Magyarország, 1966. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-03 / 27. szám
SZE NSZK Zavaróimban Napfény és felhő Próbaléggömb és népszerűség A francia Riviéráról hazatért nyaraló terebélyes kéziratcsomaggal érkezett Bonniba: Rainer Barrel, a CDU első elnökhelyettese, a Bundestagban a kereszténydemokrata képviselőcsoport vezetője, aki a tavasszal influenzájának kúrálása címén egy darabig félrevonult a bonni színpadról, a nizzai Negresco Hotel tengerpartra néző teraszán a földközi-tengeri napfényben sütkérezve haditervet eszelt ki az elmúlt hónapokban megkopott politikai presztízsének felfrissítésére. Barzel ugyanis, akit az év elején Bonnban még általában „trónörökösnek”, a kancellári szék biztos várományosának tekintettek, a közelmúltban ügyetlenül taktikázott, s emiatt egyes befolyásos pártfogói is elhidegültek tőle, úgyhogy a bonni politikai tőzsdén esni kezdett a „Barzel-részvé■nyek” árfolyama. Barzel a Riviérán azon töprengett, hogyan tudná megfordítani ezt az irányzatot és ismét felragyogtatni a bonni égbolton halványulni kezdő politikai csillagát. Beavatottak szerint nagy hatást gyakorolt rá az a tény is, hogy Willy Brandtnak mennyire megnövekedett a népszerűsége annak következtében, hogy a szónokcsere támogatásával a dortmundi kongresszuson mondott beszédében is bizonyos új akcentust vitt bele pártja politikájába. A példa nyomán Bartel elhatározta, hogy ő is valamiféle „újszerű és dinamikus” javaslattal áll elő, hogy ismét a politikai érdeklődés központjába kerüljön. (Utólag most sokat vitáznak Bonnban arról, hogy ki volt tulajdonképpen Bartel sugalmazója és vajon kikkel tárgyalt riviériai üdülése alatt Egyesek óceánontúli látogatókról suttognak, de ez mind ez ideig még nem derült ki bizonyosan.) Tény azonban — s ebből már bizonyos következtetéseket lehet levonni —, hogy Bartel meghívatta magát Amerikába, hogy ott New Yorkban és Washingtonban tartandó előadásain fejtse ki „új gondolatait”. A tengerparti üdülésből hazatérve csak egy-két napot töltött Bonnban, majd New Yorkba repült. Előzőleg azonban famulusai már elhíresztelték, hogy Barzel New York-i és washingtoni előadásaiban „rendkívül érdekes új gondolatokat fog a nemzetközi közvélemény elé tárni a német kérdésről”. Két nappal az előadás elhangzása előtt már ki is osztották a bonni újságírók között az előadás teljes szövegét, hogy biztosítsák a megfelelő publicitást. Barrel Washingtonban Johnson elnököt is felkereste, 40 perces beszélgetést folytatott vele, s másnap a nyugatnémet tudósítók azt jelentették: az elnök nagy érdeklődést tanúsított Barzel gondolatai iránt Erhard reklamál Két nappal később azonban, amidőn a bonni repülőtéren kiszállt a repülőgépből, rá kellett döbbennie arra, hogy a washingtoni napfény után a Rajna-parton komor felhők fogadták. Munkatársai arról számoltak be Barzelnek, hogy Erhard kancellár dühöng, Schröder pedig „egyenesen kénköves lángokat fúj”, s a kereszténydemokrata képviselőcsoport másnapra összehívott ülésén Barzelt „a vádlottak padjára fogják ültetni”. Mi okozta ezt a nagy — s egyesek szerint bizonyos fokig megjátszott a felzúdulást Bonnban? Bartel nagy propagandával beharangozott előadása ugyanis néhány mondat kivételével nem tartalmazott különösebben újat; megismételte az NDK elleni szokásos dühös kirohanásokat, mereven elutasította a két német állam közötti konföderáció gondolatát, újból leszögezte az NDK bekebelezésére irányuló bonni követelést. Mivel a német kérdés kulcsa a két német állam közötti viszonyban rejlik, ebből a szempontból Bartel beszéde egy jottányit sem tért el a sztereotip bonni szónoklatok megszokott frázisaitól. Amit az újságok „szenzációs újdonságként” kilovagoltak, az előadásnak abban a részében rejlett, amelyben Bartel elismerte: a német kérdésben a Szovjetuniónak is vannak „legitim biztonsági igényei”, majd pedig kijelentette: „Egy újraegyesített Németország talaján egy európai biztonsági rendszer keretében lehetne hely a szovjet csapatok számára is”. Miután azonban Bartel előzőleg leszögezte, hogy az újraegyesítést kizárólag az NDK bekebelezésének formájában képzeli el, ez a nyugatnémet sajtó által szenzációsnak minősített kijelentés is hitelét veszíti, mert hiszen azt Barzel is nagyon jól tudja, hogy a Szovjetunió nem hajlandó semmiféle alkuba bocsátkozni az NDK kiszolgáltatásáról. A bágyadt Barzel így tehát Barzel nem tért el a bonni politika fővonalától, mégis hazatérése után a CDU-képviselőcsoport ülésén valóságos vesszőfutást kellett elszenvednie. A CDU/CSU úgyszólván valamennyi vezető politikusa ellene fordult: szokatlan egységfront jött létre, amely Erhardtól Adenauerig, Schrödertől Gerstenmaierig terjedt. Adenauer azt mondta, hogy Bartel „égbekiáltó dolgot művelt”, s tulajdonképpen el kellene mozdítani őt a kereszténydemokrata képviselőcsoport elnöki