Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-04 / 14. szám

csaknem kizárólag széndio­xidból álló, s nagyon ke­vés ammóniát, vízgőzt és más gázt tartalmazó vénuszi lég­körön áthatoló leszálló egységek különleges védelmet igényelnek. Technikai szempontból a követel­mények még nagyobbak annál, mint amikor a Holdra vagy a Marsra juttatnak mérőberendezé­seket. Hiszen a Vénusz felszínén a nyomás 90 atmoszféra körül van, a hőmérséklet pedig eléri a 480 Celsius-fokot. A közelmúltban si­keresen befejezett Venyera—13 és —14 kísérletek során a leszálló egységet úgy tervezték, hogy a légkörön való keresztülhaladás során egy gömb alakú tartály véd­te. Ez még 250 atmoszférás nyo­mást is elviselt volna. Amikor azonban az egység már mélyebb szintbe jutott, a védőburok levált róla, így a műszerek szabaddá lettek, és megkezdhették a Vé­­nusz-légkör közvetlen vizsgálatát. Fél óra helyett kettő A programot úgy kellett megha­tározni, hogy a felszínt elérő mű­szerek várható élettartama leg­feljebb 40 perc. Alig fél óra alatt kellett tehát elvégezni az összes mérést és megfigyelést. Minden egyes további percet, amíg a mű­szerek a pokoli körülmények kö­zött még működni tudtak, külön „ajándéknak” lehetett tekinteni. A kísérlet irányítói elégedettek le­hettek, a Venyera—14 leszálló egy­ségének berendezései ugyanis a tervezettnél 27 perccel tovább vé­gezték méréseiket, a Venyera—13 műszerkomplexuma pedig 127 per­cen át küldött adatokat. A kísérlet során néhány olyan vizsgálatra is sor került, amely a korábbi szovjet és amerikai Vé­­nusz-szondák programjában nem szerepelt. Mindkét leszálló egység talajmintákat vett és elemzett (az első jelentések szerint vulkáni tu­fákhoz hasonló anyag jelenlétét mutatták ki), továbbá színes fel­vételeket készítettek, és egyikük szeizmométert is eljuttatott a boly­gó felszínére. Már a beérkezett adatok és képek előzetes értéke­lése is arra mutat, hogy a Vénusz meglehetősen aktív égitest. Ha csakugyan létezik ott a tűzhányó­tevékenységnek valamilyen válfa­ja, akkor a kitörések talajmozgá­­sokkal, vénuszrengésekkel járhat­nak együ­tt. A nemrégiben megjelent, hatal­mas asztronautikai és csillagá­szati anyagot felölelő Űrhajózási Lexikon (az Akadémiai Kiadó és a Zrínyi Kiadó közös vállalkozása, szerkesztette: dr. Almár Iván és dr. Horváth András) részletesen ismerteti a korábbi szovjet és amerikai Vénusz-szondákat, illet­ve az azok révén kapott adatokat. A Venyera—4, —5, —6, —7, —8, —9, —10, —11 és —12 leszálló egy­ségeinek landolási pontjait térkép mutatja­­be; ezen jól látható, hogy eddig elsősorban a Vénusz egyen­lítői övezetét, kisebb részben pe­dig északi, „mérsékelt” égövi zó­náját vizsgálták. A Venyera—13 és —14 előtt csak a kilencedik és tizedik szonda készített panorá­mafelvételeket. Ezeket a most ka­pott képekkel összehasonlítva úgy látszik, hogy a vizsgált leszállási helyek környezete között sok­ a hasonlóság. Nagyobb, feltehetően réteges szerkezetű kőtömbök, va­lamint kisebb, többnyire lekerí­tett, néhol pedig szegletes, élesebb peremű, szilánkszerű kődarabok figyelhetők meg a képeken. A Venyera—9 és —10 felvételeit annak idején a Vernadszkij Geo­kémiai Intézet kilenc kőzettani szakértője, valamint egy meghí­vott amerikai geológus elemezte. Véleményük szerint a látvány alapján az eróziónak kétféle vál­tozatáról lehet beszélni. Az egyi­ket deciméteres rendűnek nevez­ték el; ez az eredetileg nagyobb, feltehetően legalább egy-két mé­ter átmérőjű sziklatömböket né­hány deciméter nagyságú dara­bokra szabdalta fel. Valószínűnek tartják, hogy rengés mozdította el a lejtőkön heverő egyik-másik sziklatömböt, amely azután a gra­vitáció hatására gördült le jelen­legi helyére. Eközben repedt és tört szét. A centiméteres erózió, amelyet a különleges összetételű atmoszfé­ra kémiai, valamint a szelek által szállított finom, kemény szemcsék mechanikai hatására lehet visz­­szavezetni, később támadta meg ezeket a törmelékeket, s aprózta tovább őket mindaddig, amíg je­lenlegi méretüket elérték. A boly­gó felszínének lefényképezett ré­szeit általában olyannak találták, mint amilyenek a földi kő- és ho­­­­moksivata­gok. V. Barszukov, a Szovjet Tudo­mányos Akadémia levelező tagja, aki a képeket a televízióban be­mutatta, hasonló kijelentést tett azzal a vidékkel kapcsolatban­, ahol a Venyera—14 leszálló egy­sége elérte a­ talajt. Azt mon­dotta, ha a Vénusz egyáltalán összehasonlítható a Földdel, akkor a most lefényképezett vénuszbéli táj egy tropikus, magasföldi si­vatagra emlékeztet. A Venyera—13 képeit elemezve pedig rámutatott a deciméteres és a centiméteres erózió munkájára, s valóban, a nagyobb, néhány deciméter átmé­rőjű