Magyar Nemzet, 2000. szeptember (63. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-30 / 230. szám

30 Magyar Nemzet Két éve, amióta a szovjet antiszemitizmus történetéről szóló könyvet írom, sokaktól hallom megértő bólogatás kíséretében: „Na igen, a zsidó orvosok pere...” Pedig ilyen per nem volt, mert Sztálin meghalt, mielőtt az 1953 januárjában letartóztatott orvosok bíróság elé állításával a „fehér köpenyes gyilkosok” összefoglaló néven folyó gyűlöletkampány elérte volna célját. Sőt, az igazat megvallva, a célt sem egészen pontosan ismerjük. ■ Gereben Ágnes A Szovjetunióból az első adandó alka­lommal - az 1970-es évektől - a világ öt kontinensére menekülő zsidóság sze­rint a nagyvárosokban végrehajtott nyilvános kivégzések után a kínai határ mentén épült barakkvárosokba depor­tálták volna őket. Túszoknak, az Orosz­országban hagyományosan rettegett „sárga veszedelemmel” való konfrontá­ció esetére, éppúgy, mint a javában dú­ló hidegháború miatt. Ez nagyon is elképzelhető. Tény azonban, hogy a tervezett akcióról mindmáig nem kerültek elő írott bizo­nyítékok. Pedig a korábbi másfél évti­zedben a csecsszopóktól az aggastyá­nokig kollektív büntetéssel sújtott ti­zenhét szovjet nép kitelepítéséről még a szállítási iratok is fennmaradtak a po­litikai rendőrség dokumentumai kö­zött. Sztálin híres „különleges dosszié­iból” pedig napvilágra kerültek Berija és Szerov tábornok napi összefoglalói az éppen folyó krími, dél-grúziai, kau­kázusi és egyéb deportálásokról. Mindez nem jelenti azt, hogy Sztálin az 1940-1950-es évek fordulóján ne ké­szült volna a szovjet zsidósággal való leszámolásra. Történelmi perspektívá­ból nézve a diktátor zsidópolitikája hosszú éveken át lényegében egyetlen, a totális állam fennmaradási törvényei­nek megfelelő irányt követett. Olyan látszólagos ellentmondások ellenére is, mint hogy - a Zsidó Antifasiszta Bizott­ság vezetői ellen 1952 nyarán a legna­gyobb titokban zajló moszkvai perrel szemben - jól szervezett nemzetközi sajtókampány kísérte a prágai Slánsky­­pert. Erre a moszkvai vádlottak kivég­zése után alig három és fél hónappal, 1952 novemberében került sor, és Csehszlovákia népe élőadásban követ­hette a rádióban. A két ügy e látszólag nehezen meg­magyarázható eltérésének a diktatúra szempontjából megvolt a maga logiká­ja A Szovjetunióban 1945 után gőzerő­vel folyó etnikai, politikai, illetve osz­tályszempontú leszámolások - a „le­­ningrádi”, a „mengrél”, az „észt” ügy, a tábornokok kivégzése, a Zvezda című leningrádi lap s rajta keresztül az írók elleni hajsza - mind azt szolgálták, hogy a háborúban erejük tudatára éb­redt szovjet polgárokból a hatalom új­ra engedelmes „homo sovieticust” fa­ragjon, s ezzel a lehetséges lázadás ki­szabadult szellemét újra visszagyömö­szölje a palackba A figyelmes szemlélő előtt ez a cél már azokból a lépésről lé­pésre bekövetkező, finom változások­ból is világossá válik, ahogyan a Kreml a háborús győzelmet „kommunikálta”. A Pravda 1945. május 9-i száma még „a szovjet nép, a Vörös Hadsereg önfelál­dozásának, hősiességének, harci tudá­sának” tulejdontotta a hitleri fasizmus felett aratott diadalt. Ám már a követ­kező mondatban sietett leszögezni, hogy „azt legyőzhetetlen bolsevik pár­tunk, Lenin és Sztálin pártja szervezte meg, és a nagy Sztálin vezetett el hoz­zá”. 