Magyar Nemzet, 2016. szeptember (79. évfolyam, 205-230. szám)

2016-09-14 / 216. szám

6Magyar Nemi • Vélemény 2016. szeptember 14., szerda Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna Keresztények és jómadarak Nem kárhoztatható, ha a hitüket kisebbségben is megőrzőkkel szolidaritást vállalunk Hegyi Gyula g A nemzetközi szervezet megbízásából néhány héttel a háború vége után jártam először Koszovóban. Ahogy páncélozott gépko­csinkkal átléptük a montenegrói határt, úgy éreztem, hogy a pokol völgyébe ereszkedünk alá. Életemben először láttam friss háborús romokat, felgyújtott otthonokat, elpusztított hidakat. Leginkább mégis a felrobbantott templomok látványa égett bele az emlékeze­tembe. A szerb ortodox keresztény templomok színes hagymaku­polái úgy csúsztak szét a földön szétterülő romokon, mint a strand homokjában heverő fagylaltgombócok. Tudtam, hogy illetlen ez a hasonlat, de akkor azonnal ez jutott az eszembe róluk, s azóta is így emlékszem a földön heverő kupolák színes félgömbjeire a koszo­vói falvakban. Magam annak idején meg is írtam a felrobbantott és porba hul­lott keresztény templomok történetét egy könyvemben, de ez ke­vesekhez jutott el. Nyilván mindkét oldalon követtek el szörnyűsé­geket a szerbek és az albánok az etnikai tisztogatással járó polgár­­háború alatt. A koszovói (és vajdasági) autonómia szétverése sú­lyos bűn volt a nagyszerb soviniszták részéről. De a korabeli hiva­talos propaganda Magyarországon kizárólag a szerbek bűneiről beszélt, a szerb keresztények szenvedése tabutéma volt a magyar médiában. Az akkori első Fidesz-kormány, Orbán Viktor vezetésé­vel, teljes mellszélességgel az amerikai beavatkozást támogatta. Az ortodox keresztény szerbek és a muszlim albánok konfliktusában abszolút természetességgel az utóbbiak mellé állt. Néhány hete, az otthonukból elüldözött szerbek Szűz Mária-ün­­nepe alkalmából,zarándoklatot szerveztek a Musutiste községben levő, 1315-ben épült és 1999-ben lerombolt templomukhoz. A helyi muszlim szélsőségesek rájuk támadtak, és bár a koszovói rendőrség közbelépett, a keresztény zarándokok végül nem tudtak kiszállni a buszokból, és kénytelenek voltak elmenekülni. Bár Koszovó uniós tagságra pályázik, és hazánk is részt vállal a támogatásában, nem hallottunk arról, hogy a magyar kormány vagy a helyi magyar kép­viselet kifejezte volna a szolidaritását a koszovói szerb ortodox ke­resztényekkel. Lehet, hogy sokak szerint nem is kellett volna. Hiszen egy ország külpolitikáját normális esetben nem vallási, hanem geo­politikai és gazdasági megfontolások diktálják. De a magyar kor­mányzat közömbössége a koszovói keresztények sorsa iránt leg­alábbis elgondolkodtató annak fényében, hogy immár kormány­­programmá vált a „keresztényüldözés” elleni fellépés. Ahogy mon­dani szokás, a jótékonyság otthon kezdődik. Először a saját környe­zetünkben, Európában kellene kiállni a keresztény kisebbségekért. Szíriában néhány évvel a felkelés kitörése előtt, még a béke­időkben jártam. Damaszkusz keresztény negyedében egymást ér­ték a szépen rendben tartott és a hívek által sűrűn látogatott temp­lomok. Az ősi szír egyház mellett számos más keresztény feleke­­zetnek is élő közössége volt a békebeli szír fővárosban. Az örmény székesegyház parkjában ott állt a törökországi pogrom örmény ál­dozatainak emlékműve. Megindító volt látni, hogy egy muszlim többségű országban a keresztények elleni tömeges gyilkosságokról nyilvánosan meg lehet emlékezni. Az utcán a keresztény