Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-08-29 / 35. szám

418 kombináczióban, hogy maga a színház is új hom­lokzatot nyerjen és az addigi három épület helyett egyetlen monumentális épület álljon a kerepesi út és országút sarkán, mely a főváros legszebb he­lyeinek egyike. A terveket Skalniczky jónevű­ építészünk ké­­szíti. Hogy a nagy épület­csoport kellő csinosságot nyerjen és a roppant telek megfelelően jövedelmez­zen is. Skalniczky oly tervet készített, mely szerint a régi rozzant bérház és magtár helyén négy eme­letes bérház emeltessék s ennek megfelelő magas­ságban nyerjen a színház is új homlokzatot. E homlokzat azonban monumentális stylje által ki­válik a bérház rendjéből és rendkívüli magassága mellett is csak két emeletre van osztva. Maga a színház belseje nem nagyobbodott s nem is válto­zott, ellenben az új homlokzat jóval kisebb vitet­vén az utczasorra, ez által a régi előcsarnok előtt még egy újabb csarnok támadt földszint s az eddig oly boszantó tolongás véget ért. Ez uj csarnokba három főajtó vezet, itt vannak a pénztárak s innen vezetnek az uj lépcsők föl a karzatra. Az oszlopos homlokzat azonban most is kissé beljebb esik az utczasornál, hogy ekként a kocsi­­közlekedés könnyitve legyen; általában a ki- és bejárás kényelmességére nagy gond volt s jelenleg négy lépcső és hat ajtó áll a közönség rendelke­zésére s különösen az által, hogy a karzatra két külön lépcső vezet, sok baj és nem csekély vesze­delem van elhárítva. Azelőtt a karzatra is csak­­a páholyokhoz vezető lépcsőn lehetett följutni, e lépcső azonban felsőbb részében oly szűk volt, hogy tűzvész esetén a karzati közönség fele sem menekül­hetett volna,életveszélyes tolongás pedig mindunta­lan előfordult, míg lent a szűk csarnokban aztán az összes színházlátogató közönség kínosan vergődő tömeggé vegyült. Az uj lépcsőkön most a karzati látogatók könnyen juthatna­k föl és le s a közönség többi része elérte a rég óhajtott kényelmet. Sőt az uj homlokzat még ennél többet is nyújt. Első eme­letében az utczára két szép logerterem kínálkozik, szellős, tágas és oly magas, hogy a bérház két emeletének felel meg. A régi kedélyes udvarok eltűntek ugyan, de még­sem egészen. A roppant épülettömegben két udvar van s az egyikben, mely a vendéglőnek vagy kávéháznak szánt sarokhelyiségek mellett terül el, meghagyták a régi élőfákat, hogy nyári időben a vendégek asztala fölé terjeszszék lomb­jaikat. Kapu három van, egy az országúton, kettő a Kerepesi uton s a közvetlenül a homlokzat mel­let levő arra is szolgál, hogy a karzati közönség, ha igen nagy számmal van, a lépcsőről egyenesen kijuthasson a szabadba. A királyi páholyhoz is kényelmes a bejárás, amennyiben a kocsik az egyik kapun behajtván, a másikon megfordulás nélkül kihajthatnak. A »Pannonia« fogadó felé eső kapu vezet a tulajdonképi színházi udvarba s innen a belső helyiségekbe. Azonban nem csupán a közönség nyert ké­nyelmet ; maga a színház végre birtokába jutott a rég szükséges helyiségeknek. A régi bérház és magtár helyét elfoglaló négy emeletes épületnek egy része a színház czéljaira tartatott fenn és ehhez képest építtetett is. A bérlakásokon kívül benne van az állványraktár, a színfalak és dísz­letek tára, melyeket egy összekötő ajtón át egye­nesen a színpadra lehet vinni; itt találjuk továbbá az új ruhatárt, melynek mennyezetét vasoszlopok tartják; az épület e része bolthajtásos és kívül­ről teljesen biztosítva van a tűz ellen. A belső részekben eszközölt javítások közül nem szabad megfeledkeznünk a színház nézőteré­nek új ventillácziójáról sem. Nagy csöveken át a föld alatti helyiségekből a pinczéken keresztül hajtják a hűs levegőt a terembe, honnan a fülledt­ség a tetőzeten megfelelő nyilasokon szabadul. Ami az épület külsejét illeti, styljén a most divatos kevert építési modor vehető észre, görög és római reminiscentiák, az olasz renaistance-styl méreteivel. Mindez azonban eléggé szerencsésen van kombinálva és eléggé hatásos is, amit még fokoz az épület roppant nagysága. Legkiválóbb része természetesen a színház bejárása fölött emelkedő része a homlokzatnak; itt a bérház má­sodik emeletének niveauján kezdődik a prostyl­­alakú oszlopos erkély. Négy karcsú oszlop tartja a legfelső párkányt, melyre háromszög alakú fa­lazat támaszkodik; ide helyezik a nemzeti czímert. Az oszlopok magassága harminczhárom láb s,a magasság