Mohács és Vidéke, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-05 / 1. szám

2. oldal­ alatt: az igazságnak, a közvéleménynek a zászlótartója. Olyan zászlótartó, akinek — mint őseinknek — a harcban megfutamodnia nem szabad. A művelődés terén nem kicsinylendő a te munkálkodásod. Igyekeztél bevilágosítani az elmékbe s az értelmet, ott, ahol kellett, igye­keztél növelni. Tudtad azt, hogy a szív az értelmet követi. S ha az értelem erői megkez­dik működésüket a gondolkodás kohójában, a szív nemesebb érzéseket hoz fölszínre. Meg voltál arról győződve, hogy hivatásod egyik fő célja a jobbítás. „Igaz és egyenes legyen, aki fölveszi pennáját — mondá egy írónk — s vagy mondjon igazat, vagy hallgasson!“ Te betar­tottad ezeket az intelmeket s minden mellékes tekintetek elolvadtak lelkedben az igazság me­legétől. Társadalmi rendünknek és viszonyaink­nak hű őre voltál. Nincs lapodnak egyetlen helye sem, ahol bárkit is félrevezetni akartál volna. Lapod hírrovata olyan gonddal van szer­kesztve, hogy ahhoz hasonlót vidéki lapnál nem találunk. Önzetlenül, még a legkisebb emberi hiú­ságot is félretéve, voltál e húsz esztendőn ke­resztül a közvélemény szolgálatában. Nem ke­resve munkád után még a megérdemelt díjat sem, annál kevésbé kitüntetést. Nem tartottál szemed előtt semmi mást, mint azt, hogy szí­ved nemes ambícióját megvalósítsd! Sokszor nappalá tetted az éjjelt, hogy kedvelt közön­séged fáradásod gyümölcsét élvezhesse. S te mindenkinek a kedvét kerested. Mindazonáltal megmondani mindenkiről az igazságot, de a tisztesség hangján és határán belül: volt a vezéreszméd, íme a múltad fővonásai. A jövőd múl­tadban gyökerezik s előreveti remény horgo­nyát. Aki megnyugvással tekinthet vissza múlt­jára, mint te, annak a jövőjét kedvessé teszi már a gondolat. A letűnt két évtized nagy jogokat, de egyszersmind nagy kötelességeket ad a jövőre nézve. Te pedig, kedves lapunk, indulj el bátran a harmadik tized küzdőterére. Légy, mint eddig, a kristálytisztaságnak, a becsületességnek el­szánt harcosa. Légy hirdetője az igazságnak, ostorozója a hamisságnak, védelmezője a gyen­géknek. Bízunk benned, mert: „Múltadban van öröm, jövődben van remény“. Hived. (V. A.) szét­adta szépségüket még diszes magyar öltöze­tekkel is fokozták, hogy a szinpompát elragadóbbá tegyék. A szavalat nagy hatású volt a jelenvoltakra és igazi talentumról vallott bizonyságot. Hisz ha­lotti csend uralkodott a teremben, minden szem a szavaló Vörösmartyra volt irányítva, a házi­gazda Fáy András (Könczöl József) feleségével együtt bámulja az ügyes tollú lantost és a haza bölcse, Zubánovics bácsi, akarom mondani Deák Ferenc, mily elismeréssel bólintgat a költemény minden mondatánál, helyeslésével mintegy aláírva annak igen sikerült eszméit! De legördült a függöny, hogy ha kis idő múlva újból szabad lesz a színpadra tekintenünk, felszökkenjünk a realitások hazájából az idealiz­mus honába. Óh Ti kedves megjelenésű Nemtek, Ti, kik a görög hit szerint jóakarói vagytok a halandó embereknek, segítsetek, adjatok tollamnak erőt, hogy szépségteket kellő módon megénekelhessem! Azt azonban előre is kikötöm, hogy tőlem senki ne kérdezze, várjon a kilenc közül