lányok kendő nélkül, nyugatiasan öltözködve jártak. Egy-két otthonba be is invitáltak minket a keresztény családok. Megkínáltak minket teával, üdítővel, kedvesek voltak, és örültek, hogy idegenekkel be­szélgethetnek. Nekik fontos volt, hogy személyünkben keresztény­nyel találkoznak. Címet is cseréltünk, és máig szégyellem, hogy az­tán soha nem írtam nekik. Az Aszad-féle szíriai kormányzat feltehetően túl keményen rea­gált az ellene kitört felkelésre, s mint minden polgárháborúban, itt is mindkét fél súlyos bűnöket követett el. De az kétségtelen tény, hogy a felkelők túlnyomó többsége iszlám harcos, aki a keresztényeket el­űzendő vagy kiirtandó ellenségnek tekinti. A szíriai keresztények egyedül azokon a területeken vannak biztonságban, amelyeket a kormányerők ellenőriznek. A keresztények vezetői ezt kétségbeejtő üzenetekben próbálták megértetni a Nyugattal, de eddig mindhiába. A nyugati kormányok azokat a felkelőket támogatták, akik nyíltan vagy fél szívvel, de összejátszottak az iszlám szélsőségesekkel, így cselekedett az Orbán Viktor vezette magyar kormány is. Hazánk és Szíria több évtizeden át kiváló kapcsolatokat ápolt. A magyar egye­temeken végzett szír szakemberek otthonukban magas kormányza­ti posztokat töltöttek be, hazánknak jó híre volt Szíriában. Az Orbán­­kormány ennek ellenére gondolkodás nélkül kirúgta Budapestről a szíriai kormány diplomatáit, jelezvén, hogy velük szemben az iszlamista felkelők mellé áll. Kereszténységről akkor szó sem esett. Ennek fényében elég meglepő, hogy a Fidesz-kormány most „keresztényüldözés elleni” helyettes államtitkárságot állított fel, mégpedig az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Sokakkal el­lentétben nem akarom kigúnyolni ezt a döntést, önmagában nem kárhoztatható, ha a hitüket kisebbségben is megőrző keleti keresz­tényekkel szolidaritást vállalunk. Persze szerencsésebb, ha ezt nem a kormány, hanem a hívők és az egyházak közvetlenül teszik, ahogy templomi gyűjtések formájában már meg is történt. De ha a kormány mindenképp részt akar vállalni ebben, akkor érthetetlen, hogy miért nem a Külügyminisztériumra bízza a ke­resztényüldözés elleni fellépést. A magyar kormány nem üldözi a keresztényeket (bár Iványi Gábor metodistái talán másképpen gon­dolják a dolgot), így nem egy belpolitikai kompetenciájú miniszté­riumra kellene bízni a dolgot. A koszovói, boszniai, szíriai, iraki ke­resztények érdekében egyedül a külügyi vezetés és a magyar diplo­mácia tudna érdemben fellépni. Annál is inkább, mert ezekben az országokban kormányunk eddig sziklaszilárdan a muszlim több­ségre hivatkozó erők mellé állt. Helyettes államtitkári poszt, szakér­tői, titkárnői és egyéb újabb állások kreálása helyett érdemesebb lenne külpolitikánk egyoldalúságát megváltoztatni Koszovó, Szíria és más országok esetében. Ehhez persze szakítani kellene az eddigi politikával, bizonyos konfliktust is vállalva szövetségeseinkkel. A vallás és a politika viszonya örök és nehezen megválaszolha­tó kérdés. Minden demokrácia az állam és az egyház szétválasztá­sára épül. Az iszlám szélsőségesekkel éppen az a bajunk, hogy a szó szerint értelmezett vallási tanítást erőszakkal is rá akarják kényszeríteni a társadalomra. Európa ezen szerencsére már régen túljutott, és ilyen értelemben joggal féltjük laikus rendszerünket az iszlám fanatizmustól. Ez is belejátszik a migránsválság keltette in­dulatokba, és ezt nem szabad elfelejteni. De a megoldás bizonyo­san nem a kereszténység állami propagandával