Magyarország, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-23 / 4. szám
A mozi regénye Nem rezeg a kép A mozifőváros és a vidék Rémdráma meg a pesti dámák I V. 1914 áprilisában a Liszt Ferencről elnevezett moziban bemutattak egy rémdrámát, A véres fogadót, a közönség idegeinek felkorbácsolásáért indított reklámhadjárat tipikus darabját. A hatás, mint a korabeli hírlapok beszámolói — egyebek között a Mozi Futár tudósítása is — tanúsítják, rendkívüli volt, sőt, mintha kissé túl is lőttek volna vele a célon... „A híres Pons du Terrail vérfagyasztó regényeiből, Rocambole egy-egy borzalmas jelenetéből van kialakítva ez a kísérteties és kétségkívül az erős idegzetet is próbára tevő sötét, hatalmas dráma — jelentette a Mozi Futár —, melynek úgyszólván a főváros legelőkelőbb köreinek hölgyközönsége fanatikus publikuma lett; az elegáns dámákkal zsúfolásig telt meg a színház, autó-autó hátán szorongott előadások előtt és a hölgyek valósággal extázisban, borzongva gyönyörködtek a dráma izgalmaiban.” Lifka pompasátra A már-már soha nem látottnak kikiáltott film végül is fennakadt a rendőr-főkapitány hálóján. Dr. Boda Dezső „abból indulva ki, hogy a fővárosi gyenge idegzetű hölgyek túlzottan állnak az idegizgató darab hatása alatt — a közmegnyugvás érdekében elrendelte, hogy A véres fogadó vétessék le a műsorról.” Más szóval a filmet betiltották. Legalábbis Budapest területén. Néhány nappal később ugyanis a filmet forgalmazó cég egész oldalas, képekkel illusztrált hirdetést tett közzé és a vérfagyasztó filmdrámát a vidéki mozitulajdonosoknak ajánlotta. Ma már aligha lehet kideríteni, hogy a gondosan szövegezett hirdetményre — amely a film pesti betiltásával, mint valamiféle jeles erénnyel külön is eldicsekedett! — hány előjegyzés futott be. Az viszont kétségkívül igaz, hogy a vidéki mozisok legnagyobb sikereiket a hasonló rémtörténetekkel aratták, hírnevüket és vagyonukat ezekkel a filmekkel alapozták meg. A mozi ugyanis már nem csupán a fővárosnak — és azon belül is leginkább három kerületnek — volt az újdonsága, népszerű és kedvelt szórakozóhelye, hanem fokozatosan meghódította a vidéki városokat is. Vidéki útjáról, az első időszak reménytelen és sivár körülményeiről még annyi megbízható híradásunk sincs, mint az első évek, vagy évtized nehézségeiről Pesten. Miskolcon 1908 körül a Royalkávéház rendezkedett be a „vetített képekre”, később a mozi a Király bioscop, majd a Diadalmozgó révén terjedt el és vált népszerűvé. A legelső jelentkezésről, az első miskolci mozielőadásokról előbukkant egy szemtanú hiteles beszámolója is. „öles plakátokon a béke valódi ezerszínt játszó, finom famentes papirosán jelentette be érkezését Liska, az «Első magyar saját villanyfejlesztő gőzgéppel berendezett mozgószínház« tulajdonosa Miskolcz város közönségének, mielőtt hatalmas, méreteiben óriási pompasátrát felállította volna a Búzatéren. Amerikai ízű reklamírozással járatta be legkülönfélébb dresszbe öltöztetett embereivel a »főutcát« és a »mellékutcákat«. .. És eljött végre a nap. A Gömöri pályaudvaron vártuk be a Liska különvonat érkezését. Kilenc órára volt jelezve. Pár percnyi késéssel ott prüszkölt már a gőzszörnyeteg a »rámpán«. Két-három perc és már amerikai lázassággal kezdődött a kipakolás. Délben már felhúzták a ponyvát és három órakor délután előadásra készen állt a nagy nézőtér, bársonykárpitjával, a gőzgép, a villamosfejlesztő akkumulátor, a vetítőgép és minden, ami ehhez a rejtélyes apparátushoz tartozott.” Pécs, Kaposvár Egy meglepő apróság: 1909-ben Ceglédnek nemcsak önálló mozija, de saját moziújságja is volt már, amely hatezer példányban adta hírül, hogy az „Első Czeglédi Állandó Mozgóképszínház hivatalos lapja”. Ez a komolykodó titulus senkit ne tévesszen meg, hiszen egyszerű műsorfüzetről volt szó csupán, amelynek vastagbetűs címei és keretes felhívásai a mozi előnyeiről, kellemes külleméről, a mozgóképek megbízhatóságáról stb. igyekeztek meggyőzni a város közönségét. („Fényes kivilágítás, kényelmes ülőhelyek, nem rezgő képek. Minden alak élethűen felismerhető. A helyiség fűtve van.”) Kozma Sándor, a kaposvári Apolló-színház tulajdonosa — egyike a keveseknek, akik 1911 novemberében a Mozgókép Újság szerkesztőségének felhívására írásbeli beszámolót, afféle helyzetjelentést küldtek, saját mozijáról és a mozi kaposvári előzményeiről megemlékezve, a pécsi körülményekről is szót ejtett. („A közelünkben levő Pécsett a közismert és jóhírű Winkler-féle utazómozi tart előadásokat, nyáron sátorban. Talán a pécsiek közóhaját fejezem ki azzal, ha jelzem, hogy Pécs is megérdemelne egy stabil, jobbfajta mozit, mert az említetten kívül csak néhány kávéház tart, vasárnaponként gyenge előadásokat.”) Ami pedig Kaposvárt illeti: „Nagyobb vidéki városokban évek óta ismerték a kinematográfiát, mint a tizenkilencedik század örökbecsű találmányát, csak Kaposvárra nem érkezett egyetlen egy Narten vagy más sátorponyvás mozgóképszínház sem ... 