Magyar Nemzet, 2000. május (63. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-13 / 111. szám
2000. május 13., szombat magazin A kommunizmus fekete könyve magyar nyelvű kiadása elé A népirtások indítékai A kommunista rendszerek összeomlása, a keleteurópai rendszerváltás után világszerte csökkent az érdeklődés a totalitarista rendszerek, a kommunizmus és a nácizmus iránt. Mi az oka ennek a jelenségnek? Kimerültek a primer történelmi források, új, eddig ismeretlen szörnyűségek felbukkanása már nem várható? Elfásultunk az eddig megismert borzalmaktól? Avagy a közvetlen veszély elmúltával működésbe lépett az amnézia? ■ Pelle János Nyilvánvalóan hatnak a felsorolt okok s mellettük sok más. Nem tehetünk azonban úgy, mintha az ideológiai tabuk ledőlése automatikusan választ adott volna arra a kérdésre is, miféle erők hívták életre és működtették azokat a „szörnyállamokat”, amelyeknek Kelet-Európa népei legalább fél évszázadon át alattvalói és áldozatai voltak. A kommunizmus és a fasizmus kritikája ugyan jelen van a magyar szellemi életben és az oktatásban, de alapjában véve rutinjellegű, differenciálatlan, vagyis nem vet számot a különböző rendszerek egyedi változataival. Automatikusan közös nevezőre hozza Sztálin és Hitler rendszerét, és elsősorban ideológiájuk, rendszerük hasonló, nem pedig eltérő vonásaira koncentrál. A hazai közvélemény ingerülten utasítja el a Hannah Arénát könyve nyomán kialakult elméleti konszenzust zavaró megközelítéseket Nem igényli az új, nyomasztó részletek feltárását. Ilyen előzmények után várható, hogy a hazai média erőteljesen bírálja majd A kommunizmus fekete könyve magyar nyelvű megjelenését, esetleg a nácizmus rehabilitációjára tett kísérletként értékeli majd. Még valószínűbb azonban, hogy igyekszik agyonhallgatni, illetve aktuális politikai eseményt kreál belőle. Több mint sajnálatos, hogy Magyarországon a „mainstream” médiában ilyen kicsi az érdeklődés a totalitárius rendszerek genezise, működésük mechanizmusa. Besangon professzor előadásának címét idézve: a század vétke iránt. Igaz, azt már hajlandó végighallgatni, hogy milyen borzalmak történtek a XX. században, de nem kíváncsi a miértre, vagyis az emberi természet és a lelkiismeret erkölcsi problémáit visszamenőleg is feszegető kérdésekről nem akar hallani. Ugyanakkor mértékadó körökben nálunk is elterjedt az Egyesült Államokból importált, Hayden White által divatba hozott posztmodern szkepszis, amely a tények és racionális összefüggéseik helyett a „narratíva relevanciakritériumai”, azaz lényegében esztétikai mérce alapján elemzi a XX. századi népirtásokról szóló visszaemlékezéseket. Vitathatatlanul hat ma is a kollektív elfojtás. Magyarországon ezt a neurotizáló, kóros folyamatot csak erősítette, hogy a rendszerváltás után déli határaink mentén, a délszláv polgárháborúban újra népirtásra került sor. A Boszniában és másutt lezajlott etnikai tisztogatás szellemi előfutárai között ott találjuk Sztálint és Hitlert, valamint az ő mészárlásaikat elméletileg előkészítő ideológusokat. De az ezredvégen, amikor napirendre került Magyarország belépése az Európai Unióba, mégsem halogathatjuk tovább a közelmúlttal való szembenézést, a totalitarizmus értékelésekor nem elégedhetünk meg a több évtizedes történelmi és szociológiai közhelyekkel. Az elfojtás ugyanis patologikus tünetekkel jár, súlyos neurózist szül, amely a szemünk láttára tör felszínre a magyar médiának a nyugati