Magyarország, 1989. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-19 / 20. szám

MAGYARORSZÁG 1989/20­ 0T IT­T I IT T­TT Egy ellentmondásos életpálya vége­tt Ifjonúl Mi lesz Kádár János he­lye Magyarország történe­tében? Ennek a férfinak az életpályája kivételes, nem hasonlít senkiéhez azok közül a különböző ve­zetők közül, akik főszere­pet játszottak Kelet-Euró­pában 1945 óta. Kádár Já­nos sok honfitársa szemé­ben áruló volt, mielőtt még valóságos bálvánnyá vált, aztán ma megint rossz hí­rét keltik. Közepes testmagasságú, a sötét haja megritkult, ami­kor betöltötte az ötvenet, arcát átható kék szemei vi­lágítják meg, s mindig va­lami mély szomorúság árad belőle. Egyszerűségéről volt híres, keresetlen az­­öltöz­ködése, s a magyarok több­ségével ellentétben megve­tette a dús étkezést és az alkoholt, de nem így a ci­garettát, s megelégedett egy szerény lakással. Több mint egy évtizedig tartó illegalitás után 1944. december 21-én megtudja, hogy a már felszabadult Debrecenben megalakult egy új magyar kormány, amely valamennyi, eddig illegalitásba kényszerített párt képviselőiből áll. Azok a személyek, akik abban a kommunista párt nevében foglaltak helyet, mint egykori száműzöttek, éppen akkor tértek vissza Moszkvából. A harcban edzett pártmunkás számá­ra, s Kádár János ezzé vált, megkezdődik a „tör­vényes” munka. Első fel­adata újjászervezni a ro­mokban heverő Budapest rendőrségét. Három hónap­pal később már ő irányít­ja a főváros pártapparátu­sát. Az 1946 szeptemberi pártkongresszuson Kádár Jánost főtitkárhelyettessé választják. Legjobb barát­ját, az illegalitás éveiben volt bajtársát Rajk László­nak hívják. Magyarorszá­gon a „moszkoviták” — Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József, ez a „sztálini né­gyesfogat” — a párt igazi főnökei. 1948-ban, miután a szociáldemokrata pártot elnyerte a kommunista párt (amelyet ezután a Magyar Dolgozók Pártjá­nak neveznek), Kádár Já­nos a Politikai Bizottság tagja lesz és a három fő­titkárhelyettes egyike. 1948-ban Rajk Lászlónak fel kell adni a belügymi­nisztériumot, amely kom­munista rendszerben kulcs­poszt, az érezhetően ke­vésbé fontos külügyminisz­tériumért cserébe. Kádár János lép a helyébe. Mind­­szenty bíborost 1948 de­cemberében tartóztatják le, majd Rajk László követ­kezik. Kádár János számára a Rajk-ügy minden bi­zonnyal személyes tragé­dia, az első személyes tra­gédia. Ő az, aki régi barát­jaként meglátogatja a bör­tönben és — ha hinni le­het volt foglyok vallomá­sainak — meggyőzi Rajkot, hogy „a kommunista moz­galom érdekében” tegyen „teljes beismerő vallo­mást”. 1950 júniusában a „Tito­­ellenes” kampány kiszéle­sedik. Kádár János is el­hagyja a belügyminiszteri posztot, de 1951 februárjá­ban, a pártkongresszuson megőrzi politikai bizottsá­gi tagságát és­ központi bi­zottsági titkári tisztét. Má­jus hónapban letartóztat­ják. „Kemény megpróbál­tatásokon mentem át” — mondja csupán, amikor a 60-as években megkérde­zik pályafutásának erről a fájdalmas szakaszáról. „Mi a legszörnyűbb egy ember életében? Szenvedni bará­taitól, vagy ellenségeitől? Börtönben lenni Horthy vagy Rákosi alatt? A leg­rosszabb kételkedni az enyéimben. Horthy elvette a fizikai szabadságomat, Rákosi elvette ráadásul az erkölcsi szabadságomat” — mondja aztán François Mitterrand-nak, 1976-ban, amikor a francia szocialis­ta párt első titkára láto­gatást tesz Budapesten. 