Magyar Szó, 1980. október (37. évfolyam, 286-301. szám)
1980-10-24 / 294. szám
0 A kagylótól a csekkig (!) Amikor a jelenkori gazdasági élet biztonságát valutakrízisek, inflációk és deflációk veszélyeztetik, néha jó néhány modern ember hajlik rá, hogy feladja a pénz értékmérő szerepébe vetett hitét, és valamelyik idillikus déltengeri szigetre kívánkozik, hogy megszabaduljon napjaink anyagi gondjaitól. De még ha teljesülne is ez a kívánsága, csakhamar észre kellene vennie, hogy a pénz dolgaiban „a természet egyszerű gyermekeinek” ugyanolyan problémákkal kell megküzdenie. Ami a felhasználás módját illeti, aligha van különbség egy bankjegy, vagy az értékmérő szerepét játszó kauricsiga között. Amikor csekket töltünk ki, hogy számlánkat kiegyenlítsük, voltaképpen majdnem ugyanazt tesszük, amit a hupa indián, aki bőrtarisznyájából faragott pénztárcát húz elő, hogy harkályfej-pénzt vegyen ki belőle. Bármilyen változatos legyen világszerte a fizetési eszköz formája, a pénz birtoklásával vagy a pénzhiánnyal járó gondok minden népnél egyformák. A CSIGA MINT VALUTA A természeti népek legelterjedtebb értékmérőihez mindenekelőtt a csigaházakból és kagylóhéjakból készített pénznemek tartoznak, így például a kauricsiga sima, kerek háza évszázadokon át, majdnem az egész világon elterjedt „valuta” volt, s máig is megmaradt annak. A kauricsigákat úgy szedik össze, hogy a vízbe kókuszleveleket hajigálnak, majd miután a csigák rátapadnak, újra összeszedik őket. Még ma is számos nemzet kereskedője forgatja ezt az ősrégi fizetési eszközt, amelynek elterjedési területe Kínáig, Japánig és Indiáig nyúlik. Az Európába került kauricsigák legtöbbje a Maldive-szigetekről, az Indiai-óceán e szigetcsoportjáról, és a kelet-afrikai Mafia-szigetről származik. Marco Polo már a tizenharmadik században találkozott kauri„pénzzel” a kínai Toloman tartományban. Leírása szerint ezek „olyanféle porceláncsigák, mint amilyenekkel régebben kutyák nyakörvét díszítették”. Az idők folyamán azonban más értékmérők nyertek polgárjogot a régi fejlett kultúrákban, és a kaurit Kínában az ezüst- és rézérmekkel, Tibetben ezüsttel helyettesítették. De főképpen Afrikában még ma is igen elterjedt a kauri-pénz, és annál nagyobb az értéke, mennél messzebb fekszik az illető törzs területe a tengerparttól. Afrika belsejében csaknem minden áru és jószág megvásárolható kauricsigával, de maguk a misszionáriusok is szívesen perselyeztek ilyen pénzt. Ibn Batuta, aki 1352-ben utazta be az afrikai Melle királyságot (Északnyugat- Afrika), egy pontosan szabályozott kauri-pénzrendszert talált ott, amely a régi Dahomeyban is érvényben volt. Egy olasz utazó, Codamosto, 1455-ben ugyancsak találkozott vele a Timbuktutól délre, Songakiban. A kauri-pénz már jóval az európaiak megjelenése előtt elterjedt Nyugat-Afrikában, így például az egyik szudán-néger törzs, az ibó, egy, a kaurin alapuló érdekes számrendszert dolgozott ki, melyben az árukért a tízes rendszerben kellett kauricsigákkal fizetni, míg a kauricsigák számlálásánál hat csigaházat „egység”-nek véve egy különleges tizenkettes számrendszert találtak ki. Ma is a buboka törzsnél egy fejsze százötven, egy rég indiai pamutszövet pedig mintegy hatszáz kauricsigába kerül. Két európai szappanért vagy egy csomag szárított szöcskéért száz kauri a fizetség. A basszám törzsnél egy aszszony tizenötezer kauricsigát és egy tehenet ért költséges fényűzés a jövendőbeli férjnek. Egy művészi kidolgozású agyagfétis háromszáz kauriért szerezhető meg. Adókat, pénzbüntetéseket, élelmiszereket