Mohács és Vidéke, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-05 / 1. szám
2. oldal alatt: az igazságnak, a közvéleménynek a zászlótartója. Olyan zászlótartó, akinek — mint őseinknek — a harcban megfutamodnia nem szabad. A művelődés terén nem kicsinylendő a te munkálkodásod. Igyekeztél bevilágosítani az elmékbe s az értelmet, ott, ahol kellett, igyekeztél növelni. Tudtad azt, hogy a szív az értelmet követi. S ha az értelem erői megkezdik működésüket a gondolkodás kohójában, a szív nemesebb érzéseket hoz fölszínre. Meg voltál arról győződve, hogy hivatásod egyik fő célja a jobbítás. „Igaz és egyenes legyen, aki fölveszi pennáját — mondá egy írónk — s vagy mondjon igazat, vagy hallgasson!“ Te betartottad ezeket az intelmeket s minden mellékes tekintetek elolvadtak lelkedben az igazság melegétől. Társadalmi rendünknek és viszonyainknak hű őre voltál. Nincs lapodnak egyetlen helye sem, ahol bárkit is félrevezetni akartál volna. Lapod hírrovata olyan gonddal van szerkesztve, hogy ahhoz hasonlót vidéki lapnál nem találunk. Önzetlenül, még a legkisebb emberi hiúságot is félretéve, voltál e húsz esztendőn keresztül a közvélemény szolgálatában. Nem keresve munkád után még a megérdemelt díjat sem, annál kevésbé kitüntetést. Nem tartottál szemed előtt semmi mást, mint azt, hogy szíved nemes ambícióját megvalósítsd! Sokszor nappalá tetted az éjjelt, hogy kedvelt közönséged fáradásod gyümölcsét élvezhesse. S te mindenkinek a kedvét kerested. Mindazonáltal megmondani mindenkiről az igazságot, de a tisztesség hangján és határán belül: volt a vezéreszméd, íme a múltad fővonásai. A jövőd múltadban gyökerezik s előreveti remény horgonyát. Aki megnyugvással tekinthet vissza múltjára, mint te, annak a jövőjét kedvessé teszi már a gondolat. A letűnt két évtized nagy jogokat, de egyszersmind nagy kötelességeket ad a jövőre nézve. Te pedig, kedves lapunk, indulj el bátran a harmadik tized küzdőterére. Légy, mint eddig, a kristálytisztaságnak, a becsületességnek elszánt harcosa. Légy hirdetője az igazságnak, ostorozója a hamisságnak, védelmezője a gyengéknek. Bízunk benned, mert: „Múltadban van öröm, jövődben van remény“. Hived. (V. A.) szétadta szépségüket még diszes magyar öltözetekkel is fokozták, hogy a szinpompát elragadóbbá tegyék. A szavalat nagy hatású volt a jelenvoltakra és igazi talentumról vallott bizonyságot. Hisz halotti csend uralkodott a teremben, minden szem a szavaló Vörösmartyra volt irányítva, a házigazda Fáy András (Könczöl József) feleségével együtt bámulja az ügyes tollú lantost és a haza bölcse, Zubánovics bácsi, akarom mondani Deák Ferenc, mily elismeréssel bólintgat a költemény minden mondatánál, helyeslésével mintegy aláírva annak igen sikerült eszméit! De legördült a függöny, hogy ha kis idő múlva újból szabad lesz a színpadra tekintenünk, felszökkenjünk a realitások hazájából az idealizmus honába. Óh Ti kedves megjelenésű Nemtek, Ti, kik a görög hit szerint jóakarói vagytok a halandó embereknek, segítsetek, adjatok tollamnak erőt, hogy szépségteket kellő módon megénekelhessem! Azt azonban előre is kikötöm, hogy tőlem senki ne kérdezze, várjon a kilenc közül melyik volt a legszebb. Mert ha azt mondom, hogy mindannyian egyformán kecsesek voltak, valaki azt hihetné, hogy tán félek a nemzek bosszújától és kritizálni nem merek. Ha meg azt mondom, hogy a legszebb a második volt, akkor megharagszik az ötödik, kilencedik és így tovább föl- és lefelé a számsorban egyig és kilencig, így jobb, ha nem szól szám, legalább nem fáj fejem. De azt el lehet mondani, hogy amikor a nemzők fülbemászó éneke a kulisszák mögött fölhangzott, összenézett a közönség a teremben. Mindenki azt gondolta, amit én: Hol vagyok én most? Vájjon a földön? Avagy mit hallok most? Halandó emberi lények természetes hangjával elért szép operett- kezdetet, vagy tán a mennyországból leszállt kis angyalkák ma kivételképen itt a földön végzik el égi zsolozsmájukat? Ily hatások következtében ittasok lettünk a csinos melódia még csinosabb elénekelésétől, beláttuk, hogy a nemteknek igazuk van: „Csillag után jár kis seregünk, Menny kapuján át játszva megyünk. Ki hí le, ki hi le, a földre ki hí ? A menny ragyog, ékes , a föld gyönyörű.