történő megerősí­tése. A hívő embereknek maguknak kell elmélyedni a hitükben, Krisztus radikális szeretetet követelő tanításában. Katolikusként számomra itt és most Ferencvápa, Heer Miklós váci püspök és a magyar jezsuiták közvetítik ezt a leghitelesebben. Nyilván egyházam több más papja is ezt teszi, de menekültügyben tőlük hallottam a hiteles krisztusi tanítást. Ugyanakkor bármeny­nyire tisztelem Ferenc pápát és követőit, belátom, hogy kormány­zati szinten nem lehet mindenben és tökéletesen megvalósítani a keresztény tanokat. Éppen az állam és egyház szétválasztása okán, amit a szentatya is hirdet és támogat. Az viszont már a blaszfémia, a vallásgyalázás esete, ha valaki nyíltan vagy suttogva azt terjeszti, hogy Orbán Viktor vagy bármelyik más politikus képviseli a ke­resztény tanítást Ferenc pápával szemben. A magyar nyelv bölcsen az álszentség nevetséges példájaként említi, ha valaki „pápább akar lenni a pápánál”. Beke Kata, a méltatlanul elfeledett egykori MDF-politikus egy­szer felidézte gyermekkora egyszerű plébánosának örökbecsű mondását. A sokat tapasztalt pap szerint a keresztény ember úgy viszonyul az önmagát jó kereszténynek nevezőhöz, mint a madár a jómadárhoz. A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő (MSZP) Karácsonyi mi­se egy koszo­vói keresztény templomban FOTÓ: EUROPRESS/AFP/­­ ARMEND NIMANI Mire kötelez a bírói eskü? A Vélemény ol­dalon megjelent írások nem ok­vetlenül tükrö­zik a szerkesztő­ség álláspontját. Dr. Gerencsér György nyári ítélkezési szünet utáni első büntető jogszol­gáltatási - szándékosan használom ezt a kifejezést - „termék” a Budaházy György és társai ügyében hozott fővárosi törvényszéki ítélet volt. Némi iró­niával azt is mondhatnánk: végre valami, ami nem a lovagkeresztekről, a különféle rendű és rangú ki­tüntetettek akcióiról, nyilatkozatairól szól, hetekre tematizálva a közbeszédet. A vádlottakra kiszabott összesen 125 év sza­badságvesztés azonban nem tréfa. Az ítélet szerint Budaházy György terrorcselekményt követett el. Magyar ember, Magyarországon, hazai körülmé­nyek között. Te jó ég! Hová jutottunk, hová jutott a magyar büntető jogszolgáltatás, ha ezeket a cselek­ményeket ekként minősíti egy bíró?! Talán ő maga sem gondolt arra a döntés meghozatalakor, hogy ez a „bírói bizonyosság” ekkora felháborodást vált ki nemcsak az érintettek körében, hanem az egész társadalomban. Felmerül a kérdés, hogy a döntést kritikával il­lető jogászok esetében etikus-e, a hivatásrenddel összeegyeztethető-e a tárgyalótermen kívüli tilta­kozás, utcai demonstráción való részvétel, vagy csak a tárgyalóterem falain belül, a bírósági jogor­voslati rendszer keretei között vívhatja meg harcát a jogi képviselő, a bűnügyi védő. Az ítélethirdetést követően ugyanis tüntetés volt a Markó utcában a Legfőbb Ügyészség előtt, ahol igen kemény és ha­tározott felszólalások hangzottak el. Nem véletlen a vádhatóság épülete előtti közterület mint hely­szín, ugyanis az ügyész a Budaházyra kiszabott 13 év fegyházat is kevesellte, és súlyosbításért felleb­bezett. Az indulatok a tárgyalóteremben ekkor sza­badultak el. Ott, a helyszínen sokan párhuzamot vontak a gyurcsányi rendőrség által 2006-ban el­követett erőszakos cselekmények és azok büntet­lensége, illetve a mostani ügy között. A párhuzam megalapozott, ugyanis 2006 októberében a forra­dalom emlékezetét meggyalázva a hatalom és a bí­róság is elégtelenre vizsgázott, s akkora pofont ka­pott a jogállam, hogy annak hullámai ma is