Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-05 / 214. szám

Budapest, 1899. szombat, augusztus 5. MÄGYAE©ESZiQ béke ? S lehetséges-e ebben az ellentétek­kel teli században az erők összeütközé­sét sikeresebben megelőzni, mint a gaz­dasági szervezkedések intézményével, a melynek már neve is békét jelent ?! Budapest, augusztus 4. Kitüntetett osztálytanácsos. A király Emmer­ling Vilmosnak, a kereskedelemügyi minisztérium osztálytanácsosának, kitűnő szolgálatai elismeréséül a harmadosztályú vaskorona-rendet adományozta. Ez a rendjeladományozás az első fecske azon ki­tüntetések sorában, melyek a kiegyezés befejezése alkalmából rövid idő múlva publikáltatni fognak. Emmerling Vilmos a kereskedelmi minisztérium vám- és kereskedelmi ügyeinek referense. A kiegyezésnek kereskedelmi javaslatait ő készítette elő. Részben ezen érdemei elismeréséül nyerte most a magas rend­jelet. A részletü­gyekről szóló törvény. Értesülé­sünk szerint a kereskedelmi minisztériumban a részletüzleteket szabályozó törvénytervezetet már el­készítették. A tervezet megvitatása czéljából a keres­kedelmi miniszter szeptember hónapra ankétet szán­dékozik egybehívni. Új kisegítő bírák a Kúrián. Az igazságügy­miniszter, mint az «Ügyvédek Lapja» írja, Fráter Imre nagyváradi, Mészöly Lajos győri és Makay Dezső budapesti kir. táblabirákat a m. kir. Kúriá­hoz kisegítő­ biráknak rendelte be. A Petőfi-ünnnep. Budapest, aug. 4. A mily szépen és igazán dicséretes alapossággal emlékezett meg a nagy német sajtó Petőfi félszá­zados ünnepéről, a franczia lapok alig vettek tudo­mást a világ egyik legnagyobb költőjének ünneplé­séről, s a­mi keveset írtak is róla, az botrányosan felületes és hibás volt, így például a Parisban meg­jelenő Liberté, a kamara progresszista csoportjának lapja, a következő tudósítást közli a magyarországi Petőf-ünnepekről: Petőfi Sándornak, a legnagyobb magyar költő halálának ötvenedik évfordulóját egész Magyarország megünnepelte. Budapesten a szoczialisták is részt vettek a költő szobra előtti tüntetésben. Körülbelül tizenötezren mentek oda, miközben ezeket a jel­szavakat kiáltották: Általános szavazati jog ! Igaz­ság nélkül nincs haza. Kenyeret és szabadságot ! Az ünnepségekben a kormány egyetlen tagja sem vett részt közvetlenül. Ezt a távolmaradást azzal okolják meg, hogy a kormány oroszellenes tünteté­sektől tartott, miután Petőfi Szibériában, orosz rab­ságban halt meg. De ilyen tüntetés egyáltalán nem történt. Ez a tudósítás természetesen első­sorban párisi laptársunk szégyene. Hibás azonban a hivatalos magyar sajtó is, a­mely a nagy nemzeti ünnepről semmi tudósítást nem adott a külföldi sajtónak, a­melyet pedig egyes — a kormányt érintő kérdések­ben — fontoskodó közleményeivel valósággal el szo­kott árasztani. A párisi szégyen után valósággal jólesik az az elismerés, a­mely — bár egy kisebb nemzet, keretéből — annak egy európai nevű írója részéről nyilatkozott meg. Brábek Ferencz cseh író, a magyar írók és költők, különösen Petőfi művei­nek jeles fordítója ugyanis, a­kit e téren szerzett érdemeinek elismeréséül a Kisfaludy-Társaság is le­velezőtagjai sorába választott, a lezajlott nemzeti ünnep alkalmával Prágából az alábbi levelet küldte Bartók Lajoshoz: «Nagyságos Uram! Ebben a pillanatban én is szivemmel ott vagyok, a­hol Petőfinek nagy szel­leme az egekre szállt, hogy onnét sugarait nemze­tére örök időkre áraszthassa. Petőfinek dicső emlé­két nemzetünkben is fölébreszteni óhajtván (költe­ményei nagy részének fordítását már évek előtt 1871-ben adtam ki) az idén életéről és költészetéről tanulmányt irtani, a melyet néhány hónap óta a Cseská Revue közöl. Egyidejűleg az eddigi füzete­ket, melyek a Petőfiről írt tanulmányt tartalmazzák. Nagyságodnak azzal származtatom át, hogy a töb­bieket is megjelenésük után át fogom küldeni. Nagyságodnak őszinte tisztelője Brabek Ferencz». * Londonban, az Angliában élő magyarok szép ün­nepet rendeztek vasárnap, a mikor zsúfolásig meg­telt a Westminster­ Abbey Poets Cornerja, hol a