Magyar Szó, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-223. szám)

1981-08-15 / 223. szám

1 *2 Schillerről szabadon Méltatás helyett gondolatok a szegedi Tell Vilmosról ! Ki tudja, milyen szándék vezérelte a bécsi Pitatnik és Fiad céget, hogy a magyar kártya 32 lapját az 1307-ben kezdődött svájci szabadságharc alakjaival díszítse. Mindenesetre aki nem azért ment Szegedre, hogy egyebek között egy pukli kártyát is vásároljon, otthon, máriásozás vagy preferanszozás közben mégiscsak feielevenítheti a Telimondát. Ha történetesen a makk a tromf, a rettenthetetlen íjászt Tell Vilmost ábrázoló makk felsővel bátran átütheti a piros felsőt, amelyen Hermann Gessler, a Habsburgok népgyötrő helytartója díszeleg. Akinek meg kezébe került a kalifornici gyümölcströszt agyafúrt reklámja: ,,a mi almánk akkora, hogy nem kell Teli Vilmosnak lennie, hogy eltalálja!” — visszaemlékezhet gyermekkori olvasmányára. Telinek egy almát kellett lelőnie édes fia fejéről, mert nem akarta köszönteni azt a póznára tűzött kalapot, amely a zsarnok uralmát jelképezte. Azok pedig, akiket nem rettentett vissza a történelmi dráma „komolysága”, s voltak vagy hatezren, türelmesen helyet foglaltak a szegedi dóm előtti széksorokon, hogy megtekintsék a harsonaszóval meghirdetett előadást. Persze, akadhattak olyanok is, akiket az vonzott oda, hogy hallották: eleven lovak és valódi ladikok is lesznek a hatalmas színpadon, meg görögtüzes mennydörgés és Teli igazi íjat röpít a fia feje fölé. A szabad ég alatt lejátszódó színjáték az ínyenc zenebarátokat is vonzhatta, akik a Tell Vilmos operaváltozatát csak azért szokták végighallgatni, hogy kárörvendve megállapítsák: mikor bicsaklik meg a Rossz'ni mű énekeseinek hangja, amikor az ijesztő magasságokkal próbálnak megbirkózni. Vagy talán azért süreglettek össze, hogy kitapasztalják, élvezhető-e a romantikus, eléggé naiv dráma muzsika nélkül is. Most már nem is fontos, hogy Teli egyáltalán létezett-e. Egyesek szerdait kitalált alak, mások tudni vélik, hogy élt, csak éppen nem hajtott végre olyan tetteket, amelyeket javára írnak. Inkább csak egyszerű vadász volt, akiről legendát költöttek. Mert hát minden népnek kell vogy legyen eszményképe, aki megtestesíti szabadságvágyát. Bárhogy is forgatjuk a dolgot, megmarad a puszta tény, hogy a Goethe mellé kívánkozó nagy német szerző világszerte bevitte az emberek tudatába Úri, Schwyz és Unterwalden svájci tartományok Habsburg-ellenes hajdani felkelésének dicsőséges kimenetelét. Nem is csoda hát, hogy a svájci urmi tóból felmeredő sziklafalon ez a felirat áll. ..Teli megéneklőjének, Friedrich Schillernek az őskanlonok, 1359’' A katonából lett költő, a világjáró polgár, aki egy fejedelmet sem szolgált, s akit Lombroso a csodabogár zsenik közé sorolt, mert állítólag jeges vízbe mártotta lábát, amikor alkotott, nem kis erőfeszítéssel vetette papírra a Tell Vilmost. Panaszkodott is Goethének: „A legfőbb és legnehezebb dolog kitalálni egy költői mesét. S ennek rendkívülinek kell lennie.” Érdekes, hogy Schiller, aki egyébként hol íróiként, hol gondolkodóként foglalkozott behatóan az emberi szabadság kérdésével, eleinte azt vallotta, hogy előbb az ember belső felszabadítását kell kivívni — politikai felszabadítása előtt. S a művészetre akarta bízni ezt a nemes feladatot, elsősorban a drámai művészetre. Ezt az elvet következetesen valóra szerette volna váltani drámáiban. Idővel azonban úgy találta, hogy ha költött történetre építi mondanivalóját, nem tudja szabatosam közölni azt, amit óhajtana. Ezért határozta el, hogy csak törénekad tárgyat választ. A történelmi tárgyban ismerte fel ugyanis a szubjektív elkalandozás, csapongás önkényességének természetes képét. Emiatt utolsó, befejezett drámája a Toll Vilmos a legtermészetesebb valóságábrázolás műve. Eposzi hömpölygéssel és nyugalommal közelítette meg a közvetlen, szinte naivnak tetsző történetet. Drámájának hőse ugyan a svájci nép, mely lerázza magáról a rabbitineset, mégis az események előterében elkerülhetetlenül ott van Teli Vilmos. Ő az, aki megválaszolja Schiller dilemmája, hogyan is szabadítsa fel az ember önmagát. Teli Vilmos kezdetben elzárkózik a küzdelemtől, úgy vélekedve, hogy