Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1881-05-15 / 20. szám
316 Magyarország és a Nagyvilág. 20. Szám. A Petőfi-szobor. Huszár Adolf szobrászunknak egyik kiváló alkotását mutatjuk be e helyen olvasóinknak. Akiknek alkalmuk volt meglátogatni a művész ateliérjét s gyönyörködni a már teljesen elkészült szoborműben, nem győzik eléggé magasztalni sikerül voltát. „Igen, ilyen volt ő, mondja a legilletékesebb toll, Petőfinek ifjúkori barátjáé, Jókai Móré. Ilyen volt azokban az ihletett pillanatokban, amikben a költő lelke vett „kivüit“. Életének ritka, de nevezetes mozzanataiban láttam őt, de valóban láttam, ennek az alaknak. — A jelenés ugyanaz, mikor a „Talpra magyar“ koralkotó dalait világra bocsátá a pesti egyetem-téren; mikor az „áldomás“-át elszavalta Szathmárott, mikor a „Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek“ reframeját elmenydörögte Nagy-Bányán. A költő szelleme él az arc minden vonásában, a test minden mozdulatában. Az alak mozog, az arc , rándul, a száj kiált. Ez a művész diadala a kő felett. És a mellett hű a valódihoz. Bámulatos, hogy lapos arcképekről, rossz szoborminták után hogyan tudta a művész így „megálmodni“ az igazi Petőfit ? Jövő év tavaszán már ott fogja őt látni a világ a dunaparti téren. Mint szobrászati mű is remeke lesz az ott a magyar művészetnek. A szobroknál különben oly nehézkes magyar viselet, a nélkül, hogy meghamisítaná az életet és valót, eszményítve áll előttünk, a köpenyvetés épen remek. És még erre a köpenyre is emlékezünk mindannyian (kevesek). Ez nem az a bizonyos stereotyp köpönyeg, amit a szobrászok az idők viszontagságai ellen szobraik nyak ikába szoktak vetni; ez a historikus karbonartja az élő Petőfinek.,, Valamennyi alkotása közt, úgymond a szobormű egy másik szakavatott ismertetője, talán egyre sem oly büszke a művész, mint a Petőfi-szoborra. Oly szeretettel dolgozott és csüggött e művén, hogy midőn teljesen elkészült agyagban, szinte sajnálta gipszbe önteni. Két évnél tovább vésett, fúrt, faragott az agyag kolosszuson, míg egy napon félre dobta a mintázó fát, mert — mint mondá — most már csak ronthatna rajta. Jól is tette. Az az átszellemült, ihletteljes arc, melyet immár gipszben és talán rövid idő múlva ércben csodálhatunk, oly meggyőző és mégis magával ragadó, hogy önkéntelenül is felkiáltunk: Igen, ez ő, ily lelkes arc csak a Petőfi arca lehetett. A szobor a szabadság dalnokát abban a helyzetben örökíte meg, amint a „Talpra magyar“-t szavallja. A tizenkét láb magas alak magyar ruhában, kardosan, jobb lábával előre lép. Jobb kezét mintegy esküre emeli, míg baljában a költemény kéziratát szorítja. Az egész mű kitűnően sikerült. Maga a művész mondá, miként nem hiszi, hogy még valaha ily szép fejet tudjon megalkotni. „De nem is minden nap van egy Petőfi, akit meg kell örökítenie“, szokta mindig hozzá tenni. A drapéria még gypszben is oly lágynak látszik, mintha posztóból volna. Hogy mily lelkesedéssel fogadta Huszár a megbízást a Petőfi-szoborhoz, és mennyi szeretettel dolgozott rajta, talán leginkább bizonyítja az, hogy a szobor tulajdonkép csak nyolc lába magasra volt terezve, és a művész ugyanazért az árért, saját jószántából, készítette a 2000 írttal drágább tizenkét láb magas szobrot. „Csak egy Petőfink volt, legyen az ő nagyságához mérten arányias nagy szobor, mely emlékét megörökíti“, szokta mondani a mester, kinek művészi ambícióján kiről más ambíciója nincs. A Petőfi-szobor: Huszár Adolf mintája.