Magyar Nemzet, 2000. szeptember (63. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-30 / 230. szám
30 Magyar Nemzet Két éve, amióta a szovjet antiszemitizmus történetéről szóló könyvet írom, sokaktól hallom megértő bólogatás kíséretében: „Na igen, a zsidó orvosok pere...” Pedig ilyen per nem volt, mert Sztálin meghalt, mielőtt az 1953 januárjában letartóztatott orvosok bíróság elé állításával a „fehér köpenyes gyilkosok” összefoglaló néven folyó gyűlöletkampány elérte volna célját. Sőt, az igazat megvallva, a célt sem egészen pontosan ismerjük. ■ Gereben Ágnes A Szovjetunióból az első adandó alkalommal - az 1970-es évektől - a világ öt kontinensére menekülő zsidóság szerint a nagyvárosokban végrehajtott nyilvános kivégzések után a kínai határ mentén épült barakkvárosokba deportálták volna őket. Túszoknak, az Oroszországban hagyományosan rettegett „sárga veszedelemmel” való konfrontáció esetére, éppúgy, mint a javában dúló hidegháború miatt. Ez nagyon is elképzelhető. Tény azonban, hogy a tervezett akcióról mindmáig nem kerültek elő írott bizonyítékok. Pedig a korábbi másfél évtizedben a csecsszopóktól az aggastyánokig kollektív büntetéssel sújtott tizenhét szovjet nép kitelepítéséről még a szállítási iratok is fennmaradtak a politikai rendőrség dokumentumai között. Sztálin híres „különleges dossziéiból” pedig napvilágra kerültek Berija és Szerov tábornok napi összefoglalói az éppen folyó krími, dél-grúziai, kaukázusi és egyéb deportálásokról. Mindez nem jelenti azt, hogy Sztálin az 1940-1950-es évek fordulóján ne készült volna a szovjet zsidósággal való leszámolásra. Történelmi perspektívából nézve a diktátor zsidópolitikája hosszú éveken át lényegében egyetlen, a totális állam fennmaradási törvényeinek megfelelő irányt követett. Olyan látszólagos ellentmondások ellenére is, mint hogy - a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetői ellen 1952 nyarán a legnagyobb titokban zajló moszkvai perrel szemben - jól szervezett nemzetközi sajtókampány kísérte a prágai Slánskypert. Erre a moszkvai vádlottak kivégzése után alig három és fél hónappal, 1952 novemberében került sor, és Csehszlovákia népe élőadásban követhette a rádióban. A két ügy e látszólag nehezen megmagyarázható eltérésének a diktatúra szempontjából megvolt a maga logikája A Szovjetunióban 1945 után gőzerővel folyó etnikai, politikai, illetve osztályszempontú leszámolások - a „leningrádi”, a „mengrél”, az „észt” ügy, a tábornokok kivégzése, a Zvezda című leningrádi lap s rajta keresztül az írók elleni hajsza - mind azt szolgálták, hogy a háborúban erejük tudatára ébredt szovjet polgárokból a hatalom újra engedelmes „homo sovieticust” faragjon, s ezzel a lehetséges lázadás kiszabadult szellemét újra visszagyömöszölje a palackba A figyelmes szemlélő előtt ez a cél már azokból a lépésről lépésre bekövetkező, finom változásokból is világossá válik, ahogyan a Kreml a háborús győzelmet „kommunikálta”. A Pravda 1945. május 9-i száma még „a szovjet nép, a Vörös Hadsereg önfeláldozásának, hősiességének, harci tudásának” tulejdontotta a hitleri fasizmus felett aratott diadalt. Ám már a következő mondatban sietett leszögezni, hogy „azt legyőzhetetlen bolsevik pártunk, Lenin és Sztálin pártja szervezte meg, és a nagy Sztálin vezetett el hozzá”. 