szemlélő számára érthetetlenül túlpolitizált, személyeskedő vitáiban. Pedig Magyarország a többi kelet-európai országnál viszonylag előnyösebb helyzetben van ahhoz, hogy szembenézzen a kétfajta totalitarizmus örökségével, és kísérletet tegyen a közöttük fennállt tömegpszichológiai jellegű kapcsolat feltárására Mielőtt a kétfajta XX. századi totalitarizmus terminológiai kérdéseiről és a hamarosan megjelenő kötet általam vitathatónak tartott részeiről beszélnék, Magyarország és a kétfajta totalitarizmus kapcsolatáról szeretnék szólni. Hazánkat közelről érintette mind a kommunizmus, mind a nacionalista, antiszemita radikalizmus. Ez utóbbi terminus alkalmazható nemcsak a magyar fasiszta, de a német nemzetiszocialista rendszer szövetségeseként működő többi keleteurópai szélsőjobboldali szellemi áramlatra, illetve mozgalomra is. Ugyanakkor, bár közel voltunk a kétfajta népirtó totalitarizmus európai tombolásának epicentrumához, amely a balti országoktól Lengyelországon át Moldováig terjedt, Magyarország, bár óriási veszteségeket szenvedett, a többi országnál kisebb veszteséggel úszta meg a harmincas és negyvenes éveket. Társadalmunk mintaadó csoportjainak sikerült megőrizniük a polgári mentalitást az ötvenes-hatvanas években is, módjuk nyílt arra, hogy a kommunista rendszer viszonylag liberális változatával, a Kádár-rendszerrel kompromisszumot kötve átmentsék magukat a rendszerváltásig. Szerepet játszott ebben az is, hogy Magyarországot a térség többi országához képest kevésbé sújtotta a holokauszt. Igaz, több mint 530 ezer zsidó esett áldozatul a náci népirtásnak. akkor az is tény, hogy az áldozatok legnagyobb része az 1938 után Magyarországhoz visszacsatolt térség lakója volt, s a trianoni határokon belül, tehát az ország mai területén élők közül került ki a közel 200 ezer túlélő zsidó többsége. Ez az oka annak, hogy Budapest etnikai összetétele napjainkban sokkal jobban emlékeztet a második világháború előttire, mint például Prágáé, Pozsonyé vagy Varsóé. Veszteségek A magyar zsidóság veszteségeit a körülményekhez képest részletesen dokumentálták. Sokkal nehezebb felmérni a kommunista rendszerek áldozatainak számát. Ide tartozik a rövid életű 1919-es Tanácsköztársaság több száz kivégzett túsza, valamint ide sorolhatók az 1948 és 1956 között politikai okokból halálra ítéltek és az 1956-os antikommunista forradalmat követő megtorlás áldozatai. Összességében a kommunizmus Magyarországon kivégzett áldozatainak száma kétezer és háromezer között lehet Számolni kell ugyanakkor azzal a több százezer magyar katonával és a hadijog eltiprásával elhurcolt civillel, akik szovjet hadifogságba kerültek, olyan táborokba, ahol igen rossz volt a túlélési arány. Közülük nagyon sokan, talán több tízezren a gulag táboraiba kerültek. A kommunista totalitarizmus magyar áldozataihoz kell számítani továbbá a Szovjetunióba emigrált kommunisták többségét. Sztálin legjobb magyar tanítványának, Rákosi Mátyásnak az uralma alatt nem került sor népirtásra, bár a régi rendszer híveit, az „osztályidegeneket” és a kulákokat százezrével ítélték el, illetve telepítették ki, sőt Recsken kényszermunkatábort is létesítettek. A magyarországi viszonyokhoz képest mérhetetlenül brutális, 1949-ben berendezkedett kommunista rendszer „önmérséklete” idejének rövidségével magyarázható: a terror 1953 márciusa, Sztálin halála után alábbhagyott, végrehajtói érezték, hogy légüres térbe kerültek. Szerepet játszott