okozza, hogy karcsúaknak látszanak, ámbár átmérőjük nem kevesebb mint három láb. Az oszlopok közti erkélyre nyílnak a foyer ajtai és ablakai. E részszel összhangzásban áll az épü­let toronyalakú, gömbölyű sarka is a kerepesi út és országút fordulóján; itt is megfelelő alakú és magasságú oszlopok díszlenek. Legegyszerűbb az épületnek a régi füvészkert felé eső homlokzata, mely eredetileg csak tűzfallal volt tervezve; ké­sőbb azonban e helyen egy kis köz nyitása határoz­­tatván el, a színház­épület ez oldalról is nyerhetett ablakokat. Ha még hozzá­teszszük, hogy az összes költség 600,000 fitot meghaladt s az építést Wagner vállalkozó hajtotta végre szigorúan Skalniczky sikerült tervei szerint, körülbelől kimerítettük a nemzeti színház új palotájára vonatkozó érdeke­sebb adatokat. De midőn e nagyszabású új palotát nézzük, midőn előestéjén állunk annak, hogy a népszín­háznak szintén szép csarnokai megnyíljanak, midőn a dalmű nemsokára szintén saját fényes házába készül költözni, nem állhatjuk meg, hogy mintegy búcsúképen emlékünkbe vissza ne idézzük a nem­zeti színház régi képét, azt az egyszerű, szerény épületet, mely a zöld lombos fák között oly barát­ságosan hivogatólag állott és negyven éven át, magában egyesítve a színművészet minden ágait, gyapontja volt a összes magyar szinügyi mozgal­maknak. Olvasóink bizonynyal szintén szívesen fogják látni második rajzunkat, mely a nemzeti szinházat ábrázolja, a milyen volt; kedves jó is­merőse mindenkinek e kép s országszerte sűrűn fog találkozni olyanokkal, kikben kellemes emlé­keket ébreszt s itt-ott talán élnek még, kik emlékez­nek arra az időre is, mikor a nemzet hosszas küzdés után örömünnepként üdvözlé a napot, melyen a művészete temploma a fővárosban megnyittatott. Nevezetes emlékek ébrednek föl bennünk, ha ez egyszerű képet szemléljük, melynek eredetije örökre eltűnt szemeink elől; a nemzeti ébredés kor­szakának, irodalmi, művészi mozgalmaink törté­nelmének egyik lapját látjuk benne, még pedig helyenként fényes sorokkal teleírva. Maga a kelet­kezése is egyik nyilvánulása volt a nemzet ébredő szellemének. Mikor Pozsony még háborútlanul él­vezte jogait mint k koronázási város és az ország­­gyűlés székhelye, a gyakorlati élet már döntött a fölött, hogy Budapest az ország fővárosa. Az anyagi haladás föltételei bőven meg voltak s a múlt század végén alig számbavehető kicsiny Pest gyorsan kezdett a nagy városok sorába emelkedni. Pezsgő élet lüktetett az előretörő városban, de ez élet,­­ nem volt magyar. Pedig magyar fővárost óhajtottak jobbjai, kik akkor már ide gyülekeztek és fájdalommal, talán koszosan is látták, hogy a nemzeti nyelv hirdetésének egyik leghatásosabb eszköze, a színház el­­van zárva előlük. A német Thalia volt ekkor kizárólag otthon Pesten s jó szerencse volt, ha egyik-másik vidéki magyar szí­­nésztársaság engedélyt nyerhetett néhány elő­adásra. Végre azonban fölhangzott a jelszó, hogy a nemzeti nyelv érdekében magyar színház kell a magyar fővárosnak s mint majd minden eddigi közintézetünket, úgy a nemzeti színházat is a nem­zeti lelkesedés hozta létre. Csakhogy akkoron az áldozat aránylag nagyobb volt, mint volna mai nap; a szellemi és gazdasági tekintetben egyaránt tespedésbe merült országban vajmi kicsiny volt azok száma, kik közczélra adakozni akartak is és birtak is; akik leginkább tehették volna, azokhoz épen akkoriban hangzott a keserű intés a »Kül­föld magyarjai «-ban. De a nemzeti színház mégis létre­jött, és nem is kétkedett senki létrejöttén, midőn a lelkesedés oly példáit látta, hogy a sze­gény napszámos, ki egy fillért sem adhatott, le­rótta hazafias adóját azzal, hogy egy-két napot, a mennyi időre előbbi munkájából kenyere volt, ingyen dolgozott a nemzeti művön. És midőn a szerény külsejű épület, melyért mi most már szé­gyenkeztünk és melyet a fényes palota monumentá­lis oszlopsorai mögé rejtettünk, elkészült, mél­tán ültek ünnepet írók, művészek s a nemzeti hala­dás barátai, mert a nemzeti szinház megnyitásának napja egyik legdöntőbb mozzanat volt a magyar irodalom és művészet fejlesztésében. Tagadhatat­lan, hogy a szerencse is kedvezett az új színház­nak. Azóta sem volt s talán még hosszú ideig nem lesz együtt oly hosszú sora az elsőrendű művészeknek, amilyen a harminc­as évek végén és a negyvenes években találkozott; mintha a sors a kezdet, a fejlődés nehézségein az által akart volna