1945. június 24-én a győzelmi dísz­szemle résztvevőinek rendezett kremlbeli fogadáson a diktátor - aki oly sokat idézett beszédében alig egy hónappal korábban a Szovjetunió veze­tő erejének nevezett orosz nép egész­ségére ürítette poharát - meglepő for­dulattal már a nagy államgépezet csa­varjaiként emlegette népét. A kortársak egy része érzékelte a verbális változások mögötti trendet. Anatolij Cserngajev - aki ekkor há­borús frontokat megjárt moszkvai egyetemista, évtizedekkel később pe­dig Mihail Gorbacsov egyik legbefolyá­sosabb tanácsadója - a Szovjetunió fel­bomlása után megjelent memoárjában így írt: „Az egyetemen, de egész Moszk­vában sem volt olyan atmoszféra, amely lehetővé tette volna, hogy a frontharcosok tiszteletre méltó, külön kategóriát alkossanak a társadalom­ban. Csak később értettük meg, hogy ez is politika volt. A nivellálás politiká­ja, amelyben a tisztelet, a dicsőség, a hivatalos elismerés annak járt, akit a párt erre kijelölt. Sztálinnak nem kel­lett a »parancsnokok nemzedékének­ szuverén, büszke energiája (...) A töb­biekkel egy sorba süllyesztett bennün­ket. Ha pedig valakit mégis kiemeltek, az csakis partvonalon történhetett. Ez mindenkit rákényszerített, hogy a felül­ről meghatározott szabályok szerint játsszék. A gondokkal és rosszkedvvel teli hétköznapokban így azután gyor­san eloszlott az »új dekabrizmus« hor­dozóitól való félelem.” Rákosi listája A népi demokráciáknak nevezett ke­let-európai szövetséges országokban egészen más céllal rendezték a kira­katpereket: a totális állam kialakulá­sának egy korábbi stációjához volt rájuk szükség. Moszkva az új sza­tellitállamokban a közös ellenség tu­datával kívánta összecementezni a vi­tatható legitimitású és még vitatha­tóbb társadalmi támogatottságú rend­szereket. A Kreml szempontjából kü­lönösen fontossá vált ez a kétpólusú világ kialakulása idején, amikor az amerikai Marshall-terv túlontúl von­zó perspektívát jelenthetett az új szö­vetséges országokban. A kelet-euró­pai perek ezért számos attribútumuk­ban az államszocializmus egy koráb­bi, szovjetunióbeli szakaszát, az 1930- as évek nagy kirakatpereit idézték. Nem véletlen, hogy az 1937-1939-es „nagy tisztogatásokkal" való analógia rendre visszatér a túlélő áldozatok memoárjában is. Artúr London volt csehszlovák kül­ügyminiszter-helyettes később híressé vált könyvében a prágai letartóztatá­sok atmoszféráját alig húszévesen, fa­natikus kommunistaként szerzett sze­mélyes moszkvai emlékeivel hasonlí­totta össze: „Az­ a nyomasztó légkör Moszkvában, 1935-37-ben! Az embe­rek, akik egyik napról a másikra nyom­talanul eltűntek. A mi köreinkben, az internacionalisták között nem lehetett kérdezősködni.” Igaz, pusztán formális szempontok alapján, az 1952 novemberében lezaj­lott Slánsky-per rokonítható, sőt akár oksági összefüggésbe is hozható mind a szovjet Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetői elleni perrel, mind a szovjet or­vosi elit körében 1953 januárjában vég­rehajtott letartóztatásokkal. A félelme­tes prágai szír­játék időben kétségtele­nül szorosan illeszkedett ebbe a sorba Mindhárom ügy a zsidósággal szembe­ni kelet-európai megtorlások organi­kus részét alkotta A Slánsky-per 14 vádlottja közül tizenegy volt zsidó, köz­tük a csehszlovák kommunista párt fő­titkára, a dicsősége és hatalma csúcsán 1951 szeptemberében, mindenki szá­mára váratlanul a másodvonalbeli mi­niszterelnök-helyettesi posztra szám­űzött Rudolf Slánsky,­alát - a Sztálin utasítását követő Klement Gottivald csehszlovák elnök parancsára - no­vemberben letartóztattak. A moszkvai zsidó vezetők és a prá­gai kommunisták elleni eljárás első változatát - a Kremlben született dön­tések