melyik volt a legszebb. Mert ha azt mondom, hogy mind­annyian egyformán kecsesek voltak, valaki azt hi­­hetné, hogy tán félek a nemzek bosszújától és kri­tizálni nem merek. Ha meg azt mondom, hogy a legszebb a második volt, akkor megharagszik az ötödik, kilencedik és így tovább föl- és lefelé a számsorban egyig és kilencig, így jobb, ha nem szól szám, legalább nem fáj fejem. De azt el lehet mondani, hogy a­mikor a nemzők fülbemászó éneke a kulisszák mö­gött fölhangzott, összenézett a közönség a te­remben. Mindenki azt gondolta, a­mit én: Hol vagyok én most? Vájjon a földön? Avagy mit hallok most? Halandó emberi lények termé­szetes hangjával elért szép operett- kezdetet, vagy tán a mennyországból leszállt kis angyalkák ma kivételképen itt a földön végzik el égi zsolozsmájukat? Ily hatások következtében ittasok lettünk a csinos melódia még csinosabb elénekelésétől, beláttuk, hogy a nemteknek igazuk van: „Csillag után jár kis seregünk, Menny kapuján át játszva megyünk. Ki hí le, ki hi le, a földre ki hí ? A menny ragyog, ékes , a föld gyönyörű.“ Hát mi hittünk le benneteket, édes leánykák, hogy mi is megláthassuk, milyen kedves a ti éle­tetek, hogy gyönyörködhessünk bennetek. Megjelenéstek olyan volt, mint a menny, fénylő csillagainak megjelenése az ég boltozatán. Sorban jöttetek. Először azt küldtétek a földre, ki legjobban félt, hogy miképp szálljon le; majd a második, kinek ügyességét, bájos mozdulatait, oly édesen bánatos hangját akármelyik naiva megiri­gyelhetné ; a harmadik, kinek éjszint hajába oly jól illett a rózsakoszorú; a Mirigytől félő negyedik , a virágillatot ábrázoló ötödik, kinek szép mozdu­latait, eleganciáját mindannyian megbámultuk. Meg­jelent a komor Sóhajtás is, melankólikus hangjával mintegy figyelmeztetve társait, éljenek bár a nem­zők Hesiodus szerint nyolcszázezer évig, ifjúságuk, csapongó jó kedvük múlandó, nem örök. Szinte el­komolyodtunk már-már, mikor az előbbi hangulatba helyezett vissza bennünket a „Mosolygó csók“ és az „Égő szív“. De jön „Gyönyör urfi“, kit az ég és föld ura, Zeusz jókedvében teremtett egy igazi, tempera­mentumos szubrettenek. Megjelen­ő, egyszerre életet önt társaiba, hívja őket játszani s ők pajzán enyelgé­­sekkel töltik az időt, míg csak a Nemzőkirály, egy komoly fenséget jól ábrázolni tudó, méltóságos alak nem figyelmezteti őket: „Hah ! mi jó, mely förtelem ?“ és vissza nem küldi őket oda, a­honnan jöttek. Igazán soha nem fogjuk megbocsátani annak a megszólamlásig hűen csúnya Mirigynek, hogy elza­varta szemeink elől ama lenge, tüneményszer­i lé­nyeket. A Szózatot énekelték azután a színpadon, oly szépen s oly lelkesitőleg, hogy a közönség meg­ismételtette s állva együtt énekelte, azt a Szózatot, mely nemzeti imádságunkká lett, melynek minden ünnepség alkalmával méltó, kimagasló hely jut a műsorban. S annak a halhatatlan lantosnak, a Szó­zat szerzőjének szobrát koszorúzza meg az utolsó jelenet, az apotheozis alkalmával Szinkovich Ká­­rolyné, mint szoborszépségű Eráto. Lelkesedtek és vele együtt ünnepeltek a nemzők valamennyien, e múzsák közül pedig Klió jegyezte föl a történek 1111 soha el nem évülő lapjaira, az utókor szívébe a költő érdemeit, míg Kalliópe a hősköltetmények, Melpoméne a tragédiák, Thália a vígjáték szerző­jét s fáradhatatlan művelőjét dicsőíteni illeszkedett a nagy ügyességgel összeállított csoportba. Méltó helyet foglalt el az apotheázisban az a diszes öltözetű magyar hölgy, ki közvetlenül a szobor mellett helyezkedett el, hálás tekintetet vetve arra, ki oly lelkesitőleg irta meg: „Hazádnak rendületlenül Légy hive óh magyar!