segíteni, hogy oly nagyszabású erőket kül­dött az út megtörésére, kik önmagukban hordo­zák a siker teljes biztosítékát. Lendvay, Megyeri, Szentpétery, Bartha, Szerdahelyi, Egressy, Jókai­­­né, Lendvayné, Déryné stb. rögtön oly magas színvonalra emelték a magyar drámát, minő után mai nap is hasztalan áhítozunk. A dalmű is ekkor nyert először magyar színpadon megfelelő elő­adást, nemsokára pedig előlépett Szigligeti az ő népszínműivel s ezekkel egy egészen eredeti ma­gyar műfajt honosított meg. A három műfaj váltakozó szerencsével szere­pelt négy évtizeden át; voltak fényes korszakai mindegyiknek, de nem hiányozottak a hanyatlás szomorú napjai sem. A dráma, elsőrendű hőseinek halála és lelépése után időnként meglehetősen gyar­ló állapotba jutott s az opera vette át az uralmat, majd ismét a népszínmű eltűnt teljesen s egy uj műfaj, a könnyed operette jelent meg a nemzeti színpadon, hogy rövid időn ismét kiküszöböltessék. A szinház uralkodó köreinek egyéni ízlése szerint hol az opera, hol a dráma, majd ismét a népszínmű nyert vezérszerepet s a harcz a különböző pártok hívei közt szakadatlanul folyt. De ha nem tagad­ható is, hogy az egyéni befolyások gyakran okoztak visszásságokat, másrészt kétségtelen, hogy a bajok forrása máshol is volt keresendő. Minél inkább fejlődtek művészi viszonyaink, minél inkább bekö­vetkeztek Budapesten az igazi nagyvárosi viszo­nyok, annál inkább szembeötlő lett, hogy egy intézet egymaga képtelen a különböző műfajok mindegyikét oly színvonalon megtartani, mint azt napjaink fokozott igényei megkívánják. Napról­­napra élénkebben föltámadt a külön népszínház és a külön operaház szükségének érzete, hogy aztán a nemzeti színház teljesen azzá lehessen, a mire eredetileg rendelve volt: a magasabb műizlés csarnoka. A közelebb múlt évek végre meghozták a teljesülést. A népszínház néhány hét múlva meg­nyílik s a nemzeti színház most már csak a ma­gasabb dráma és — a már szintén épülendő operaház elkészültéig, — a dalmű számára áll nyitva. E változás következtében anyagi és szel­lemi téren nem egy nehéz kérdés várja megoldását azon férfiaktól, kik ez idő szerint a nemzeti színház élén állanak; méltán nézhetünk azonban meg­nyugvással a jövő elébe, mert az intézet vezetése most két oly férfiú kezébe van adva, kiknek már multjuk elég kezesség arra, hogy a reájuk váró nagy feladatnak becsülettel meg fognak felelni. B. Podmaniczky Frigyes, a nemzeti színház intendánsa, a legtiszteltebb és legrokon­szenvesebb alakok egyike közéletünk mezején. Ifjú korában katonai pályára lépett, ezt azonban csakhamar elhagyván, minden idejét és tehetségét a közügyeknek szentelé s az alkotmányos korszak beköszöntével mint országgyűlési képviselő azon­nal magára vonta a figyelmet. Még előbb föltűnt azonban az irodalom terén több sikerült művei s regényeit a közönség és kritika egyaránt tetszés­sel fogadta. A képviselő­házban elegáns szónokla­ta, mindig lovagias, igazi gentleman-like föllépése s minden tárgynak, melyhez hozzászólt, alapos ismerete csakhamar a kitűnőségek sorába emelte és pártkülönbség nélkül mindenkinek szeretetét és becsülését megnyerte számára. Podmaniczky azonban nem pusztán a szavak embere s nemso­kára megnyílt előtte a tér, melyen ritka hivatott­­sággal volt működendő. Az alkotmányos kormány egyéb gondjai között az ország szivének, Buda­pestnek emelését és szépítését is föladatul tűzte s miután a kellő pénz biztosítva volt, megalakitta­­tott a közmunkák tanácsa a tervezett nagy művek intézésére. B. Podmaniczky Frigyes állíttatott a tanács élére s valóban nálánál senki sem érezhette át mélyebben a feladat fontosságát, senki sem le­hetett inkább hivatva annak valósítására; kitűnő ízlése, szépérzéke, erélylyel párosult tapintata, világjártassága nagy mértékben hozzájárultak az elért eredmények biztosításához s ha ma büszkén nézhetünk végig fővárosunknak alig néhány év alatt történt nagy átalakulásán, elismeréssel kell megemlékeznünk arról, hogy mind­ennek a nemes báró »pars magna fuit.« A közmunkatanács elnökségéről ő felsége a nemzeti szinház élére állita Podmaniczky bárót s itt is nem csekély föladatok várnak reá, hogy a múltban történt hibákat helyrehozza és a jövő átalakulásokat biztos kézzel rendezze. Működésé­nek már eddig is szép sikereit mutathatja föl s hogy mily tisztán a művészet érdekei vezérlik Magyarország és a Nagyvilág. 35. SZÁM.

Next