alapján - nagy valószínűséggel egy időben, 1949 nyarától-őszétől kezdték előkészíteni a Lubjankán, fő­leg a szovjet vezetés Izrael állammal kapcsolatos expanziós álmainak meg­hiúsulása nyomán. Igaz, a majdani Slánsky-perből az új szovjet érdekszfé­ra néhány irányítója is kivette a részét. Mindenekelőtt Rákosi Mátyás, aki az 1949. június 21. és 24. között lezajlott prágai látogatása során egy 65 nevet tartalmazó listát adott át Klement Gottwald államelnöknek a csehszlová­kiai vezetésbe befurakodott angol és amerikai - a népi demokráciákban szokásos szóhasználat szerint „an­gol-amerikai”­­ kémekről. Nem titokzatos ügynökökről, a ha­táron illegálisan átszivárgott, rejtélyes James Bondokról volt szó. A listán Csehszlovákia ismert vezetőinek neve szerepelt. Többek között Václav Nesek belügy-, Vladimír Clementis külügy­miniszteré, Artúr London, valamint Vavro Hajdú helyettes külügyminisz­teré és a csehszlovák kommunista párt további két központi bizottsági tagjáé. Rákosi listáján különösen sok volt a szlovák politikus, a sort a magyar la­kosság elleni atrocitásokkal kétes hír­nevet szerző, majd az „emberarcú szo­cializmus” látványos 1968-as kudarcát követően a történelem szeszélyéből kulcsszerephez jutó Gustav Husak ne­ve nyitotta meg. Számonkérés Prágában Klement Gottwald­­ a formális logika szabályai szerint érthető, ám a totális rendszer logikája szempontjából elég­gé el nem ítélhető módon - hitetlen­­kedve fogadta magyar kollégája figyel­meztetését. Ezért 1949. szeptember elején, másfél héttel a Rajk-per kezdete előtt Rákosi megbízásából a politikus öccse, Bíró Zoltán Prágában felkereste a csehszlovák államelnököt. Átadta fi­vére „szigorúan bizalmas” jelzéssel el­látott, a pártvezetők iratváltásaiban is szokatlanul hosszú levelét, amelyben a magyar vezető szemrehányóan emlé­keztette a címzettet a két és fél hónap­ja átadott listára. Az azon szereplő ne­veket pontosan ismerő, ám saját sorsát még csak nem is sejtő Rudolf Slánsky jelenlétében Bíró két napon át próbál­kozott jobb belátásra bírni Klement Gottwaldot. Azzal érvelt, hogy a Rajk­­pert megelőző vizsgálat során Magyar­­országon­­letartóztatott 150 kém elis­merte bűnösségét. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetősége által a Lengyel Egyesült Munkáspártnak és a Román Munkapártnak átadott kémlisták is helytállóknak bizonyultak.” Az idézett jelentést V. Grigorjan, a szovjet pártközpont nemzetközi kérdé­sekben illetékes hivatalnoka készítette Joszif Sztálinnak, Bíró írásos beszámo­lója alapján. A magyar vendég számon kérő hangon megkérdezte a csehszlo­vák elnöktől, hogy mit tett a lista kéz­hezvétele után. Gottwald kissé riadtan, védekezve elmondta: bizottságot ho­zott létre az ügy kivizsgálására. Annak három tagja, az állambiztonság főnöke, a belügy képviselője és a központi bi­zottság káderosztályának vezetője el­lenőrizte az adatokat. Ennek nyomán szeptember ötödikéig „16 másodrendű személyt tartóztattak le, ezzel az ügy holtvágányra futott, mivel a­­ további nyomozás nem vezetett eredményre”. Bíró elképesztő arroganciával tovább támadott, szabotázzsal vádolva a cseh­szlovák belügyminisztériumot, amely­nek vezetője is szerepelt a listán. Gottwald - igaz, egyre ingerültebben - tovább védekezett. Azt állította, hogy Nosek belügyminiszter már csak azért sem szabotálhatta a vizsgálatot, mert nem tud a Rákosi-listáról. Slánsky - nem is sejtve, hogy maga alatt vágja a fát - ezt ott helyben megcáfolta. Rákosi öccse ekkor elővette azt az érvet, amelynek nyomán már a vendég­látóinál naivabb beszélgetőpartnernek is rá kellett jönnie, hogy ha nem vállal­ja a vádló szerepét, akkor vádlott lesz belőle. Mint mondta, a Magyarorszá­gon 1949 májusa óta letartóztatásban lévő „amerikai kém, Noel Field átadott valamilyen levelet két csehszlovák elv­társnak, és az MDP vezetői erről csak Fieldtől szereztek tudomást.