1945. június 24-én a győzelmi díszszemle résztvevőinek rendezett kremlbeli fogadáson a diktátor - aki oly sokat idézett beszédében alig egy hónappal korábban a Szovjetunió vezető erejének nevezett orosz nép egészségére ürítette poharát - meglepő fordulattal már a nagy államgépezet csavarjaiként emlegette népét. A kortársak egy része érzékelte a verbális változások mögötti trendet. Anatolij Cserngajev - aki ekkor háborús frontokat megjárt moszkvai egyetemista, évtizedekkel később pedig Mihail Gorbacsov egyik legbefolyásosabb tanácsadója - a Szovjetunió felbomlása után megjelent memoárjában így írt: „Az egyetemen, de egész Moszkvában sem volt olyan atmoszféra, amely lehetővé tette volna, hogy a frontharcosok tiszteletre méltó, külön kategóriát alkossanak a társadalomban. Csak később értettük meg, hogy ez is politika volt. A nivellálás politikája, amelyben a tisztelet, a dicsőség, a hivatalos elismerés annak járt, akit a párt erre kijelölt. Sztálinnak nem kellett a »parancsnokok nemzedékének szuverén, büszke energiája (...) A többiekkel egy sorba süllyesztett bennünket. Ha pedig valakit mégis kiemeltek, az csakis partvonalon történhetett. Ez mindenkit rákényszerített, hogy a felülről meghatározott szabályok szerint játsszék. A gondokkal és rosszkedvvel teli hétköznapokban így azután gyorsan eloszlott az »új dekabrizmus« hordozóitól való félelem.” Rákosi listája A népi demokráciáknak nevezett kelet-európai szövetséges országokban egészen más céllal rendezték a kirakatpereket: a totális állam kialakulásának egy korábbi stációjához volt rájuk szükség. Moszkva az új szatellitállamokban a közös ellenség tudatával kívánta összecementezni a vitatható legitimitású és még vitathatóbb társadalmi támogatottságú rendszereket. A Kreml szempontjából különösen fontossá vált ez a kétpólusú világ kialakulása idején, amikor az amerikai Marshall-terv túlontúl vonzó perspektívát jelenthetett az új szövetséges országokban. A kelet-európai perek ezért számos attribútumukban az államszocializmus egy korábbi, szovjetunióbeli szakaszát, az 1930- as évek nagy kirakatpereit idézték. Nem véletlen, hogy az 1937-1939-es „nagy tisztogatásokkal" való analógia rendre visszatér a túlélő áldozatok memoárjában is. Artúr London volt csehszlovák külügyminiszter-helyettes később híressé vált könyvében a prágai letartóztatások atmoszféráját alig húszévesen, fanatikus kommunistaként szerzett személyes moszkvai emlékeivel hasonlította össze: „Az a nyomasztó légkör Moszkvában, 1935-37-ben! Az emberek, akik egyik napról a másikra nyomtalanul eltűntek. A mi köreinkben, az internacionalisták között nem lehetett kérdezősködni.” Igaz, pusztán formális szempontok alapján, az 1952 novemberében lezajlott Slánsky-per rokonítható, sőt akár oksági összefüggésbe is hozható mind a szovjet Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetői elleni perrel, mind a szovjet orvosi elit körében 1953 januárjában végrehajtott letartóztatásokkal. A félelmetes prágai szírjáték időben kétségtelenül szorosan illeszkedett ebbe a sorba Mindhárom ügy a zsidósággal szembeni kelet-európai megtorlások organikus részét alkotta A Slánsky-per 14 vádlottja közül tizenegy volt zsidó, köztük a csehszlovák kommunista párt főtitkára, a dicsősége és hatalma csúcsán 1951 szeptemberében, mindenki számára váratlanul a másodvonalbeli miniszterelnök-helyettesi posztra száműzött Rudolf Slánsky,alát - a Sztálin utasítását követő Klement Gottivald csehszlovák elnök parancsára - novemberben letartóztattak. A moszkvai zsidó vezetők és a prágai kommunisták elleni eljárás első változatát - a Kremlben született