magától elrendeződik a dolog. Amikor azonban a saját bőrén érzi a tirranus önkényét, a zsarnok Gessler szívébe röpíti nyilát. Tette már szándékában is túlnő személyes ügyén. De nehéz egyidejűleg hitelesen ábrázolni, szemléltetni ezt a tesli átváltozást meg a nép erőteljes jelenlétét. Nem véletlen, hogy maga Schiller már annak idején panaszkodott, milyen nehezen talált színészt és értő közönséget. Talán ma is neheztelne kissé. Mert a szegedi óriás „színházban” a közönség ugyan nem hiányzott, de a játék nem tudta hathatósan és meggyőzően betölteni a színteret. A felvonultatott tömeg inkább csak összezsugorodott, a gyönyörű szöveg pátosszá változott. Valahogy nem valósult meg a schilleri elképzelés: „Aki komolyam veszi a színházát, nem megszüntetni akarja a néző élvezetét, hanem megnemesíteni”. Persze, nagyon nehéz eleget tenni a schilleri igénynek, főleg a szabadtéri viszonylatokban, amikor a néző és a színész közötti fizikai távolságot is le kell győzni a szellemi közelség megteremtése érdekében. Mindezért némileg kárpótolt az a hangulat, amelyet az teremtett, hogy az ember jelen vollt az Ünnepi Heteken, ezen a nagyszabású és sokakat megmozgató, fellelkesítő nyári rendezvényen. Valamit mondani kellene a rendezőről, Ruszt Józsefről, valamint a színészekről, Trokán Péterről, Balázsovits Lajosról, Gábor Miklósról, Tóth Éváról és a többiekről, és dicsérni vagy bírálni kellene őket. Csakhogy ennek visszatartója éppen Schiller. Ugyanis amikor annak idején egy kritikus azzal dicsekedett előtte, hogy ő az, aki a dicsőséget osztja, így felelt: „Ah, igen, éspedig olyan bőven osztogatja, hogy saját magának semmi sem marad.” A félbeszakított Cigánybáró főszereplői Schiller Teli Vilmosának egyik jelenete Esszé Az autó azt hiszem, ma többé-kevésbé pontos megfelelője a hatalmas gótikus székesegyházaknak; ezen azt értem, hogy minden ízében korunk alkotása: ismeretlen művészek tervezték nagy lelkesedéssel, hogy az egész nemzet örömét lelje formájában (vagy használatában), és mágikus tárgyként vegye birtokba. Az új Citroen, semmi kétség, az égből pottyant közibénk, mivel elsősorban a lehető legtökéletesebb tárgyként vonja magára figyelmünket. A tárgy ugyanis, ne feledjük, a természetfeletti világ legszavahihetőbb hírnöke, és nem csupán tökéletességénél, teljesen körülzárt formájánál és csillogó felületénél fogva, nem csupán azért, mert semmi se utal benne az eredetére, vagy mert anyaggá változtatja az életet (az anyag tudniillik sokkal varázslatosabb az életnél), hanem azért is, mert egy olyan csönd hordozója, amely részese a csoda birodalmának. És az új Citroenben minden megvan (vagy legalábbis a közönség egyhangúlag mindennel felruházza), ami az idegen égitestről ideszármazott tárgyat jellemzi, azt a tárgyat, amely nemcsak a XVIII. századi újdonságmániának, de a mi tudományos-fantasz,cus irodalmunknak is tápláló forrása: az új Citroen mindenekelőtt egy új Nautilus. Ezért aztán nem is annyira az anyaga érdekli a közönséget, mint inkább az eresztékei. A simaság, mint tudjuk, örök időtől fogva a tökély attribútuma, mivel az ellentéte technikai műveletről, az összeszerelés nagyon is emberi munkájáról árulkodik. Krisztus köntösén nincs varrás, ahogyan a tudományos-fantasztikus irodalom űrhajója is egy darabból való, híján minden szegecselésnek. Az új Citroen nem törekszik e makulátlan simaságra, noha igencsak zárt a formája, mindemellett az oldallemezek összeillesztése izgatja legjobban a közönséget: dühödten tapogatják a szélvédő szegélyét, végighúzzák kezüket a tömítőszalagon, amely a nikkelkeretbe rögzíti a hátulsó ablakot. Az új Citroen már előlegezi az összeszerelés új fenomenológiáját, mintha a forrasztott alkatrészek világából hirtelen egy másik világba lépnénk, az egymás mellé helyezett lakatrészekébe, amelyet csak csodálatos formájuk ereje tart össze, semmi más; mindennek, természetesen, ez a funkciója, hogy egy kezelhetőbb természet képzetét keltse a szemlélőben. Ami a kocsi anyagát illeti, kétségtelenül a légiességre való törekvést bizonyítja, a szó mágikus értelmében. Az új Citroen ugyan az áramvonalas karosszériához tér vissza, ám egy merőben új áramvonalas formához, mivel a motorház már nem olyan