az is, hogy Magyarország területe kicsi, s közel fekszik Nyugat-Európához, ezért sohasem sikerült teljesen elszigetelni a szabad világtól. A kétféle totalitarizmus kelet-európai mércével mérve korlátozott magyarországi pusztítását jelzi, hogy számottevő levéltári anyag maradt meg, és az 1949 előtti sajtó viszonylag bőséges forrást jelent a német nemzetiszocializmussal szövetkezett radikalizmus, majd a kommunista hatalmi berendezkedés tanulmányozására Az e téren elért eredmények fontos adalékot jelenthetnek a nyugati történészek számára is, választ adhatnak a kétfajta totalitarizmussal kapcsolatos nyitott kérdésekre. Érdekes lehet ebből a szempontból a holokauszt utáni kelet-európai antiszemitizmus vizsgálata, különös tekintettel arra, hogyan hatott a politika a társadalom mindennapi életére, miképp aktivizálta és manipulálta a nem zsidó társadalom szorongását és az antiszemita előítéletekkel összekapcsolódott félelmeket Kutatásaim során részletesen vizsgáltam egy olyan, 1946 nyarán Miskolcon, Magyarország második legnagyobb városában lezajlott népítéletet, amelynek áldozatai zsidók voltak, a végrehajtók a holokauszt előtt felszított antiszemitizmustól megfertőzött, a történelem legnagyobb arányú inflációjától sújtott, éhező tömeg tagjai, a szervezők pedig zsidó származású kommunisták, akik az előzőleg bejáratott bűnbakképzési mechanizmust politikai céljaikra kívánták felhasználni. A három zsidó áldozat közül kettőt mint kapitalistát, két nap múlva a harmadikat mint kommunistát lincselték meg. Megközelítések Párizsban voltam, amikor A kommunizmus fekete könyve megjelent, s többékevésbé követtem a róla kibontakozott sajtóvitát Ennek lényegét úgy foglaltam össze magamnak, hogy a kötet bírálói a holokauszt relativizálásával vádolták az illusztris szerzőket, azt állítva, hogy az európai, ázsiai, afrikai és latin-amerikai konmunista rezsimek 80-100 millióra becsült áldozata mellett eltörpül a mintegy hatmillió, a nácik által 1941-1945 között lemészárolt európai zsidó. Ez a megközelte siket szempontból is gyönge lábakon áll. Egyrészt olyasvalamit kér számon a köteten, ami nincs benne. A szerzők nem nyilatkozhattak arról, na volt nagyobb veszteség a vitág számára: hiatmillió zsidó vagy pedig több mint tízszer annyi nem zsidó elpusztítása. A Talmud nyomán magam is azt vallom, ami a jeruzsálemi Jad Vasem emlékkertjében kőtáblára vésve olvasható: „Aki egyetlen embert megment, a világot menti meg.” Ennek a megállapításnak a fordítottja is igaz: aki egyetlen ártatlan embert megöl, a világot, pontosabban az erkölcsi világrendet pusztítja el. Ezen az alapon képtelenség méricskélni a tömeggyilkosságokat, ahogy ezt a holokauszt relativizálói teszik, illetve azok, akik A kommunizmus fekete könyvének megjelenésekor ettől tartottak. De van egy másik, elméleti jellegű oka is annak, amiért e cáfolhatatlan adatokra épülő vádiratot téves alapon bírálták. Azok, akik azzal vádolták a szerzőit, hogy a holokauszt relativizálói kezére játszanak, tagadták, ugyanakkor el is fogadták azt a ma már tarthatatlan tételt, hogy a kétfajta totalitárius rendszer, a nácizmus és a sztálinizmus lényegében azonos volt egymással. Márpedig ha lényegében egyformák, azt terheli a nagyobb bűn, aki nagyságrenddel nagyobb áldozatot pusztított el. Következésképpen szerintük A kommunizmus fekete könyvének szerzői rehabilitálni akarták Hitlert és rendszerét. Csakhogy a szillogizmus téves, a logika