“ Hát mi hittünk le benneteket, édes leánykák, hogy mi is megláthassuk, milyen kedves a ti életetek, hogy gyönyörködhessünk bennetek. Megjelenéstek olyan volt, mint a menny, fénylő csillagainak megjelenése az ég boltozatán. Sorban jöttetek. Először azt küldtétek a földre, ki legjobban félt, hogy miképp szálljon le; majd a második, kinek ügyességét, bájos mozdulatait, oly édesen bánatos hangját akármelyik naiva megirigyelhetné ; a harmadik, kinek éjszint hajába oly jól illett a rózsakoszorú; a Mirigytől félő negyedik , a virágillatot ábrázoló ötödik, kinek szép mozdulatait, eleganciáját mindannyian megbámultuk. Megjelent a komor Sóhajtás is, melankólikus hangjával mintegy figyelmeztetve társait, éljenek bár a nemzők Hesiodus szerint nyolcszázezer évig, ifjúságuk, csapongó jó kedvük múlandó, nem örök. Szinte elkomolyodtunk már-már, mikor az előbbi hangulatba helyezett vissza bennünket a „Mosolygó csók“ és az „Égő szív“. De jön „Gyönyör urfi“, kit az ég és föld ura, Zeusz jókedvében teremtett egy igazi, temperamentumos szubrettenek. Megjelenő, egyszerre életet önt társaiba, hívja őket játszani s ők pajzán enyelgésekkel töltik az időt, míg csak a Nemzőkirály, egy komoly fenséget jól ábrázolni tudó, méltóságos alak nem figyelmezteti őket: „Hah ! mi jó, mely förtelem ?“ és vissza nem küldi őket oda, ahonnan jöttek. Igazán soha nem fogjuk megbocsátani annak a megszólamlásig hűen csúnya Mirigynek, hogy elzavarta szemeink elől ama lenge, tüneményszeri lényeket. A Szózatot énekelték azután a színpadon, oly szépen s oly lelkesitőleg, hogy a közönség megismételtette s állva együtt énekelte, azt a Szózatot, mely nemzeti imádságunkká lett, melynek minden ünnepség alkalmával méltó, kimagasló hely jut a műsorban. S annak a halhatatlan lantosnak, a Szózat szerzőjének szobrát koszorúzza meg az utolsó jelenet, az apotheozis alkalmával Szinkovich Károlyné, mint szoborszépségű Eráto. Lelkesedtek és vele együtt ünnepeltek a nemzők valamennyien, e múzsák közül pedig Klió jegyezte föl a történek 1111 soha el nem évülő lapjaira, az utókor szívébe a költő érdemeit, míg Kalliópe a hősköltetmények, Melpoméne a tragédiák, Thália a vígjáték szerzőjét s fáradhatatlan művelőjét dicsőíteni illeszkedett a nagy ügyességgel összeállított csoportba. Méltó helyet foglalt el az apotheázisban az a diszes öltözetű magyar hölgy, ki közvetlenül a szobor mellett helyezkedett el, hálás tekintetet vetve arra, ki oly lelkesitőleg irta meg: „Hazádnak rendületlenül Légy hive óh magyar!“ Jákfai, Mohács és Vidéke Országos és vidéki hírlapok. — Lapunk jubileumára. — Napjainkban, mikor azt látjuk, hogy a föléledő reakció nagy hajlamot mutat az elmúlt szabad fejlődési korszak főbb alkotásainak revíziójára, megszorítására vagy éppen eltörlésére, ismételten hangsúlyoznunk kell eme alkotások kiváló jelentőségét a modern állami életben; tisztára be kell bizonyítanunk, hogy ezen alkotások a haladás tényezői, melyek legföljebb a vadhajtások megnyirbálását, a velük való visszaélés megszaporítását tűrik, de semmi esetre sem igazi életföltételeiknek elvonását, hivatott működésüknek akadályozását. A 48-as nagy idők egyik legfontosabb vívmánya a szabad sajtó. Nem önönmagáért, hanem azokért a kiváló jelentőségű feladatokért, melyeket teljesíteni hivatva van. Nélküle a többi alkotás maradandósága is kétes lett volna, meg kétségesebb további fejlődésük. Benne kell látnunk közviszonyaink éber őrét, a közszellem irányítóját. A szabadsajtó egyrészt gyűjtőlencséje a közvélemény megnyilatkozásainak, másrészt szétáradó sugaraival a köztevékenység útmutatója. Mondhatjuk az állami szervezet idegrendszere. Nélkülözhető egy primitív állami szervezetben, hol az egyesek és kisebb-nagyobb csoportok zavartalanul követik külön érdekeiket, de lényeges kiegészítő, rendező szerve az egységes összeműködésnek, mely