felkor­bácsolják az indulatokat. Külön ki kell emelni, hogy az elsőfokú bíróság futószalagon vágta előzetesbe - legtöbb esetben ki­zárólag rendőri jelentések mint „bizonyítékok” alapján - az ártatlan ünneplőket, akikre az utcá­kon szinte vadásztak a magukból kivetkőzött, es­küjüket elfeledő egyenruhások. Másodfokon aztán az összevert, súlyos sérüléseket szenvedett embe­rek döntő többsége szabadlábra került, sokukat azonban hivatalos személy elleni erőszak miatt ítéltek el később. Sem a politikai megbízó Gyurcsány Ferenc, sem a rendőri vezetők nem let­tek soha felelősségre vonva ezért a gyalázatért. Budaházy és társai ellenben terroristák. Felmerül a kérdés, hogy az utóbbi verdiktet meghozó bíró döntése mindenben megfelelt-e az esküjében megfogalmazott, általa elfogadott és vallott, aláírásával szentesített követelményeknek. Ez azért rendkívül fontos, mert a bírói eskü szöve­gében olyan alapvető, elsősorban erkölcsi követel­mények szerepelnek, amelyeket törvény határoz meg, és amelyek betartása ennélfogva kötelező. Olyan zsinórmérték ez, amit felül­ nem, csak alul­múlni lehet az ítélkezés gyakorlata során. Miről is van szó? A bírák jogállásáról szóló törvény - visszautal­va a közjogi tisztségviselők esküjéről és fogadal­máról szóló törvényre - olyan további követelmé­nyeket fogalmaz meg, amelyeket jó, ha ismerünk, íme: „Fogadom, hogy a rám bízott ügyeket tisztes­séges eljárásban, részrehajlás nélkül, lelkiismere­tesen, kizárólag a törvényeknek megfelelően bírá­lom el. Hivatásom gyakorlása során az igazságos­ság és a méltányosság vezérel.” Hát igen, világos törvényi követelmények. A mérce nagyon magas: aki ennek nem tud, vagy - horribile dictu - nem akar megfelelni, nem való erre a pályára. Elmondhatjuk-e ezek után, hogy minden bíró tisztességesen jár el minden esetben, elfogulatlan, lelkiismeretes, igazságos és méltányos? Mivel az ítélkezés is emberi, mégpedig nagyon magas szin­tű szakmai tevékenység, szinte kizárt, hogy műve­lői minden esetben minden követelménynek meg tudjanak felelni. A baj azzal van, ha egy bíró eskü­jét súlyos gondatlanságból, felkészületlenségből vagy külső ráhatás esetén az annak való megfelelés következtében szegi meg. Nem ismerem részleteiben a Budaházy-ügy anyagát, de eleve a védők feladata annak elérése, hogy a fellebbezési eljárás során a másodfokú bíró­ság érvényre juttassa a fenti törvényi követelmé­nyeket, és hogy az ügyben igazságos, méltányos, a jogállamiságnak megfelelő jogerős döntés szüles­sen. Addig is a tiltakozás, a szabad véleménynyil­vánítás minden törvényes formája jogszerű és megengedett, még a szakmabeliek részéről is, talán az ügyben védői megbízást ellátók kivételével. Ne­kik a tárgyalóteremben kell megvívniuk nem könnyű, de szép, hivatásukhoz méltó harcukat. A büntetőeljárást illetően alapkövetelmény, hogy a vád ne ítélkezzen, a bíróság ne vádoljon, az ítélet pedig mindenben feleljen meg az anyagi és eljárásjogi követelményeknek. A magyar büntető jogszolgáltatásnak ezen a téren még sok adósságot kell törlesztenie, ugyanis túl sokszor adta a nevét ahhoz, hogy a mindenkori hatalom - amelytől eg­zisztenciálisan is függ - elvárásainak megfeleljen, így elsősorban a bírák tehetnek a legtöbbet azért, hogy meg tudjanak felelni a magas elvárásoknak. Segítsük őket abban - ki-ki a maga területén -, hogy a közbizalom helyreálljon és megerősödjön, hogy a büntető ítélkezés ne lehessen a mindenkori politikai hatalom kiszolgálója. A szerző ügyvéd publiciszt@magyarnemzet.hu

Next