kőtömbök­­mellett kis, szét­­darabolódott szilánkok is láthatók. Hasonlóság és különbség A szovjet és az amerikai Vé­­nusz-kutatásban természetesen vannak hasonló célkitűzések (pél­dául a légkör összetételének, vala­mint fizikai viszonyainak tanul­mányozása, különös tekintettel a különböző magasságokban uralko­dó szelek irányára és erejére), de vannak eltérő törekvések is. A szov­jet kutatók a felszín egy-egy vi­szonylag kis területének részletes megismerésére összpontosítják fi­gyelmüket, akárcsak korábban a Hold kutatásában. Amikor a Lu­na—9 elkészítette az első panorá­mafelvételeket a leszállási hely közvetlen környezetéről, a Szovjet Tudományos Akadémia egy teljes kötetet szentelt a képeken látható kisebb-nagyobb kőtömbök és krá­tergödrök alapos elemzésének. Ezzel szemben az amerikaiak el­sősorban a Vénusz globális képé­nek megismerését tűzték ki célul. Minthogy a felhőrétegen közönsé­ges távcsővel nem lehet átlátni, radart alkalmaztak. Először földi rádió-radarteleszkópokat használ­tak, majd a Pioneer-Vénusz—1 űrszonda — már a bolygó köze­léből — végzett radaros mérése­ket. A földi és a világűrből vég­rehajtott mérések eredményeként az égitest felszínének 93 százalé­káról sikerült szintvonalas magas­ságtérképet készíteni. Minthogy a Vénuszon nincs ten­ger, amelynek szintjéhez a ma­gasságokat, illetve a mélységeket viszonyítani lehetne, egy elméle­ti középszintet határoztak meg, amely a Vénusz középpontjától 6050 kilométernyire van. A boly­gó feltérképezett felületének mint­egy 60 százaléka az elméleti kö­zépszint +1 kilométeres magassá­gi tartományába esik. További 16 százalék több kilométerrel a kö­zépszint alatt helyezkedik el, a fennmaradó rész pedig a szinttől mérve 1 kilométernél magasabban fekszik. Legmagasabb csúcs a Max­well-hegységben ill.8 kilomé­terrel emelkedik a középszint fölé. A korábbi, földi radarmérések­ből megismert úgynevezett Béta régióról kiderült, hogy vulkáni vidék, egy vagy több nagyméretű pajzs vulkán található itt. A leg­nagyobb kráter átmérője megha­ladja a 60 kilométert. Feltevések szerint a Vénusz (és a Mars) tűz­hányóóriásai azért növekedtek jó­val nagyobbra, mint amilyenek a leghatalmasabb hawaii pajzsvul­kánok, mert ott jelentősebb oldal­irányú kéregmozgások nem ját­szódtak le. Ezért a vulkánok a nagy mélységben levő magmafé­szekből évmilliókon át kaptak kő­­zetolvadék-utánpótlást mindaddig, amíg ezek a források ki nem me­rültek. A Földön viszont — a le­mezmozgások miatt — a kialakuló pajzsvulkán néhány százezer év alatt lefűződik a fix helyzetű kam­ráról, s ettől kezdve már nem kap több olvadékot A Pioneer—Venus—4 által vég­zett radarmérések legérdekesebb eredménye egy óriási méretű völgy vagy szakadék felfedezése volt. Hossza tö­bb ezer, szélessége legalább száz kilométer, mély­sége pedig csaknem eléri a két kilométert. Nagyobb,­­mint a Mars nevezetes Valles Marineris nevű völgye, amely — ha a Föl­dön lenne — keresztben ketté­szelhetné Észak-Amerikát, az At­lanti-óceánitól a Csendes-óceánig. A Vénusz-völgy jelentősége ab­ban rejlik, hogy a kéreg­­kezdeti (vagy kezdődő) felszakadásának jele lehet. Magnetoszféra hiányában Nem kevésbé fontos téma, amellyel mind a szovjet, mind az amerikai Vénusz-szondák fog­lalkoztak, a bolygó mágneses te­rének kutatása. Eredményei világ­szerte meglepték a kutatókat. A Vénusz méretei olyannyira emlé­keztetnek a Földére (átlagos sű­rűsége is hasonlít bolygónkéra), hogy korábban úgy vélték: a két égitest­­belső felépítése is szük­ségképpen hasonló. A mag belső határától a köpeny alsó határáig terjedő elvezet az, amely — az ott folyó lassú áramlások révén — a globális mágneses teret létre­hozza. A Vénusz planetáris méretű mágneses terének létezését a Ve­nyera—4, —9 és —10, valamint a Mariner—5 szonda egyaránt igyekezett kimutatni, de az ered­mények minden alkalommal ne­gatívak voltak. Ebből arra követ­keztetnek, hogy a Vénusz és a Föld belső felépítése mégis kü­lönböző. Magnetoszféra hiányában a Napról érkező részecskék, vala­mint a napszelet alkotó plazma­tömegek közvetlenül­­hatolnak be az atmoszférába (a Pioneer—Ve­nus űrszondák magnet­ométerei ezért jelezték egy gyenge, lokális, nem globális jellegű mágneses tér jelenlétét), ellentétben a földi helyzettel. Bolygónk aránylag erős mágneses terének erővonalai ugyanis kozmikus pajzsot alkot­va megvédenek bennünket a szo­­láris sugárzásoktól, kivéve a po­láris övezeteket, ahol a részecs­kéket az erővonalak a földfel­szín irányába vezetik. dr. hÉdervári Péter Vénusz-kutatás Jelentés a felszínről A Venyera-szondák felvételei Talajmintákat elemeztek VÉNUSZ-TAJ A VENYERA-14 KÖRNYEZETÉBEN Tropikus, magasföldi sivatagra emlékeztet

Next