket tesz, hogy szembenézzen a múltjával. Bízunk benne, hogy elérke­zett az idő, amikor a kelet-európai népek is képesek lesznek feldolgozni saját fele­lősségüket ugyanazért. Örvendetes, hogy Magyarország is reményekre jogo­sító lépéseket tett ebbe az irányba, s megalakult az a bizottság, amely előké­szíti a téma iskolai oktatását. Megdöbbentő, hogy a gulagon el­pusztult tízmilliókért senki sem érez ma lelkiismeret-furdalást. Kollektív megbánásnak a volt Szovjetunió utód­államaiban élő legidősebb nemzedé­kek, sőt a még élő pribékek esetében sincs nyoma Igaz, közben jórészt meg­haltak a parancsokat kiadók és az azo­kat végrehajtók. De azért mégiscsak so­kat mond, hogy ma Moszkvában a kom­munizmus összeomlását követő nyo­mor és zűrzavar ellen még mindig Le­nin mauzóleuma előtt, gyakran Sztálin képmásával tiltakoznak. Nem fér hozzá kétség: a totalitarizmusnak nevezett rendszerek az emberiség újkori törté­nelmének legnagyobb szégyenei és tra­gédiái voltak. Az ezzel a fogalommal jel­lemzett rezsimek azonban annyira el­tértek egymástól, hogy nincs sok értel­me az áldozatok száma alapján történő összehasonlításnak, s mindenképp in­dokolt a despotikus és a kognitív típusú totalitarizmusok megkülönböztetése, továbbá pontos elhatárolásuk a jobb- és baloldali ideológiákra épülő, auto­­riter rendszerektől. Emlékezés a diktatúra áldozataira, 1990Fotó: Horváth Endre Magyar Nemzet 31

Next