Magyar Szó, 1980. október (37. évfolyam, 286-301. szám)

1980-10-24 / 294. szám

0 A kagylótól a csekkig (!) Amikor a jelenkori gazdasági élet biztonságát valutakrízisek, inflációk és deflációk veszélyeztetik, néha jó né­hány modern ember hajlik rá, hogy feladja a pénz értékmérő szerepébe vetett hitét, és valamelyik idillikus déltengeri szigetre kívánkozik, hogy megszabaduljon napjaink anyagi gond­jaitól. De még ha teljesülne is ez a kí­vánsága, csakhamar észre kellene ven­nie, hogy a pénz dolgaiban „a termé­szet egyszerű gyermekeinek” ugyan­olyan problémákkal kell megküzdenie. Ami a felhasználás módját illeti, aligha van különbség egy bankjegy, vagy az értékmérő szerepét játszó kauricsiga között. Amikor csekket töltünk ki, hogy számlánkat kiegyenlítsük, volta­képpen majdnem ugyanazt tesszük, amit a hupa indián, aki bőrtarisznyá­jából faragott pénztárcát húz elő, hogy harkályfej-pénzt vegyen ki belőle. Bármilyen változatos legyen világ­szerte a fizetési eszköz formája, a pénz birtoklásával vagy a pénzhiánnyal járó gondok minden népnél egyformák. A CSIGA MINT VALUTA A természeti népek legelterjedtebb értékmérőihez mindenekelőtt a csiga­házakból és kagylóhéjakból készített pénznemek tartoznak, így például a ka­uricsiga sima, kerek háza évszázadokon át, majdnem az egész világon elterjedt „valuta” volt, s máig is megmaradt an­nak. A kauricsigákat úgy szedik össze, hogy a vízbe kókuszleveleket hajigál­nak, majd miután a csigák rátapadnak, újra összeszedik őket. Még ma is szá­mos nemzet kereskedője forgatja ezt az ősrégi fizetési eszközt, amelynek el­terjedési területe Kínáig, Japánig és In­diáig nyúlik. Az Európába került kau­­ricsigák legtöbbje a Maldive-szigetek­­ről, az Indiai-óceán e szigetcsoportjá­ról, és a kelet-afrikai Mafia-szigetről származik. Marco Polo már a tizenhar­madik században találkozott kauri­­„pénzzel” a kínai Toloman tartomány­ban. Leírása szerint ezek „olyanféle porceláncsigák, mint amilyenekkel ré­gebben kutyák nyakörvét díszítették”. Az idők folyamán azonban más ér­tékmérők nyertek polgárjogot a régi fejlett kultúrákban, és a kaurit Kíná­ban az ezüst- és rézérmekkel, Tibet­­ben ezüsttel helyettesítették. De fő­képpen Afrikában még ma is igen el­terjedt a kauri-pénz, és annál nagyobb az értéke, mennél messzebb fekszik az illető törzs területe a tengerparttól. Af­rika belsejében csaknem minden áru és jószág megvásárolható kauricsi­­gával, de maguk a misszionáriusok is szívesen perselyeztek ilyen pénzt. Ibn Batuta, aki 1352-ben utazta be az afri­kai Melle királyságot (Északnyugat- Afrika), egy pontosan szabályozott kauri-pénzrendszert talált ott, amely a régi Dahomeyban is érvényben volt. Egy olasz utazó, Codamosto, 1455-ben ugyancsak találkozott vele a Timbuktu­­tól délre, Songakiban. A kauri-pénz már jóval az európaiak megjelenése előtt elterjedt Nyugat-Afrikában, így például az egyik szudán-néger törzs, az ibó, egy, a kaurin alapuló érdekes számrendszert dolgozott ki, melyben az árukért a tízes rendszerben kellett kauricsigákkal fizetni, míg a kauricsi­­gák számlálásánál hat csigaházat „egység”-nek véve egy különleges ti­zenkettes számrendszert találtak ki. Ma is a buboka törzsnél egy fejsze százötven, egy rég indiai pamutszövet pedig mintegy hatszáz kauricsigába kerül. Két európai szappanért vagy egy csomag szárított szöcskéért száz kauri a fizetség. A basszám­ törzsnél egy asz­­szony tizenötezer kauricsigát és egy te­henet ér­t költséges fényűzés a jöven­dőbeli férjnek. Egy művészi kidolgo­zású agyagfétis háromszáz kauriért szerezhető meg. Adókat, pénzbüntetéseket, élelmisze­reket