tisztéből. Schröder pedig azt hangoztatta, hogy Bartel aláássa a bonni pozíciókat, könnyelműen elkótyavetyéli a politikai ütőkártyákat és „életveszélyes javaslatokat” tesz mégpedig úgy, hogy előzőleg sem a kormány, sem a párt vezetőivel nem tanácskozott arról. Erhard arról panaszkodott, hogy Barzel Amerikába indulása előtt csak futólag tett említést neki előadásáról. Barzel, aki Bonnba érkeztekor büszkén hangoztatta, hogy hangosan fogja védeni álláspontját, az ellene irányuló kritika tüzében nagyon csendesnek bizonyult, s bágyadtan úgy védekezett, hogy ő nem a kormány és a párt nevében akart javaslatokat tenni, hanem csupán „néhány gondolatébresztő dolgot akart kifejteni”. Veresége azonban nyilvánvaló volt, s másnap az egész sajtó azt hangsúlyozta: balul ütött ki Bartel önnépszerűsítési kísérlete, s a törtető CDU-alvezér végeredményben még inkább teret vesztett riválisaival, elsősorban Schröderrel szemben. E bonni közjáték után külpolitikai megfigyelők azt kérdezgették: végeredményben mit takar a Barzel-ügy körüli füst és lárma. Vajon Barzel tényleg csak saját szakállára cselekedett, vagy pedig mások sugallata is közrejátszott? E kérdésre még nem lehet biztosan választ adni, mert hiszen Barzel ellen a CDU-képviselőcsoport ülésén csaknem teljes egységfront alakult ki, és ha voltak is felbiztatói, azok egyelőre nyíltan nem jelentkeztek. A legvalószínűbb az a feltevés, hogy Barrel egyrészt kapott ugyan megbízatást, hogy eresszen fel próbaléggömböt, ám a nagyravágyó CDU-alvezér fel akarta használni ezt az alkalmat saját személyének előtérbe állítására és e törekvése közben elmulasztotta hogy belpolitikalag kellőképpen bebiztosítsa a hátát Azok a CDU-alvezérek, elsősorban Schröder külügyminiszter akik az év elején növekvő féltékenységgel figyelték Bartel látványos előretörését, a maguk részéről ugyancsak felhasználták a kínálkozó alkalmat arra, hogy megleckéztessék Barzelt. Schröder különös nyomatékkal értésére adta vetélytársának: a külpolitika az ő kizárólagos területe és nem tűri ott mások „belekontárkodását”. Két londoni előadás A Barzel-ügy körüli, hűhó messzemenően eltereli a figyelmet arról a két előadásról, amelyet Strauss, a CSU elnöke tartott Londonban ugyanakkor, amikor Barzel Amerikában járt. A Nemzetközi Ügyek Királyi Intézetében (Royal Institute of International Affairs) tartott előadásában Strauss lényegében azt fejtegette, hogy az NSZK ne törekedjék a „a nemzeti határok közötti újraegyesítésre”, hanem előbb létre kell hozni — mégpedig a francia tervek alapján — egy nyugateurópai konföderációt, ez azonban csak egy közbeeső lépés lenne egy összeurópai föderációs állam felé és ennek az európai föderációnak tagja lehetne egy „keletnémet állam” is. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy Strauss ezzel hirtelen az NDK elismerése mellett foglal állást, mert előadásában azt is hangoztatta, hogy nem szabad feladni Bonn „egyedüli képviseleti igényét”, szerinte a nyugat-európai konföderáció létrehozása megfelelő platformot teremtene Bonn számára, hogy „onnan befolyásolja Németország keleti részét”. Strauss Londonban tartott második előadásában egy Bonn—Párizs—London háromszög létrehozása mellett szállt síkra. Ebben az előadásában, amelynek érdekes módon Amerika-ellenes felhangjai is voltak (így például sajnálatos „európai öncsonkításnak” nevezte azt a tényt, hogy az NSZK hadianyag-szükségleteinek kerek nyolcvan százalékát az Egyesült Államoktól vásárolja és ennek az „európai hadiipari kutatás” és technológiai fejlődés látja kárát) Strauss arra szólította fel az angolokat, hogy egyesítsék nukleáris potenciáljukat a francia atomhaderővel, így teremtsék meg az „európai védelmi szervezetet” majd pedig ennek alapján a Nyugat-európai Uniót, amelynek három súlypontja London, Párizs és Bonn lenne. Strauss tehát még mindig nem ejtette el azt a kedvenc gondolatát, hogy Bonnak meg kellene játszania a francia kártyát, hogy valamilyen módon francia közvetítéssel juthasson hozzá az atomfegyverekhez. A fő ellentét közte és Schröder között éppen az, hogy Schröder ezt a koncepciót — mint ezt a parlamentben is kijelentette — légvárnak tartja és a külügyminiszter Washington révén akar atomfegyverekhez jutni. Strauss ellentmondásos koncepciója, akárcsak Bartel New York-i és washingtoni előadása és az akörül lezajlott bonni csetepaté mindenesetre azt mutatja, hogy a bonni vezetők körében a nemzetközi fejlődés láttán nő a bizonytalansági érzés. Új taktikai utakat és módszereket keresgélnek, mert érzik, hogy a világpolitikai fejlődés új irányba terelődik, de közben még mindig ragaszkodnak a régi politika alapvető tételeihez: az NDK bekebelezésének vágyához és az atomfegyverekre irányuló törekvéshez. DOBSA JÁNOS FRANZ-JOSEF STRAUSS ÉS RAINER BARZEL Schröder nem tűri „mások belekontárkodását” MAGYARORSZÁG 1966/27 3