legjelesebb angol költők és színészek hamvai pihen­nek. A hat órai isteni tiszteleten jelen voltak a lon­doni magyar előkelő társaság tagjai közül mindazok, a­kik Brightonban s a közeli countryn töltik a nya­rat. Az isteni tisztelet után remek piros és fehér szegfűvel díszített pálmaágat helyeztek Shakespeare sarkofágjára, melynek óriási nemzetiszín szalagjára magyar és angol nyelven és a felirat volt hímezve : Coriolanus írójának , Coriolanus fordítója halá­lának 50-ik évfordulóján. A londoni magyarok — 1899. juli 31. A szalagot a Westminster ereklye­tárában fogják elhelyezni. A szép ünnepségen részt vettek: Berchtold-Károlyi Nandine grófné, Leiningen Erzsébet grófné és gyermekei, özv. Orczy Bódogné grófné, Wass Emma grófnő, Bubna Ferenczné grófné, Görgey Berta, Hughes-Hughesné Bajza Ilona, Lady Konstam, Crips-Dayné Klapka Márta, Michelis-Jani­­csáry Ilona, Kordy Médi és Ritta, Molitor Amelic, Dansachner Teréz, Peirano-Mártonffy Róza, Baile- Knight Fiola Teréz, Korbay Ferencz, Peirano Rikárd, Leiningen-Barwell Rikárd, Sztranyanszky László, Rozsnyay Kálmán, Róth-Rónay Kálmán, Reich Emil és neje, Kropf Lajos és az angol művész- és író­­világ jelesei közül Sir Henry Irving és fiai, Ellen Tony, Brandon Thomas és neje, Martin Harvey, a Prince of Wales igazgatója, Paul Konody, Antonie Hope, Sargent, Alma-Tadema, Goodwin, Amerika legjelesebb színésze, Lauret Emil, Mr. Buttler Petőfi­­fordító, Herbert Eves, Orlando Barnet stb. * Abból az alkalomból, hogy Pápán Petőfinek és Jókainak szobrot akarnak emelni, a szoborbizottság a gyűjtésre felhívást bocsátott ki. A felhívás, a­me­lyet dr. Fenyvessy Ferencz, Veszprém vármegye fő­ispánja, a szoborbizottság védnöke, dr. Hegedűs Lóránt orsz. képviselő, a bizottság elnöke, Harmos Zoltán, a pápai Jókai-kör alelnöke s a bizottság társelnöke és Győri Gyula tanár, a bizottság jegy­zője írt alá, így kezdődik : Szobrot Petőfi és Jókainak! Emeljünk szobrot Petőfi Sándornak és Jókai Mórnak! Emeljünk szobrot e két szellemóriásnak! Öntsük érezbe a magyar nemzet e két világító oszlopának alakját! Állítsuk fel a szobrokat itt, hol a nagyság csirái felfedezni kezdettek! Állítsuk fel a szobrokat itt, honnét világhódító útjukra megindultak! Állítsuk fel a szobrokat Pápán, azon a helyen, a­hol Petőfi és Jókai iskolázott, állítsuk fel azokat Petőfi halálá­nak ötvenedik évében. A fölhívás az adakozók figyelmébe ajánlja, hogy a kegyes adakozás és gyűjtés útján befolyt összeget, a gyűjtők és adakozók névjegyzékével együtt, leg­később ez évi október hónap végéig, Hermann Pál bizottsági pénztárnokhoz Pápára, (vagy egyszerűen a Petőfi-Jókai szoborbizottsághoz Pápán) kell meg­küldeni.* A vidéken lefolyt Petőfi-ünnepekről még egyre ér­keznek hozzánk a tudósítások, a­melyek a vidék igazi kegyeletéről tanúskodnak. így szép ünnepet ültek a csikvármegyei Kászon­fürdőn, a­hol Embery Árpád udvarhelyi tanár indítványára egy arany­­serleget vásároltak, azzal a rendeltetéssel, hogy a A nő fölött, a­ki fehér kezecskéivel a költő szívébe egyenként szúrta a bántalmak vala­mennyi tövisét, mikor megszerette, még alig virult el tizenöt tavasz. Campaniában született, valószínű­leg egy rózsakerekben,oly szép és virágra emlékeztetően kecses volt, éjjel kellett születnie, mert szemeiben a csillagos ég tündökölt és új­szülöttül a feje fölött okvetetlen valamely ábrán­dos csalogány csattogott, mert máskülönben nem szólt volna oly zengő hangon az ajka. Tibullus az ő szeme ragyogásánál lett költő. És ezért meg kell bocsátani a hűtlenségét, hi­szen az első, a­ki megbocsátott, Tibullus volt maga. Délia nélkül a legnagyobb elégia-költő, sohasem irt volna elégiákat. Délia szerette Tibullust, a­ki szende volt bár és szemérmes — finom erotikája egy szűz lány gyöngédségét leheli ki — a mellett sodróan tü­zes és ellenállhatatlanul forró is tudott lenni és később valószínűleg a költő pedumbeli nya­ralójának úrnője lett vén, ha Messala makacs­sága éjszakra nem kényszeríti az ifjút : hábo­rúsdiba. A szerelem hárfája talpig aczélt ölt, és