nélkül egységes nemzeti állam kiépülése el sem képzelhető. Kényelmetlen azoknak, kik kerülni szeretik a világosságot és megvilágítást, de ezáltal ellenőrzője a köztevékenységnek, erős harcosa a közakaratnak. Oly sajtó, mely ellenkezésben áll a tömegek fölfogásával, érzelmeivel és akaratával, sem munkásra, sem olvasóra nem találna, szava visszhang nélkül veszne el. Hogy a sajtó olvasóközönsége lelkületéhez alkalmazkodni kénytelen, ebben áll a közönség hatása a sajtóra. Oly nagy e hatás, hogy a különböző elveket szolgáló sajtóorgánumok elterjedését egyenes arányban állónak mondhatjuk az illető elvek elterjedésével. De a sajtó nemcsak kifejezője, hanem egyúttal fejlesztője is a közvéleménynek és közakaratnak. Az írónak érzékenyebbnek kell lennie a korszellem iránt, tisztábban kell látnia az eszmék körül folyó harc minden mozzanatát, élénkebben kell éreznie a váltakozó események hatását, határozottabban kell akarnia. H hogy az író tisztább látását, élénkebb érzelmeit, határozottabb akaratát átviszi olvasóira, ebben áll a sajtó nagy hatása a közönségre. És ami az országos sajtó az állami szervezetben, ugyanaz a vidéki hírlapirodalom szűkebb keretek között. Közvetítője a részek életnyilvánulásainak, de egyúttal egyik közege a közakarat érvényesülésének. A Mohács és Vidéke mindenkor lelkiismeretes ecsetelője volt járásunk közviszonyainak, megbízható harcosa a nemzeti eszmének. Ezért megnyugvással tekinthet vissza húsz éves múltjára és amig magához hű marad, bizalommal lehet jövője iránt. Dr. Szilárd Ármin, 1902. januárius 5. A hírlap jubileuma. Ne csodálkozzék senki a fölött, hogy ma már nincs a társadalmi életnek az osztálya, hol nem jubilálnának. A tapasztalat is bizonyítja. Jubilálnak az egyházi és világi dignitáriusok, az ország mindenrendű hivatalnokai, jubilál a kereskedő, patikárius, vállalkozó, magánzó, utazó, s nem tudom még, a világ hány és miféle mesteremberei. Mindezek után bátorkodom azt a kérdést megkockáztatni: Vájjon miért nem jubilálhatna a hírlap is? Pedig annak ugyancsak van rá titulusa. Hogy minő titulusa, azt nem is igen kellene kutatni, hisz, ha a hírlapolvasó közönség behatóbban vizsgálja az újság alakját, tartalmát, beosztását, legalább is az a véleménye támad, hogy az újságírás lesz, nem a legkönnyebb mesterség, sőt mi több, háladatlan dolog. Állításomat be is bizonyítom. Manapság a hírlap nélkülözhetlen kelléke, mondhatnám életszükséglete az emberiségnek. Még reggeli kávéját sem tudja jóízűen elkölteni az ember, ha ott nem fekszik az asztalon a friss hírlapi szám. Lázas sietséggel bontjuk azt ki, s feszült kíváncsisággal kutatjuk, vájjon miről számolt be ismét a szerkesztő úr? Hogy aztán megelégedés, avagy ennek ellenkezője kíséri-e a lap elolvasását, vagy átböngészését, az már más kérdés. De gyakran megtörténik az is, hogy szidják azt a szegény hírlapírót, rendesen amiatt, hogy megint üres az újság. Pedig dehogy is üres. Tele van az mindig, ha nincsenek is minduntalan szenzációs dolgok. Hisz, nem kívánhatja senki a hírlapírótól, hogy valakit sikkasztásra, mérgezésre, okirathamisításra fölbujtogasson, de azért a lapot mégis meg kell tölteni, s ez nem könnyű dolog. Sokszor éjjel is napallá tesz a hírlapíró, csakhogy a közönség ízlését kielégíthesse. S midőn a becsületesen megtett kötelesség tudatában bocsátja a csoportosított kéziratokat s a nagy fáradsággal kijavított kefelevonatokat a zakatoló rotációs karjaiba, hogy a megreparált szellemi termékek mint tetszetős hírlapi szám kerüljenek ki azokból, már eleve leszámol azzal, hogy odatartsa hátát a hírlapolvasó közönség azon részének, mely mindig a szegény hírlapírót szidja. Nincs is olyan, kit minden részről annyira infesztálnának, mint a hírlapírót . . . Midőn ezeket a bizonyítékokat a mellett, hogy nem könnyű, mi több, háladatlan dolog a hírlapírás — fölhozni bátor voltam, kérdezem, mit érdemel a közönség részéről egy oly lap, mely ügyesen legyőzve a fölmerülő nehézséget, immár XXI. évét érte meg ?! Minden bizonynyal a legszebb elismerést.