1909-ben épült az Apolló színház. Az érdeklődés az első hónapokban csak mérsékelt volt, de a látogatók elismerő nyilatkozatai következtében a látogatottság mindjobban fokozódott.” Vidéken, ahol a mozi gyökeret eresztett, mindenütt hasonló lehetett a helyzet. Magyarországon azonban a mozi sem ezekben az években, sem később nem tudott olyan diadalmasan előretörni, hatalmas közönségbázist kialakítani, mint más európai államokban. (Magyar Statisztikai Szemle 1929: Magyarország területén 1928. évi október 1-én — az előző év ugyanezen időpontjának 501 mozgóképüzemével szemben — a jogérvényes helyhatósági engedéllyel rendelkező mozgók közül összesen 524 volt üzemben. Budapesten 89, Nagy-Budapesten 130 mozgó van. Magyarország 3459 községe [városa] közül — az előző évi 334 községgel szemben — összesen 363 község [10,5%] rendelkezett mozgóképüzemmel. Budapest volt és maradt is a felszabadulásig a mozi fővárosa; ide összpontosult a filmipar és a filmkereskedelem. A pesti mozik — különösen a harmincas évek mozijai — már nem csupán egyegy kerület vagy városrész nevezetességei, de az egész város hírességei voltak. A mozik népszerűségét természetesen a filmek hozták meg. A filmeket tőkés filmvállalkozók készítették, akik termékeik számára igyekeztek piacot, megjelenési lehetőséget teremteni. Kezdetben a pesti mozikat kizárólag külföldi filmekkel látták el, a hazai filmgyártás feltételeit előbb meg kellett teremteni. A külföldi filmek azonban egyre elviselhetetlenebb terhet jelentettek a hazai szellemi élet — írók, újságírók, művészek — számára, akik a mozi nyújtotta első különleges élmény hatása alatt valósággal szolgálatába szegődtek. (Karinthy Frigyes: „Akik jól megértették, mit jelentett az első ékírás az addig elhangzott és eloszlott emberi szó után, azok nem tarthatják túlzottnak sejtelmemet, hogy a lerögzített mozgás, a film felfedezése ugyanannyit jelent, ha nem többet, ugyanolyan, ha nem nagyobb jelentőségű stáció az emberi kultúra történetében, mint az írás felfedezése volt annak idején.”) Az aranyásók A film — legalábbis egyelőre — nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeiket! Ellenkezőleg! Egyre mélyebbre süllyedt, iparrá, méghozzá mechanikus, rossz iparrá egyszerűsödött. Felhígult a mozik műsora. Erről írt Gábor Andor 1913. október 25-én A mozi veszedelme című cikkében is. „... Felrobbanó vasúti híd (tényleg előttünk robban fel), repülés, repülőgép versenye a gőzmozdonnyal, vonat megállítása a nyílt pályán... vagy amit akartok. Minden. De az egész, összevéve oly komikusan szamár, oly hátborzongatóan ostoba és hajmeresztően unalmas, hogy azt így, zongoraszó és gépberregés nélkül el sem lehet képzelni. És ilyen a képek legnagyobb része ma már, mert egyik filmgyár meg akarja ölni a másikat. Közben úgy nézem, hogy egymást ölik meg, s a mozit, amely még bírja talán egykét évig ezt a nagy feszültséget, ezt az örökös szenzációt, de hogy sokáig bírná, az nem valószínű ... Miért csinálják a filmgyárak, amit csinálnak? Gondolom, csak kapzsiságból. Egyik nem tudta elnézni a másiknak, hogy az megeresztett egy kilométeres filmet és gyorsan szerkesztett egy kétkilométereset. És így tovább. A végtelen unalomig... Úgy látszik, a filmgyárosok közt kevés a higgadt, stílusos üzletember, ellenben annál több a tudatlan aranyásó. Tönkreteszik a mozit. Bizonyisten kár érte.” Merre tovább? Végleg bealkonyult-e a mozinak, mint a kultúrhistória jelentős tényezőjének? Néhány jelből ítélve — mindenekelőtt az egyre izmosodó, tehetséges hazai filmes gárdát tekintve — úgy tűnt, hogy mégsem veszett el minden, ők fanatikusan hittek a filmben. Volt például közöttük egy fiatal újságíró, aki mindenütt jelen volt, ahol a mozi, a film védelmében szót kellett emelni és még a rendőrségi fenyítést is bölcs mosollyal védte ki, utasította vissza. Ezt a fiatalembert Korda Sándornak hívták..." (Folytatjuk) BÁNOS TIBOR KISPEST: ROYAL-MOZI A HARMINCAS ÉVEKBEN „Autó autó hátán szorongott előadások előtt" MAGYARORSZÁG 1912/4