és sírköveket számolnak el kauri­­valutában, és kauri­pénzzel éppúgy csődbe lehet jutni, mint márkával, dollárral, vagy fonttal. Egy másik csigafaj, a Dentalium edu­­lis volt hajdan fizetési eszköze az Alasz­ka és a Puget-tengerszoros között élő indián törzseknek. Ezt a csigát a Van­couver folyó partján ásták ki az asz­­szonyok. Értéke vakító fehér fényétől és apró elefántagyarhoz hasonló szim­metrikus formájától függően alakult. A csendes-óceáni szigetvilágban azonban sem a kaurit, sem a dentaliu­­mot nem használják pénzként egyma­gában, eredeti alakjában, hanem az értékmérőként elismert kagylókat előbb meg kell munkálni és zsinórra felfűzni, s ezt a munkát csak szabályszerű kü­lönleges meghatalmazással rendelkező „pénzverők” végezhetik. Ezeket a pénz­formákat főként H. Petri tárgyalta igen behatóan A csendes-óceáni pénzformák című kitűnő tanulmányában. A legismertebb melanéziai érték­mérő a híres divarra vagy tambu né­ven emlegetett nassa-pénz, amely a te­vepúphoz hasonló, kb. egy centiméter nagyságú. A Nassa camelus csiga házá­ból készül. A nakanaik partvidékén — a Gazella-félszigeten — élő bennszülöt­tek hálóval szedik fel ezeket az érté­kes csigákat a tenger fenekéről, majd kunyhóikban tárolják anélkül, hogy zavartatnák magukat a rothadó hús­részek bűzétől. A nassapénz előállítása nagy ügyességet igényel, főképpen a törzsfőnökök előjoga, és elsősorban az asszonyokat tiltják el tőle. Mihelyt a délnyugati monszun év­szaka elmúlt, a nénzhalászok expedíciói elhagyják vendéghajós csónakjaikon a Gazella-félszigetet, a Thalibi-öblöt és a szomszédos szigeteket, hogy a bennszü­löttek nyel­én palatambunak nevezett csigákat fogjanak. A tengerre szállást vallásos szertartások vezetik be, mert a divarrát vagy tambut szentnek tart­ják. Már az első áldás, amelyet az új­szülött felett mondanak, így hangzik: „Légy nagy és erős, hogy gyakran utazhassál Nakanaira és jó sok tambut gyűlithessél!” Az út körülbelül egy hó­napig tart. A bennszülöttek a tambu birtoklását saját életüknél és egészségüknél is többre becsülik. Már a tambu szó je­lentése is „nagy és szent”. Tambuval még a halhatatlanságot is meg lehet vásárolni, mert csak a g­azdagok lelke juthat a halál után Nakanaira, a szent tambu-országba. A tambu-pénz úgy készül, hogy a csigaház alapját benyomják egy kó­kuszdióhéjba vágott lyukba, és egy éles kagylószerszámmal lereszelik a csigaház „teve­paját”, s így előáll a későbbi felfűzéskor a zsinór számára szükséges lyuk. Ezután a csigaházat alaposan megtisztogatják és halványít­ják is, hogy a kívánt fehér színben ragyogjon! Végül felfűzik a tambut, mégpedig először az esetleg visszama­radt sárgás foltok eltávolítása céljából kéregcsíkokra, és csak ezután a végle­ges pénzzsinórra, a b­ániadára. Bizton­ság kedvéért sohasem tartanak több „készpénzt” a kunyhóban, mint ameny­­nyi a napi kiadások fedezésére feltét­lenül szükséges. A gazdagok a vagyo­nuk javát a bozótban elrejtett, állan­dóan őrzött közösségi tambuházban, egy szabályos páncélteremben „helye­zik letétbe”. A pénzfüzéreket gyűrűvé fonják össze, melyek nagysága gyak­ran a kocsikerekét is eléri, pandanus- levelekbe göngyölik, és rotanezsinórok­­kal szorosan összekötik. Egy ilyen gyű­rű vagy koszorú, mely leginkább az autóabroncsra emlékeztet, mintegy öt­száz, egyenként száznyolcvan centimé­­teres divatra­ kagylófüzért tartalmaz. Akárcsak a civilizáció pénzimádói, ezek a szigetlakók is szeretik újra meg újra megszámlálni a vagyonukat, gyak­ran figyelhetni meg őket kunyhójuk­ban tambufüzérek méregetése közben, amelyektől csak nehéz