döntések alapján - nagy valószínűséggel egy időben, 1949 nyarától-őszétől kezdték előkészíteni a Lubjankán, főleg a szovjet vezetés Izrael állammal kapcsolatos expanziós álmainak meghiúsulása nyomán. Igaz, a majdani Slánsky-perből az új szovjet érdekszféra néhány irányítója is kivette a részét. Mindenekelőtt Rákosi Mátyás, aki az 1949. június 21. és 24. között lezajlott prágai látogatása során egy 65 nevet tartalmazó listát adott át Klement Gottwald államelnöknek a csehszlovákiai vezetésbe befurakodott angol és amerikai - a népi demokráciákban szokásos szóhasználat szerint „angol-amerikai” kémekről. Nem titokzatos ügynökökről, a határon illegálisan átszivárgott, rejtélyes James Bondokról volt szó. A listán Csehszlovákia ismert vezetőinek neve szerepelt. Többek között Václav Nesek belügy-, Vladimír Clementis külügyminiszteré, Artúr London, valamint Vavro Hajdú helyettes külügyminiszteré és a csehszlovák kommunista párt további két központi bizottsági tagjáé. Rákosi listáján különösen sok volt a szlovák politikus, a sort a magyar lakosság elleni atrocitásokkal kétes hírnevet szerző, majd az „emberarcú szocializmus” látványos 1968-as kudarcát követően a történelem szeszélyéből kulcsszerephez jutó Gustav Husak neve nyitotta meg. Számonkérés Prágában Klement Gottwald a formális logika szabályai szerint érthető, ám a totális rendszer logikája szempontjából eléggé el nem ítélhető módon - hitetlenkedve fogadta magyar kollégája figyelmeztetését. Ezért 1949. szeptember elején, másfél héttel a Rajk-per kezdete előtt Rákosi megbízásából a politikus öccse, Bíró Zoltán Prágában felkereste a csehszlovák államelnököt. Átadta fivére „szigorúan bizalmas” jelzéssel ellátott, a pártvezetők iratváltásaiban is szokatlanul hosszú levelét, amelyben a magyar vezető szemrehányóan emlékeztette a címzettet a két és fél hónapja átadott listára. Az azon szereplő neveket pontosan ismerő, ám saját sorsát még csak nem is sejtő Rudolf Slánsky jelenlétében Bíró két napon át próbálkozott jobb belátásra bírni Klement Gottwaldot. Azzal érvelt, hogy a Rajkpert megelőző vizsgálat során Magyarországonletartóztatott 150 kém elismerte bűnösségét. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetősége által a Lengyel Egyesült Munkáspártnak és a Román Munkapártnak átadott kémlisták is helytállóknak bizonyultak.” Az idézett jelentést V. Grigorjan, a szovjet pártközpont nemzetközi kérdésekben illetékes hivatalnoka készítette Joszif Sztálinnak, Bíró írásos beszámolója alapján. A magyar vendég számon kérő hangon megkérdezte a csehszlovák elnöktől, hogy mit tett a lista kézhezvétele után. Gottwald kissé riadtan, védekezve elmondta: bizottságot hozott létre az ügy kivizsgálására. Annak három tagja, az állambiztonság főnöke, a belügy képviselője és a központi bizottság káderosztályának vezetője ellenőrizte az adatokat. Ennek nyomán szeptember ötödikéig „16 másodrendű személyt tartóztattak le, ezzel az ügy holtvágányra futott, mivel a további nyomozás nem vezetett eredményre”. Bíró elképesztő arroganciával tovább támadott, szabotázzsal vádolva a csehszlovák belügyminisztériumot, amelynek vezetője is szerepelt a listán. Gottwald - igaz, egyre ingerültebben - tovább védekezett. Azt állította, hogy Nosek belügyminiszter már csak azért sem szabotálhatta a vizsgálatot, mert nem tud a Rákosi-listáról. Slánsky - nem is sejtve, hogy maga alatt vágja a fát - ezt ott helyben megcáfolta. Rákosi öccse ekkor elővette azt az érvet, amelynek nyomán már a vendéglátóinál naivabb beszélgetőpartnernek is rá kellett jönnie, hogy ha nem vállalja a vádló szerepét, akkor vádlott lesz belőle. Mint mondta, a Magyarországon 1949 májusa óta letartóztatásban lévő „amerikai kém, Noel Field átadott valamilyen levelet két csehszlovák elvtársnak, és az MDP vezetői erről csak Fieldtől szereztek tudomást.Ezt - mondta Bíró - csakis az magyarázhatja, hogy a kémszervezetnek komoly cinkosai vannak a (csehszlovák - G. Á.) belügyminisztériumban.