és sírköveket számolnak el kaurivalutában, és kauripénzzel éppúgy csődbe lehet jutni, mint márkával, dollárral, vagy fonttal. Egy másik csigafaj, a Dentalium edulis volt hajdan fizetési eszköze az Alaszka és a Puget-tengerszoros között élő indián törzseknek. Ezt a csigát a Vancouver folyó partján ásták ki az aszszonyok. Értéke vakító fehér fényétől és apró elefántagyarhoz hasonló szimmetrikus formájától függően alakult. A csendes-óceáni szigetvilágban azonban sem a kaurit, sem a dentaliumot nem használják pénzként egymagában, eredeti alakjában, hanem az értékmérőként elismert kagylókat előbb meg kell munkálni és zsinórra felfűzni, s ezt a munkát csak szabályszerű különleges meghatalmazással rendelkező „pénzverők” végezhetik. Ezeket a pénzformákat főként H. Petri tárgyalta igen behatóan A csendes-óceáni pénzformák című kitűnő tanulmányában. A legismertebb melanéziai értékmérő a híres divarra vagy tambu néven emlegetett nassa-pénz, amely a tevepúphoz hasonló, kb. egy centiméter nagyságú. A Nassa camelus csiga házából készül. A nakanaik partvidékén — a Gazella-félszigeten — élő bennszülöttek hálóval szedik fel ezeket az értékes csigákat a tenger fenekéről, majd kunyhóikban tárolják anélkül, hogy zavartatnák magukat a rothadó húsrészek bűzétől. A nassapénz előállítása nagy ügyességet igényel, főképpen a törzsfőnökök előjoga, és elsősorban az asszonyokat tiltják el tőle. Mihelyt a délnyugati monszun évszaka elmúlt, a nénzhalászok expedíciói elhagyják vendéghajós csónakjaikon a Gazella-félszigetet, a Thalibi-öblöt és a szomszédos szigeteket, hogy a bennszülöttek nyelén palatambunak nevezett csigákat fogjanak. A tengerre szállást vallásos szertartások vezetik be, mert a divarrát vagy tambut szentnek tartják. Már az első áldás, amelyet az újszülött felett mondanak, így hangzik: „Légy nagy és erős, hogy gyakran utazhassál Nakanaira és jó sok tambut gyűlithessél!” Az út körülbelül egy hónapig tart. A bennszülöttek a tambu birtoklását saját életüknél és egészségüknél is többre becsülik. Már a tambu szó jelentése is „nagy és szent”. Tambuval még a halhatatlanságot is meg lehet vásárolni, mert csak a gazdagok lelke juthat a halál után Nakanaira, a szent tambu-országba. A tambu-pénz úgy készül, hogy a csigaház alapját benyomják egy kókuszdióhéjba vágott lyukba, és egy éles kagylószerszámmal lereszelik a csigaház „tevepaját”, s így előáll a későbbi felfűzéskor a zsinór számára szükséges lyuk. Ezután a csigaházat alaposan megtisztogatják és halványítják is, hogy a kívánt fehér színben ragyogjon! Végül felfűzik a tambut, mégpedig először az esetleg visszamaradt sárgás foltok eltávolítása céljából kéregcsíkokra, és csak ezután a végleges pénzzsinórra, a bániadára. Biztonság kedvéért sohasem tartanak több „készpénzt” a kunyhóban, mint amenynyi a napi kiadások fedezésére feltétlenül szükséges. A gazdagok a vagyonuk javát a bozótban elrejtett, állandóan őrzött közösségi tambuházban, egy szabályos páncélteremben „helyezik letétbe”. A pénzfüzéreket gyűrűvé fonják össze, melyek nagysága gyakran a kocsikerekét is eléri, pandanus- levelekbe göngyölik, és rotanezsinórokkal szorosan összekötik. Egy ilyen gyűrű vagy koszorú, mely leginkább az autóabroncsra emlékeztet, mintegy ötszáz, egyenként száznyolcvan centiméteres divatra kagylófüzért tartalmaz. Akárcsak a civilizáció pénzimádói, ezek a szigetlakók is szeretik újra meg újra megszámlálni a vagyonukat, gyakran figyelhetni meg őket kunyhójukban tambufüzérek méregetése közben, amelyektől csak nehéz szívvel válnak meg, mielőtt a „páncélszekrénybe” visszahelyeznék. A divatjának oly nagy a jelentősége, hogy szinte nincs életüknek egyetlen olyan fontos megnyilvánulása sem, amellyel kapcsolatba ne kerülne sor divatra cserére. Divatjáért nemcsak árukat, hanem gyerekeket és menyasszonyt is lehet vásárolni. (Az utóbbi ára tíztől ötven füzérig terjed.) A feleségeket szakadatlan, szorgalmas munkára fogják, hogy ezáltal a férjek lehetőleg mennél több divatrára tegyenek szert, s így növelhessék hatalmukat és befolyásukat. (Folytatjuk) DRAGOSLAV MIHAILOVIĆ: Petrija koszorúja Részletek az Andrič-díjas műből (29) Vitomirt meg egy piszok kislány nézi, akiben minden forr, akinek nagy méhjei nőttek, de az esze, mint a ttyúknak, egy szép férfit néz, akiről tudja, hogy nem az övé, de akit nem tud meg nem kívánni. És talán még nem is fogja felelég komolyan a dolgokat. Mert nincs annyi sütnivalója. Nem tudni, meddig tartott köztük ez a szemezgetés. Talán néhány hónapig, talán rövidebb ideig, de lehet hogy egy évig is. Egyszer csak arról kezdtek suttogni Oknóban, hogy Vitomir Szojadinovic meg a Poleksija Ljiljanája találkoznak a réten és a bánya környéki erdőben. Azt mondják, megy Vitomir a réten, lábát lába elé rakva lassacskán sétálgat, és szívja a cigarettáját. Aztán meg, kisvártatva, egyszer csak Ljilja is ottterem. Egy kosárkát visz a karjában, mintha vargányát, rókagombát vagy szamócát szedne, közben a szeme jobbra-balra villog, nem látja-e valaki. De ha egyszer gombát szedsz, mit kell akkor bujdosnod? Aztán ott valahol, odébb a bányától, egymás mellé lépnek, s egy ideig ott állnak, mintha fognák egymás kezét. És így kéz a kézben, lassan bemennek a kiserdőbe. Egy jó ideig nem látja őket ott senki. Hallgatnak a sűrűben, és a sűrű is hallgat körülöttük. Amikor elmúlik így egy vagy két óra, Ljiljana lép ki előbb a kiserdőből. Kendőcskét köt a fejére, jobbra-balra tekint és megszaporázza lépteit. Csak amikor már eléri az első házakat, akkor lép ki az erdőből Vitomir is. Szívja a cigarettáját és lassan bandukol a réten át. Kezdetben még senki sem tudja ezt biztosan, csak úgy susmusolnak róla. De az asszonyok már mindegyre azt suttogják, hogy ez is, az is látta őket. Az oknóiak szeretnek hazudozni, nem kell mindjárt mindent elhinni nekik. Hogy mi mindent ki nem találtak eddig is. Akkor aztán egyszer csak arról értesülünk, hogy Vitomir szomszédunk elkergette a Milijanáját. A gyerekekkel együtt. Milijana hazament a szüleihez a faluba. Nincs itt többé. Hát ennek már a fele se tréfa. Ha néha látták is egy kicsit Vitomirt azzal a lánnyal a réten, azt még meg lehet érteni. Talán így szokta meg a lány, s ezért nem nagyon kell semmit se fölhánytorgatni a férfinak. Mért ne tette volna, ha egyszer teheti? De ez már nem az, mint a réten való sétafikálás. Isten bizony, nem. Két nappal azután, hogy a felesége elment a háztól a gyerekekkel, Vitomir átugrotta azt a kis falat, ott termett a szomszéd udvarban, és bement Aleksához. így és így áll a dolog, szomszéd, mondja. Én és a te lányod, Ljilja, megszerettük egymást, és egybe akarunk kelni. Azért jöttem, hogy közöljem ezt veled, mint ember az emberrel, és ne gördíts a dolog elé semmilyen akadályt. Igaz, és egy kicsit idősebb vagyok nála, de szeretjük egymást, és mihelyt elmúlik egy kis idő, s elintézem a volt feleségemmel a dolgaimat, bejelentjük az esküvőt. Úgy gondoltam, jobb, ha én mondom meg, mint hogy mástól hallj akármit. Így szólt Vitomir Aleksához, s aztán sarkon fordult és elment. Még azt se várta meg, hogy az a másik mit válaszol. Aleksa és Poleksija meg