képtelen. Kiindulópontja Hannah Arendt széles körben meghonosodott elmélete, amelyet A totalitarizmus gyökerei című, 1951-ben megjelent művében fejtett ki. Eszerint Hitler és Sztálin egyaránt totalitarizmusnak nevezett rendszere hasonló felépítésű és struktúrájú volt Azok, akik ma is magukénak vallják ezt a teóriát, nem számolnak a kommunizmus és a nácizmus alapvetően különböző körülmények között végbement összeomlásával. Meggyőződésem, hogy bár a totalitarizmus kifejezést érdemes megőrizni, de két, alapvető változatát meg kell különböztetni. Az egyik a despotikus vagy ázsiai típusú, moszkovita, illetve kommunista totalitarizmus, amelynek gyökerei messzire nyúlnak a múltba A két válfaj Sztálin sok tekintetben ázsiai despota volt, akinek a cárokénál sokszorosan kegyetlenebb rendszerében a „szovjet ember” életének alig volt értéke: a titkosrendőrség egyik napról a másikra bárkit elvihetett mint „a nép ellenségét”. Vagyis a kommunizmus a modernitást csak álcázásként használta, visszatérést jelentett az emberi jogokat hírből sem ismerő premodern korba A kommunizmus vonzó jelszavakkal operáló ideológiai atavizmusa ad magyarázatot arra, hogy exportcikké vált, képes volt meghonosodni a harmadik világban, harmonikusan illeszkedett az ázsiai diktátorok, afrikai törzsfőnökök és latin-amerikai juntavezérek „elméleti” igényeihez. Térjünk azonban vissza Európába, s vegyük szemügyre a hitleri totalitarizmust, amelyet kognitív totalitarizmusnak neveztem a témának szentelt, Antiszemitizmus és totalitarizmus című, nemrég megjelent könyvemben. A despotikus, moszkovita típusú totalitarizmus elit szakszervezete piramisszerűen épült fel, valahogy úgy, ahogy Illyés Gyula 1956- ban közölt híres versében leírta: „mindenki szem a láncban”. Ahhoz, hogy ez a rend megvalósulhasson, a kommunizmusnak a saját, rövid távú érdekeit követve meg kellett semmisítenie, illetve a legszorosabb ellenőrzés alá kellett vonnia a civil társadalmat, s nyíltan terrorizálnia kellett az egyházakat. Hitler Németországában a második világháború kitöréséig ilyen törekvések csak nyomokban jelentkeztek vagy még úgy sem. A náci rendszer jellegéről írja Danid Goldhagen Hitler készséges zsoldosai című könyvében: „Németország a náci korszakban olyan politikai rendszerrel rendelkezett, mely egyszerre volt diktatórikus és konszenzuális, diktatórikus anynyiban, hogy nem léteztek demokratikus mechanizmusok, mint például választások abból a célból, hogy Hitlert elmozdítsák a hivatalából. Konszenzuális volt viszont abban, hogy a nép, mely betöltötte a politikai rendszer intézményeit, ugyanúgy, ahogy a széles német közönség, elfogadta a rendszert és Hitler hatalmát mint kívánatosat és törvényest. Hitler nem verte szét a német civil társadalmat, hanem „átprogramozta” a világháború és a népirtás céljainak megfelelően. A német polgár, amennyiben nem szervezkedett titokban a hitleri rendszer ellen, s legalább hallgatólagosan elfogadta a nemzetiszocializmus ideológiáját, amely a zsidóságot közellenségnek minősítette, jogbiztonságot élvezett. A nácik megteremtették az addig nem létező kognitív totalitarizmust, David Riesmann amerikai szociológus kifejezésével élve: a „belülről vezérelt totalitarizmust”. Ez azután Hitler bukásának pillanatáig működésben tartotta a népirtás gépezetét, még akkor is, amikor a második világháború utolsó heteiben már felbomlott a központi irányítás. Nyivánvaló, hogy a náci kognitív totalitarizmus