«” Ezután Rákosi becsének már nem maradt más feladata, mint hogy pontokba szedve diktálja a tennivalókat: a listán szereplő személyek közül minél többet le kell tartóztatni, hesek ügyét előrevenni, Budapest és Prága között pedig kicserélni a terhelő adatokat. Továbbá tisztogatást végezni a csehszlovák főtisztek között, különös tekintettel Ludvik Svoboda tábornokra. Gottwald ekkor még egy bátortalan kísérletet tett: megkérdezte vendégét, hogy nem lehetne-e a Rajk-perből kihagyni a csehszlovák vezetőket, és „a pert általában a magyar meg a jugoszláv ügyekre korlátozni”. Bíró a tárgyalásokról Moszkvának készített jelentése szerint az elnök ekkor már kevésbé ingerülten reagált az ő szavaira, de változatlanul nem mutatott kellő készséget a párton belüli leszámolásra. Moszkoviták és nacionalisták A Kreml képviselőivel beszélgetve Rákosi Mátyás rövidesen újra „csodálkozását fejezte ki, hogy a többi népi demokratikus (kommunista - G. Á.) ország pártjai lassan vagy egyáltalán nem leplezik le a párt vezető posztjaiba befurakodott provokátorokat és kémeket. Ez különösen Csehszlovákiára igaz (...), ahol a pártban sok az ellenség.” A magyarországi megtorlásokkal párhuzamosan ekkor - sőt már 1948 tavaszától, a Wladyslav Gomidkával szembeni első bírálatoktól folyt a leszámolás a lengyel pártvezetésben is. Az ottani párt csúcsszerve, a politikai bizottság 1948 augusztusában több tanácskozáson bírálta a jobboldali és nacionalista „elhajlókat”. A központi bizottság szeptember harmadikán zárult tanácskozása pedig a „nemzetiek” egyik párton belüli szövetségesének tartott Gomulka helyett Boleslaw Bierutot választotta meg pártfőtitkárnak. Ő elődyével szemben „moszkovita” volt: a háború előtt is a Szovjetunióban dolgozott, többek között az NKVD kihallgatótisztjeként, Orlov néven. 1949 kora őszén, amikor Bíró Zoltán a prágai Hradzinban igyekezett rávenni Gottwald elnököt a politikai megtorlásokra, Varsóban - ugyancsak a budapesti Rajk-per hatására - szintén készültek a kirakatperek. Gomulka már egy hónapja őrizetben volt, s javában tartott a fegyveres államcsínykísérlet, valamint kémkedés és felforgató tevékenység vádjával 1949-1950 folyamán letartóztatott főtisztek pere, amelyben végül egy - végre nem hajtott - halálos ítélet született. A szovjet tanácsadókkal folytatott beszélgetéseiről készült jelentésekből ítélve Bierut sokkal bizonytalanabb volt, mint Rákosi. Csak annyit jelzett, hogy „Gomulka neve gyakran előfordul a katonai összeesküvők és kémek most folyó perében, de még nem vádoljuk semmivel”. Erre azonban nem kellett sokáig várni, hiszen mind Rákosinak, mind Bierutnak elemi érdeke volt, hogy a prágai vezetést hasonló megtorlásokra késztesse, alátámasztandó a nemzetközi összeesküvés létét és így saját belső leszámolásait is. Ötven éve történt Zsidóperek Kelet-Európában A párt agitátorai a legkisebb falvakba is eljuttatták a vezér üzenetét magazin 2000. szeptember 30., szombat