rögtön jajveszékelni kezdett, mihelyt Vitomir kilépett. Mi történt, hogy történt? Hiszen már idősebb ember, apja lehetne a lánynak. Ha meg egy kis szerencséje van, akár az öregapja is lehetne, s ő mégis fiatal lányok után koslat a bánya körül. Elagyabugyálta Aleksa Poleksiját. Hát hol voltál te, amikor nem tudtál vigyázni a lányodra? Mit csináltál, ha az orrod előtt megeshetett ilyesmi? Hova az anyád kínjába bámultál, hogy semmit se láttál? És már másodszor fordul elő ilyesmi. És supp, supp, csattogott a háta. Supp, supp, supp. De hiába volt a verés, jó ember, az már semmit se segít. Aztán a lányt is ki akarták faggatni. Magukhoz szólították. Igaz-e az, amit ez a hibbant fecseg? Van-e egy szemernyi igazság is abban, amit ez itt, hetet-havat összecsapadékolt? De a lány, úgy látszik, nemigen ijedt meg tőlük. Egyenesen a szemükbe nézett. Igaz, mondja, és ne is meséljetek róla többé. Nem akarok semmit se hallani erről. Mi szeretjük egymást, és ha nem engeditek, hogy hozzámenjek, megszökünk mindketten. És többé sose láttok bennünket. Csak hogy tudjátok. Ő vagy senki más. Mihez kezdjen most szegény Aleksa és Poleksija? Olyan kavarodás támadt a fejükben, hogy még csak meg se verték a lányt. Hagyták, hogy bemenjen a szobájába. A szekírozástól egész éjjel nem aludtak, s másnap is úgy támolyogtak, mint a kótyagosak. És istenemre, nem is voltak mások, mint kótyagosak. Most már hírbe keveredett a lányuk, másodszor is, nem való az semmire. Csak arra, hogy a tárgya dombra lökjék. Ezek után kinek kellene még? Úgy látszik, legjobb lesz, ha beleegyeznek. Úgy látszik, kénytelenek lesznek engedni. Avval vigasztalódnak, békás, talán még jó is, hogy legalább ennek kell. Még rosszabb dolog is megeshetett volna. Sosem tudja az ember, hogy mikor, mi a jó. És beleegyeztek. Akaratuk ellenére, de beleegyeztek. Hadd menjen, gondolják, isten hírivei. Menjen férjhez, akihez akar, akár a füstös képű cigányhoz is, csak ne lógjon többé már a nyakukon. Igaz, hogy a gyerekük, de az ilyen gyerekről legjobb, ha mit sem tudnak. Hadd fájjon érte másnak a feje, ők már eleget kínlódtak miatta. Megmondták hát ezt a lányuknak, s aztán Vitomirnak is átüzentek. Beleegyeztek a dologba, ha egyszer már nem tehettek mást. És mindezt Okno is megtudta. Sőt, azt híresztelik Oknóban, hogy Ljilja és Vitomir máris úgy él, mint férj és feleség. Minden este, mihelyt elalszanak az öregek, Ljilja átsurran Vitomir házába, és csak pirkadatkor tér haza. Aszongyák, egészen megsápadt a sok álmatlankodástól, s ezt már ők is észrevették. Csak arra várnak, mondják, hogy egy kissé elfelejtsék Milijanát, s akkor azonnal összeházasodnak, így határoztak ők, amikor megbeszélték a dolgokat, Aleksa és Poleksija pedig nem ellenkezett. Ők hát elhatározták és megbeszélték a dolgokat, csak hát nem csupán a tökös Vitomirnak és a piszok Ljiljának kell erről döntenie. Ha ez csak úgy menne. Talán még másnak is van abba beleszólása. Talán azt az átkozott életet is meg kell kérdezni, jó ember. De őt vajon kérdeztétek-e, ha tökrök? 13. Meghallották ezt Vitomir hozzátartozói is. És ide csődült az apja, anyja, ide csődültek a testvérei, sógornői. Ide csődült mindenki, mint valami vásárba. Még a gyerekeket is magukkal hozták, épp csak a birkák és a marhák maradtak otthon. És azonnal elkapták. És elkezdték nyaggatni. Nekirontottak, hogy fiatal az a lány, nem való az te hozzád, te már harminchét éves vagy, ő pedig csak tizenhét, az apja lehetnél neki, és nem a férje. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. október 24., péntek