szívósságának titka a zsidóság mint univerzális ellenségkép hagyományos beágyazottságában, univerzális felhasználhatóságában rejlett. A despotikus totalitarizmus ellenségképe ezzel szemben állandóan változott, a hisztéria tömegpszichológiai potenciálja fokozatosan kimerült. Sztálin halála után a terror erőssége csökkent, bár a kommunizmus mint rendszer fokozatosan autoriter vonásokat vett fel, és még évtizedekig fennmaradt. A kognitív totalitarizmus, a nácizmus, illetve a hozzá kapcsolódó radikális nacionalizmusok a zsidók kiirtását a második világháború hadi eseményeire hivatkozva hajtották végre, bár ezt az összefüggést racionálisan nem lehetett igazolni, sőt minden jel az ellenkezőjére utal. Ugyanakkor tény, hogy a náci Németország a korabeli európai civilizáció élvonalához tartozott Amikor a fejlett, autópályákat építő német társadalom közmegegyezéssel ellenségnek nyilvánította, és megsemmisítésre ítélte a zsidóságot, felszabadította a modern európai ember tudat alatti agresszivitását, brutális formában megnyivánuló szorongását, s egy tébolyult racionalitással megszervezett, „ipari” jellegű népirtás bűnrészesévé tette. A náci és a szovjet rendszer, vagyis a kognitív és a despotikus vagy ázsiai típusú totalitarizmus közötti különbséget a nem a technikai fejlettségük közötti különbség domborítja ki, hanem az imlyen eltérő módon omlottak össze. Az előbbi wagneri díszletek között, vérben és füstben, kis híján az egész német népet magával rántva a pusztulásba, s veresége révén majd fél évszázadra tartósítva Európa felosztását. A második gazdaságilag és ideológiailag kimerülve, puszta űrt és beláthatatlan perspektívát hagyva maga után. Az elkövetett bűnökért érzett kollektív megbánás, a felelősségvállalás és a megtisztulás terén is jelentékenyek a különbségek. A nácik rémtetteiért Németország, a Német Szövetségi Köztársaság jóvátételt fizetett, és fizet ma is. A német társadalom különböző rétegei, elsősorban az értelmiség felelősnek érezte és érzi magát a holokausztért, s tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz, hogy szembenézzen a múltjával. Bízunk benne, hogy elérkezett az idő, amikor a kelet-európai népek is képesek lesznek feldolgozni saját felelősségüket ugyanazért. Örvendetes, hogy Magyarország is reményekre jogosító lépéseket tett ebbe az irányba, s megalakult az a bizottság, amely előkészíti a téma iskolai oktatását. Megdöbbentő, hogy a gulagon elpusztult tízmilliókért senki sem érez ma lelkiismeret-furdalást. Kollektív megbánásnak a volt Szovjetunió utódállamaiban élő legidősebb nemzedékek, sőt a még élő pribékek esetében sincs nyoma Igaz, közben jórészt meghaltak a parancsokat kiadók és az azokat végrehajtók. De azért mégiscsak sokat mond, hogy ma Moszkvában a kommunizmus összeomlását követő nyomor és zűrzavar ellen még mindig Lenin mauzóleuma előtt, gyakran Sztálin képmásával tiltakoznak. Nem fér hozzá kétség: a totalitarizmusnak nevezett rendszerek az emberiség újkori történelmének legnagyobb szégyenei és tragédiái voltak. Az ezzel a fogalommal jellemzett rezsimek azonban annyira eltértek egymástól, hogy nincs sok értelme az áldozatok száma alapján történő összehasonlításnak, s mindenképp indokolt a despotikus és a kognitív típusú totalitarizmusok megkülönböztetése, továbbá pontos elhatárolásuk a jobb- és baloldali ideológiákra épülő, autoriter rendszerektől. Emlékezés a diktatúra áldozataira, 1990Fotó: Horváth Endre Magyar Nemzet 31