szívvel válnak meg, mielőtt a „páncélszekrénybe” vissz­ahelyeznék. A divatjának oly nagy a jelentősége, hogy szinte nincs életüknek egyetlen olyan fontos meg­nyilvánulása sem, amellyel kapcsolat­ba ne kerülne sor divatra cserére. Divatjáért nemcsak árukat, hanem gyerekeket és menyasszonyt is lehet vásárolni. (Az utóbbi ára tíztől ötven füzérig terjed.) A feleségeket szakadat­lan, szorgalmas munkára fogják, hogy ezáltal a férjek lehetőleg mennél több divatrára tegyenek szert, s így növel­hessék hatalmukat és befolyásukat. (Folytatjuk) DRAGOSLAV MIHAILOVIĆ: Petrija koszorúja Részletek az Andrič-díjas műből (29) Vitomirt meg egy piszok kislány nézi, akiben minden forr, akinek nagy méh­jei nőttek, de az esze, mint a ttyúk­­nak, egy szép férfit néz, akiről tudja, hogy nem az övé, de akit nem tu­d meg nem kívánni. És talán még nem is fog­ja fel­­elég komolyan a dolgokat. Mert nincs annyi sütnivalója. Nem tudni, meddig tartott köztük ez a szemezgetés. Talán néhány hónapig, talán rövidebb ideig, de lehet hogy egy évig is. Egyszer csak arról kezdtek suttogni Oknóban, hogy Vitomir Szo­­jadinovic meg a Poleksija Ljiljanája találkoznak a réten és a bánya kör­nyéki erdőben. Azt mondják, megy Vitomir a réten, lábát lába elé rakva lassacskán sétál­gat, és szívja a cigarettáját. Aztán meg, kisvártatva, egyszer csak Ljilja is ott­terem. Egy kosárkát visz a karjában, mintha vargányát, rókagombát vagy szamócát szedne, közben a szeme jobbra-balra villog, nem látja-e valaki. De ha egyszer gombát szedsz, mit kell akkor bujdosnod? Aztán ott valahol, odébb a bányától, egymás mellé lépnek, s egy ideig ott állnak, mintha fognák egymás kezét. És így kéz a kézben, lassan bemennek a kiserdőbe. Egy jó ideig nem látja őket ott senki. Hallgatnak a sűrűben, és a sűrű is hallgat körülöttük. Amikor elmúlik így egy vagy két óra, Ljiljana lép ki előbb a kiserdőből. Kendőcskét köt a fejére, jobbra-balra tekint és megszaporázza lépteit. Csak amikor már eléri az első házakat, ak­kor lép ki az erdőből Vitomir is. Szívja a cigarettáját és lassan bandukol a ré­ten át. Kezdetben még senki sem tudja ezt biztosan, csak úgy susmusolnak róla. De az asszonyok már mindegyre azt suttogják, hogy ez is, az is látta őket. Az oknóiak szeretnek hazudozni, nem kell mindjárt mindent elhinni nekik. Hogy mi mindent ki nem találtak ed­dig is. Akkor aztán egyszer csak arról érte­sülünk, hogy Vitomir szomszédunk el­kergette a Milijanáját. A gyerekekkel együtt. Milijana hazament a szüleihez a faluba. Nincs itt többé. Hát ennek már a fele se tréfa. Ha néha látták is egy kicsit Vitomirt az­zal a lánnyal a réten, azt még meg le­het érteni. Talán így szokta meg a lány, s ezért nem nagyon kell semmit se fölhánytorgatni a férfinak. Mért ne tette volna, ha egyszer teheti? De ez már nem az, mint a réten való sétafikálás. Isten bizony, nem. Két nappal azután, hogy a felesége elment a háztól a gyerekekkel, Vitomir átugrotta azt a kis falat, ott termett a szomszéd udvarban, és bement Alek­­sához. így és így áll a dolog, szomszéd, mondja. Én és a te lányod, Ljilja, meg­szerettük egymást, és egybe akarunk kelni. Azért jöttem, hogy közöljem ezt veled, mint ember az emberrel, és ne gördíts a dolog elé semmilyen aka­dályt. Igaz, és egy kicsit idősebb va­gyok nála, de szeretjük egymást, és mihelyt elmúlik egy kis idő, s elinté­zem a volt feleségemmel a dolgaimat, bejelentjük az esküvőt. Úgy gondoltam, jobb, ha én mondom meg, mint hogy mástól hallj akármit. Így szólt Vitomir Aleksához, s aztán sarkon fordult és elment. Még azt se várta meg, hogy az a másik mit