fagyba, hidegbe, csaták förgetegébe indul. Suva beszélt Déliájának a válás fájdalmairól , a bucsúzkodás éjjelén zokogva borult lábacskái elé és megremegtető szívét izzó vallomá­saival. Délia megindult és az utolsó pillanatot elér­­zékenyedésében, bárha addig mindig ellenállot­tak, az első szeretkezés gyönyörével viszonzák az ifjú ölelését fehér karjai. Szivében egy üdvösséggel, lelkében egy fe­ledhetetlen és mámoros ködével és fejében a legédesebb emlékek forró felhőjével így indult a vad gallusok ellen Tibull. * A háború elzugott s a római sasok győzel­mesen repülték be a széles Galliát, a légiók diadalmenetben tértek vissza Itáliába és diadal­ittas serege élén büszkén vonult be Rómába a győztes triumfátor , Marcus Valerius Messala Corvinus. Délia remegve és pirulva várta vissza ked­vesét, a­ki pártáját szerelmi zálogul vive Gal­liába. És az­­ nem tért vissza . . . Ha akkor elébe lép, szőke fürtéin, a győző cserkoszorújával. Délia mindörökre rabnője lett vona a hősiesség glóriájában ragyogó költő­nek. Ám Tibull nem volt a triumfáló sereg falanxai között. Az elhalványuló Délia szomo­rúan ejté ki kezéből a rózsafüzért, mit ked­vese számára font, míg egy éles centurió gú­nyosan felelte kérdésére, hogy a gyönge gaval­lér Cord­a szigetén maradt — betegen . . . Gyűlöletes szó. Gyilkosa a nő szerelmének. — Beteg ! . . . rebegte Délia kényes sze­mekkel. De történeti tény, hogy a következő perczben már ajábiggyesztve ismétlő : beteg ! . .. Mikor itt előtte izmos, erőteljes és egészséges férfiakból egy egész hadsereg . . . A hírhozó katona, a­kinek arczán rézvéres patinává sűrűsödött a por, izzadság és vér, át­kapta a leány derekát: — Sohse busulj, rózsám. Kinek a leánya vagy ? Én elveszlek a nyavalyás helyett fe­leségül. És megzörgette tüszőjét. Száz arany csön­gött abban és egy drága gyöngyfüzér tür­­kizcsattos vége arasznyira lógott ki belőle. Délia hallotta az arany pengését, látta az igazgyöngyök ragyogását és az izmos légioná­riusnak­­ nem mondott nemet. Priapusra , két legfőbb istenségének hogy tudott volna ellenállni .... Ugyanebben az időben szerzé Cord­a szi­getén árnyas pálmák alatt legsóvárabb és leg­szebb elégiáját a beteg költő, a­melyben a viszontlátás gyönyörét oly óriási nagynak kép­zelő, hogy a pillanattól félt . . Visszatértekor Déliát asszonyul találta. Bánata nem ismert határt. Buját borba akarta temetni, de a fanyar faleriumival kevert édes chicsi bor még színül fogyasztva sem mámorositotta meg. Sokáig járt hűtlen kedvese ajtaja elé és e zár előtt igen sok könyet elsírt és azok Déliát végre is meginditák. Hiszen «nem rejt­hetett gyönge szivébe követ». Egy-egy boldog órácskát lopott elázott férjétől a költőnek, a­kivel oly édesen lehetett átturbékolni az élét, később azonban teljesen elhidegült tőle. Egyik csillaga lett a római «vie galant»-nak s mert ezeknek a bájos csillagoknak a tündöklését a verőfényes tengeri fürdőkben becsülték meg legjobban. Délia Truszk és Bajae habjaiban fürdőzött nyaranta — üdülés tekintetéből . . . * Bizony sokáig tartott, mig a seb behegedt, de — behegedt mégis, legalább úgy a hogy —— igen. És eljött az idő, mikor már Nemezist szerette és csakis őt szerette és Nemezis nem sze­rette őt . . . Tibullus mondja, hogy ez a leány bámulatosan szép volt és ezt Tibulltól elhinni lovagias köte­lesség. A­ki bevallja azt, hogy római létére dobra­­üttette ősei képét, mind, valamennyit, csakhogy Nemezis aranyszomját kielégíthesse, annak sza­vai férfiak között is hitelre méltók. Tehát Nemezis­­ gyönyörű volt. Vannak asszonyok, a­kikkel együtt jár a rózsa alata. Tibullus mondja, hogy Nemezis nyomában egy egész rózsaerdőé haladt. A­mit pedig magán viselt, az felért egy kisebb királysággal. Petró­­nius szavai szerint «szőtt levegőben» járt, oly lehelettszerűen finom volt a testét fedő pa­tyolat. Dús szőke haját illatos nárdussal sza­­gosítá­k belé a Vöröstengerből való csigahéjakat tűzött, majd igaz gyöngyfüzérből csavart lan­­tocska szorította kontyba föl, melynek közepén 3

Next