Szalai Anna (szerk.): Magyar elbeszélők 19. század 1. - Magyar Remekírók (Budapest, 1976)
Csokonai Vitéz Mihály
A CSÓKOK 89 a bádgyadó természet megújulva érezte idő alatt az ő jóltévő sugárit. Minden teremtés vagy édesen nyugodott, vagy gyönyörűséggel andalgott az ő szerelmes mosolygásira: csak maga Melítesz, csak ő maga viselte szívében és homlokán a bekövetkező éjszakának komor tekintetét. Épesztő sóhajtások között járt ő fel s alá a berekben; még a nap magasról lőtte vala forró sugarait, már félbeszaggatott jajokkal panaszolta a néma fáknak szíve gyötrelmeit. Sírt, őrjöngött, szüntelen a halál és Rozália képe forgott szeme előtt. E kettő közül valamelyiket kereste, s míg azt feltalálni igyekezett, egy sötét erdőbe botlott be. Felrezzent ennek látására tévelygő melankóliája, s rajta egészen megnyugodott. Sűrű, fekete tölgyfák kettőztették itt az éj borzasztását, melyeknek agg törzsökjeit a kiátkoztatott fejsze és napvilág soha még nem érdekelte. Egyedül a vénség csonkázta roskadt gallyait ezeknek, s amely kedves tőkéket kiforgatott, azok mutattak a rémítő sötétségben valami sápadt planétafényt. Odvaiban füles baglyok huhogtak éjjeli énekeket, rothadt tövek körül mérges kígyók, varasbékák nősztek e gombákon, s mohos ágain sikoltozott egymásnak a halálmadár. Itt bolyongott Melítesz tele szerelemmel és utolsó fájdalommal. E rémítő irtózások kedves eledeli voltak az ő kétségbeesésének: utálta a gyönyörűséget, minthogy el nem nyerhette szívének legfőbb örömét. Megindult tántorgó lábakkal e kietlen tartományban, hideg vérrel bukdosott egyik kőről a másikra, s érzéketlenül szaggatta ki széjjelborzadt haját a pirongató tövisek közül. Egy iszonyú völgynek szélére jutott, melynek mélysége csak a poklot ábrázolhatta, félig kihűlt bikkfák függöttek ki a belé rohanni készült hegyoldalból, mohos kősziklák ütötték ki belőle mezítelen fejeket, melyeknek egyikéről sikoltva szakadt le egy kétségbeesett patak, s rettentve bőgte végig e halálos mélységet. Vérszopó sárkányokkal, tüzes kísértetekkel, ordító lelkekkel s az éjszakának fekete boszorkányival töltötte be ezt a hideglelős fantázia, rettegés és ájulás szítta ennek ólom levegőjét, a kétségbeesés táncolt meredek szírtjein, s a halál csendesen aludt egy félig beszakadt