vá­laszol. Aleksa és Poleksija meg rögtön jaj­­veszékelni kezdett, mihelyt Vitomir kilépett. Mi történt, hogy történt? Hi­szen már idősebb ember, apja lehetne a lánynak. Ha meg egy kis szerencséje van, akár az öregapja is lehetne, s ő mégis fiatal lányok után koslat a bá­nya körül. Elagyabugyálta Aleksa Poleksiját. Hát hol voltál te, amikor nem tudtál vigyázni a lányodra? Mit csináltál, ha az orrod előtt megeshetett ilyesmi? Hova az anyád kínjába bámultál, hogy semmit se láttál? És már másodszor fordul elő ilyesmi. És supp, supp, csat­togott a háta. Supp, supp, supp. De hiába volt a verés, jó ember, az már semmit se segít. Aztán a lányt is ki akarták faggat­ni. Magukhoz szólították. Igaz-e az, amit ez a hibbant fecseg? Van-e egy szemernyi igazság is abban, amit ez itt, hetet-havat összecsapadékolt? De a lány, úgy látszik, nemigen ijedt meg tőlük. Egyenesen a szemükbe né­zett. Igaz, mondja, és ne is meséljetek róla többé. Nem akarok semmit se hal­lani erről. Mi szeretjük egymást, és ha nem engeditek, hogy hozzámenjek, megszökünk mindketten. És többé sose láttok bennünket. Csak hogy tudjátok. Ő vagy senki más. Mihez kezdjen most szegény Aleksa és Poleksija? Olyan kavarodás támadt a fejükben, hogy még csak meg se verték a lányt. Hagyták, hogy bemenjen a szobájába. A szekírozástól egész éjjel nem alud­tak, s másnap is úgy támolyogtak, mint a kótyagosak. És istenemre, nem is voltak mások, mint kótyagosak. Most már hírbe keveredett a lányuk, másodszor is, nem való az semmire. Csak arra, hogy a tárgya dombra lök­jék. Ezek után kinek kellene még? Úgy látszik, legjobb lesz, ha bele­egyeznek. Úgy látszik, kénytelenek lesznek engedni. Avval vigasztalódnak, békás, talán még jó is, hogy legalább ennek kell. Még rosszabb dolog is megeshetett volna. Sosem tudja az ember, hogy mikor, mi a jó. És beleegyeztek. Akaratuk ellenére, de beleegyeztek. Hadd menjen, gondol­ják, isten hírivei. Menjen férjhez, aki­hez akar, akár a füstös képű cigányhoz is, csak ne lógjon többé már a nya­kukon. Igaz, hogy a gyerekük, de az ilyen gyerekről legjobb, ha mit sem tudnak. Hadd fájjon érte másnak a feje, ők már eleget kínlódtak miatta. Megmondták hát ezt a lányuknak, s aztán Vitomirnak is átüzentek. Bele­egyeztek a dologba, ha egyszer már nem tehettek mást. És mindezt Okno is megtudta. Sőt, azt híresztelik Oknóban, hogy Ljilja és Vitomir máris úgy él, mint férj és feleség. Minden este, mihelyt elalsza­nak az öregek, Ljilja átsurran Vitomir házába, és csak pirkadatkor tér haza. Aszongyák, egészen megsápadt a sok álmatlankodástól, s ezt már ők is ész­revették. Csak arra várnak, mondják, hogy egy kissé elfelejtsék Milijanát, s akkor azonnal összeházasodnak, így határoztak ők, amikor megbeszélték a dolgokat, Aleksa és Poleksija pedig nem ellenkezett. Ők hát elhatározták és megbeszélték a dolgokat, csak hát nem csupán a tö­kös Vitomirnak és a piszok Ljiljának kell erről döntenie. Ha ez csak úgy menne. Talán még másnak is van abba beleszólása. Talán azt az átkozott éle­tet is meg kell kérdezni, jó ember. De őt vajon kérdeztétek-e, ha tökrök? 13. Meghallották ezt Vitomir hozzátar­tozói is. És ide csődült az apja, anyja, ide csődültek a testvérei, sógornői. Ide csődült mindenki, mint valami vásárba. Még a gyerekeket is magukkal hozták, épp csak a birkák és a marhák ma­radtak otthon. És azonnal elkapták. És elkezdték nyaggatni. Nekirontottak, hogy fiatal az a lány, nem való az te hozzád, te már harminc­hét éves vagy, ő pedig csak tizenhét, az apja lehetnél neki, és nem a férje. (F­oly­tatjuk) MAGYAR SZÓ 1980. október 24., péntek

Next