tömzsi, nem ékben végződő, hanem laposabb, mint a divat kezdetén. A gyorsaságot már nem agreszszív, sportos jelek sugallják, mintha a sebesség hőskorát felváltotta volna a sebesség klaszszikus időszaka. Az átszellemültséget mellesleg nemcsak a hatalmas üvegfelületek anyaga sugallja, hanem az is, mekkora gonddal helyezték el őket. Az új Citroen az üveg megdicsőülése, a karosszéria szinte csak az üveg keretéül szolgál. Itt az üveglap már nem ablak, nem sötét kagylóhéjba vájt nyílás, hanem keretbe foglalt levegő, amelynekbüszkén mutogatják a domborulatait, amely olyan csillogó, akár egy szappanbuborék, és amely vékonyságával és keménységével nem is annyira ásványszerű, mint inkább egy rovar páncéljához hasonló (egyébként a Citroen emblémája, a két nyílhegy, két szárnnyá változott, mintha a hajtóerő világából a folyamatos mozgás, a motor világából pedig az eleven szervezet világába lépnénk). Humanizált művészettel van tehát dolgunk, és könnyen lehet, hogy az új Citroen azt jelzi, hogy mélyreható változás zajlott le az autó mitológiájában. Az autó erejét mindmostanáig az állatokéhoz hasonlították, itt azonban az autó egyszerre spirituálisabb és tárgyiasabb, sőt, néhány újdonsághajhászó különcködés ellenére (például az egy helyen rögzített kormánykerék) otthonosabb is; ez a tulajdonság jól illik rendeltetése szublimálásához, ami különben háztartási eszközeink esetében is megfigyelhető: a műszerfal sokkal inkább emlékeztet egy modern villanytűzhelyre, mint valami gép kapcsolótáblájára: a sötétszürke, hajlított lemezből készült lapocskák, a fehér gömbben végződő kapcsolókarok, a nikkelezett fémfelületek tartózkodó egyszerűsége azt sugallja, hogy az ember itt ellenőrizheti a mozgást, amelyet már nem annyira kiemeledő teljesítményként, mint inkább kényelemként képzelnek el. A sebesség arimmiája szinte a szemünk láttára változik át az autóvezetés ínyenc élvezetévé. A látogatóik, úgy látszik, zseniálisan megértették, milyen új motívumokat bocsátottak rendelkezésükre: az újdonságra éhes nézőközönség, amelyet évek óta hatalmas sajtókampány tartott izgalomban, azon melegében megpróbált alkalmazkodni az új konstrukcióhoz („Hiába, meg kell szokni!”). A bemutatóteremben a látogatók szinte szerelmes gyöngédséggel vették körül a kiállított autót: ez volt a felfedezés taktilis szakaszra, az a pillanat amikor a csodálatos látnivalót birtokba veszi a tapintás józan támadása (a tapintás ugyanis sokkal inkább leplező, mint a több érzék, ellentétben a látással, amely a leginkább misztifikáló jellegű): végigtapogatják a motorházat, az összeillesztés hézagait, megnyomkodják a párnázott részeket, kipróbálják az ülés rugalmasságát, megpaskolják az üléstámlát, a kormány előtt pedig egész testükkel mímelik a vezetést. A tárgyat minden látogató kisajátítja, magáévá teszi: egy negyed óra se telt belé, és az új Citroent, amely a Metropolisz egéből szállt alá, máris birtokba vették, mintegy megismételve ebben az ördögűző szertartásban a kispolgár diadalmas felemelkedését. Roland BARTHES Az új Citroen MAGYAR SZÓ - 1981. augusztus 15.- szombat Az elázott daljáték kitartóan háromszor is megkezdték Szegeden a Cigánybárót, a zivatar azonban makacsabb volt, negyedszer is kitört. Az egyenlőtlen viadalban az operett maradt alul. A rosszmájúak szerint maga az ég gyakorolt bírálatot a múzsák „neveletlen gyermeke” fölött, móresre akarta tanítani a könnyű mese, látványos történet és behízelgő melódiák legnépesebb táborát. Holott ezúttal a bécsi keringőkirálynak, ifjabb Johann Straussnak a művéről volt szó, amelynek külön érdekessége, hogy Jókai novellája nyomán készült, így hát elmaradtak a cigányok, díszes egyenruhájú katonák, copfos urak és parókás dámák, elmosta az eső a puszta romantikáit, a szabadszerelmet, mint egy korabeli kritikus epésen megjegyezte. Mégiis nagy kár volt, hogy az égiek ilyen szigorral beavatkoztak a dologba, hiszen Strauss remekül megkomponált muzsikája az operaszínpadra is átmentette a tetszetős művet, amely ki tudja, hány ezer előadást ért meg világszerte. Marad tehát csak az ízelítő, az első felvonás néhány taktusa, a kóstoló a zeneéhes közönségnek, amely azonban ezúttal nem tudott jóllakni. VUKOVICS Géza