1954-ben, egy évvel Sztálin halála után, a po­litikai foglyokat (főképp a régi kommunista harcoso­kat) fokozatosan és csönd­ben szabadon engedik. Kádár János új karrier­je Budapest XIII. kerüle­tében kezdődik. Megmarad meggyőződéses kommunis­tának. A magyar munkás­­osztály eme fellegvárában egy sztálinista apparatcsik helyébe lép a pártszerve­zet élén. 1955-ben Pest megye első titkára, az or­szág legfontosabb megyéje ez. 1956 júliusában Rákosi Mátyásnak, a „magyar Sztálinnak” távoznia kell a hatalomból. A „személyi kultusz korszakának” re­habilitált áldozatai ismét a színre lépnek. Az új veze­tésben Kádár Jánost a Po­litikai Bizottság tagjává választják és a központi bizottság titkárának. A ve­zetés megoszlik a „sztáli­nisták” és Nagy Imre hí­vei között. Előbbiek a ve­zérük veresége ellenére is igyekeznek megkapaszkod­ni. Nagy Imre a megújho­dás jelképe, 1955 márciu­sában állították félre és vádolták meg „jobboldali elhajlással”. Kádár inkább a „liberálisokkal” látszik rokonszenvezni. „Népünk egy dicsőséges felkeléssel megdöntötte a Rákosi-rendszert. Kivívta hazánknak a szabadságot és a függetlenséget, ami nélkül nem létezik szocia­lizmus. Bizonyossággal mondhatjuk, hogy azok, akik ezt a felkelést előké­szítették, a mi sorainkból valók.” Az az ember, aki a budapesti rádióban 1956. november elsején ezt a véleményt formálta meg, Kádár János volt, október 25-e óta a párt első titká­ra és az újra miniszterel­nökké lett Nagy Imre nemzeti kormányának tag­ja.Két nappal a felkelés ki­robbanása után Kádár Já­nos váltotta fel a második számú sztálinistát, Gerő Ernőt, a párt élén. A tör­ténelmi napok alatt — mi­közben a magyarok ellen­álltak a szovjet harcko­csiknak — mindvégig tá­mogatta a kormány intéz­kedéseit, így az egypárt­­rendszernek véget vető döntést vagy Magyaror­szág kivonását a Varsói Szerződésből... November elsején a fegyverek elhall­gatnak Budapesten. A szovjet csapatok visszavo­nultak és minden jel arra vall, hogy sikerült „a lehe­tetlen forradalom”. De a szocialista munkáspárttá átkeresztelt párt első titká­ra az éjszaka eltűnik. Mi­után a rádióban köszöntöt­te „a nép hősies felkelését, távozik a Parlamentből Münnich Ferenccel a spa­nyol polgárháború egykori harcosával, a kommunis­ta mozgalom veteránjával együtt. A szovjet nagykövetsé­gen volt rövid tartózkodás után katonai repülőgépen Ungvárra mennek, a kár­pátaljai kisvárosba. Ez alatt Hruscsov konzultál a szövetségeseivel. Támogatá­sukat akarja megszerezni egy új katonai akcióhoz, hogy végezni lehessen az „ellenforradalommal”. Egyedül Tito marsall, aki­vel Brioni szigetén talál­kozik, nem hisz abban, hogy a harckocsik vissza­térése lenne a magyar vál­ság legjobb megoldása. És a jugoszláv elnök javasol­ja egy új kormány létre­hozását, amelyet Kádár János vezessen. 1956. november 4-én 5 óra 5 perckor, mielőtt még a törvényes kormány elnö­ke, Nagy Imre bejelentené a budapesti rádióban a második szovjet beavatko­zást, egy másik rádió ar­ról tájékoztatja a magya­rokat, hogy megalakult egy „forradalmi munkás­paraszt kormány” Kádár János elnökletével, aki a szovjet csapatok segítségét kéri, hogy legyőzzék „a reakciós erőket”. Kádár Já­nos honfitársai nagy több­sége szemében új „Quis­ling”, „a megszálló lakája”, aki posztját a nemzeti fel­kelés letörésére érkezett szovjeteknek köszönheti. Akkor még semmi sem en­gedte feltételezni, hogy a párt első titkára egy na­pon az ország vitathatatlan vezetője lesz, aki Kelet- Európában leginkább el­távolodik a sztálinizmus gyakorlatától. A „kádárista rezsim” az elnyomással kezdődik. A legismertebb áldozat Nagy Imre. November 4-én a miniszterelnök és kísérete Jugoszlávia budapesti nagykövetségén talál me­nedéket. A hónap végén a szovjetek őket Romá­niába szállítják, hogy az­tán a legnagyobb titokban 1957. szeptemberében visz­­szahozzák Budapestre. 