­­Ezt - mondta Bíró - csakis az magyarázhat­ja, hogy a kémszervezetnek komoly cinkosai vannak a (csehszlovák - G. Á.) belügyminisztériumban.«” Ezután Rákosi becsének már nem maradt más feladata, mint hogy pontokba szedve diktálja a tennivalókat: a listán szerep­lő személyek közül minél többet le kell tartóztatni, hesek ügyét előrevenni, Budapest és Prága között pedig kicse­rélni a terhelő adatokat. Továbbá tisz­togatást végezni a csehszlovák főtisz­tek között, különös tekintettel Ludvik Svoboda tábornokra. Gottwald ekkor még egy bátortalan kísérletet tett: megkérdezte vendégét, hogy nem le­hetne-e a Rajk-perből kihagyni a cseh­szlovák vezetőket, és „a pert általában a magyar meg a jugoszláv ügyekre kor­látozni”. Bíró a tárgyalásokról Moszk­vának készített jelentése szerint az el­nök ekkor már kevésbé ingerülten rea­gált az ő szavaira, de változatlanul nem mutatott kellő készséget a párton be­lüli leszámolásra. Moszkoviták és nacionalisták A Kreml képviselőivel beszélgetve Rákosi Mátyás rövidesen újra „cso­dálkozását fejezte ki, hogy a többi né­pi demokratikus (kommunista - G. Á.) ország pártjai lassan vagy egyálta­lán nem leplezik le a párt vezető posztjaiba befurakodott provokátoro­kat és kémeket. Ez különösen Cseh­szlovákiára igaz (...), ahol a pártban sok az ellenség.” A magyarországi megtorlásokkal párhuzamosan ekkor - sőt már 1948 tavaszától, a Wladyslav Gomidkával szembeni első bírálatoktól­­ folyt a le­számolás a lengyel pártvezetésben is. Az ottani párt csúcsszerve, a politikai bizottság 1948 augusztusában több ta­nácskozáson bírálta a jobboldali és nacionalista „elhajlókat”. A központi bizottság szeptember harmadikán zá­rult tanácskozása pedig a „nemzeti­ek” egyik párton belüli szövetségesé­nek tartott Gomulka helyett Boleslaw Bierutot választotta meg pártfőtitkár­nak. Ő elődyével szemben „moszkovi­­ta” volt: a háború előtt is a Szovjetuni­óban dolgozott, többek között az NKVD kihallgatótisztjeként, Orlov né­ven. 1949 kora őszén, amikor Bíró Zoltán a prágai Hradzinban igyekezett rávenni Gottwald elnököt a politikai megtorlásokra, Varsóban - ugyan­csak a budapesti Rajk-per hatására - szintén készültek a kirakatperek. Gomulka már egy hónapja őrizetben volt, s javában tartott a fegyveres ál­lamcsínykísérlet, valamint kémkedés és felforgató tevékenység vádjával 1949-1950 folyamán letartóztatott fő­tisztek pere, amelyben végül egy - végre nem hajtott - halálos ítélet szü­letett. A szovjet tanácsadókkal folyta­tott beszélgetéseiről készült jelenté­sekből ítélve Bierut sokkal bizonyta­lanabb volt, mint Rákosi. Csak annyit jelzett, hogy „Gomulka neve gyakran előfordul a katonai összeesküvők és kémek most folyó perében, de még nem vádoljuk semmivel”. Erre azon­ban nem kellett sokáig várni, hiszen mind Rákosinak, mind Bierutnak ele­mi érdeke volt, hogy a prágai vezetést hasonló megtorlásokra késztesse, alá­támasztandó a nemzetközi összeeskü­vés létét és így saját belső leszámolá­sait is. Ötven éve történt Z­sidóperek Kelet-Európában A párt agitátorai a legkisebb falvakba is eljuttatták a vezér üzenetét magazin 2000. szeptember 30., szombat

Next