1958. június 17-én a magyar Igazságügyi Minisztérium hivatalos közleménye adja hírül Nagy Imre és „cso­portja” több tagjának el­ítélését és kivégzését. Új rejtély Kádár János életé­ben: mi volt a felelőssége ebben az ügyben? Bárho­gyan is volt, újra úgy je­lenik meg, mint egy ide­gen hatalom cinkosa. Gyil­kosnak titulálják. De nemsokára megválto­zik vele kapcsolatban a hangnem. Vége az elnyo­másnak. Valóban, Nagy Imre likvidálását a „nor­­malizácó” követi, amely a magyar változatában fo­kozatos „liberalizációban” jut kifejezésre. 1961-ben Kádár kiadja a jelszót: „Aki nincs ellenünk, ve­lünk van!” Ez a ki­nyújtott kéz politikája, amolyan modus vivendi ajánlata. A nép alkalmat lát ebben arra, hogy meg­alkudjon a rendszerrel, amelyet el kell fogadnia, Kádár János pedig, úgy látszik, elismeri, hogy nem lehet a végtelenségig csak az erőre támaszkodni, ha kormányozni akar. Las­sacskán csatlakoznak hozzá gazdasági szakértők, vala­mint értelmiségiek, pártta­gok és pártonkívüliek. Az amnesztiák révén az „ellenforradalmi” perek­ben elítéltek visszanyerik szabadságukat. Hivatalo­san kétfrontos harcról van szó: a „szektásság” és a „revizionizmus” elleniről. Kádár János ekkor első­osztályú manőverezőnek mutatkozik meg. Így sike­rül neki politikailag túlél­nie védelmezőjét, Nyikita Hruscsovot és a többi szov­jet vezetőt is, akik őt kö­vették. 1968-ban a magyar elsőszámú vezető rokon­szenvezik „a szocializmus megújhodásával” Csehszlo­vákiában, de megsokszo­rozza figyelmeztetéseit is. Több alkalommal hívja fel a figyelmét „barátjának és elvtársának”, Alexander Dubceknek „egy túl gyors liberalizálás veszélyeire”. Közvetítőként is akart szolgálni Prága és Moszk­va között, de hasztalan. A „prágai tavasz” tra­gikus vége egybeesett a magyar gazdasági reform tényleges elindulásával. Általában az 1968 óta elért eredmények pozitívak. A nehézségek mégis megje­lentek nemrég a jövedel­mek terén mutatkozó egyenlőtlenségek súlyosbo­dásával, ami szociális fe­szültséget teremtett, az ipar technológiai elmara­dásával és a világgazdasá­gi válság egyre érezhetőbb visszahatásaival. A refor­mot aztán egymást követő „korrekciók” alá vették. 1987 szeptemberében nadrágszíjmeghúzási prog­ramot fogadtak el, amelyet aztán decemberben a kor­mány mélyreható átalakí­tása követett. Természete­sen, Kádár János csatlako­zott mindeme döntésekhez, de a párt élén­léte végül is féknek minősült a szük­séges változások végrehaj­tásában. Miután Magyar­­ország karizmatikus veze­tője lett, az egész világ ál­­lamférfiainak kivételezett tárgyaló partnere, honfi­társai közül sokan a végén azt kívánták, hogy az „öreg” adja át a helyét. Egészségi állapotára hivat­kozva a főtitkár már 1973- ban arra gondolt, hogy visszavonul. Thomas Schreiber RADAR-PORTRÉ EGY FINN HETILAPBAN 14 éves korában otthagyta az iskolát s öt világrész száz lapjából • Öt világrész

Next