“ Jákfai, Mohács és Vidéke Országos és vidéki hírlapok. — Lapunk jubileumára. — Napjainkban, mikor azt látjuk, hogy a fölé­ledő reakció nagy hajlamot mutat az elmúlt szabad fejlődési korszak főbb alkotásainak revíziójára, megszorítására vagy éppen eltörlésére, ismételten hangsúlyoznunk kell eme alkotások kiváló jelentő­ségét a modern állami életben; tisztára be kell bizonyítanunk, hogy ezen alkotások a haladás té­nyezői, melyek legföljebb a vadhajtások megnyir­bálását, a velük való visszaélés m­egszaporítását tűrik, de semmi esetre sem igazi életföltételeiknek elvonását, hivatott működésüknek akadályozását. A 48-as nagy idők egyik legfontosabb vív­mánya a szabad sajtó. Nem önönmagáért, hanem azokért a kiváló jelentőségű feladatokért, melyeket teljesíteni hivatva van. Nélküle a többi alkotás maradandósága is kétes lett volna, meg kétsége­sebb további fejlődésük. Benne kell látnunk köz­viszonyaink éber őrét, a közszellem irányítóját. A szabadsajtó egyrészt gyűjtőlencséje a köz­vélemény megnyilatkozásainak, másrészt szétáradó sugaraival a köztevékenység útmutatója. Mondhat­juk az állami szervezet idegrendszere. Nélkülözhető egy primitív állami szervezetben, hol az egyesek és kisebb-nagyobb csoportok zavartalanul követik kü­lön érdekeiket, de lényeges kiegészítő, rendező szerve az egységes összeműködésnek, mely nélkül egységes nemzeti állam kiépülése el sem képzel­hető. Kényelmetlen azoknak, kik kerülni szeretik a világosságot és megvilágítást, de ezáltal ellenőr­zője a köztevékenységnek, erős harcosa a köz­akaratnak. Oly sajtó, mely ellenkezésben áll a tömegek fölfogásával, érzelmeivel és akaratával, sem mun­kásra, sem olvasóra nem találna, szava visszhang nélkül veszne el. Hog­y a sajtó olvasóközönsége lelkületéhez alkalmazkodni kénytelen, ebben áll a közönség hatása a sajtóra. Oly nagy e hatás, hogy a különböző elveket szolgáló sajtóorgánumok elter­jedését egyenes arányban állónak mondhatjuk az illető elvek elterjedésével. De a sajtó nemcsak kifejezője, hanem egy­úttal fejlesztője is a közvéleménynek és közakarat­nak. Az írónak érzékenyebbnek kell lennie a kor­szellem iránt, tisztábban kell látnia az eszmék kö­rül folyó harc minden mozzanatát, élénkebben kell éreznie a váltakozó események hatását, határozot­tabban kell akarnia. H hogy az író tisztább látását, élénkebb érzelmeit, határozottabb akaratát átviszi olvasóira, ebben áll a sajtó nagy hatása a kö­zönségre. És ami az országos sajtó az állami szerve­zetben, ugyanaz a vidéki hírlapirodalom szűkebb keretek között. Közvetítője a részek életnyilvánu­­lásainak, de egyúttal egyik közege a közakarat érvényesülésének. A Mohács és Vidéke mindenkor lelkiismeretes ecsetelője volt járásunk közviszonyainak, megbíz­ható harcosa a nemzeti eszmének. Ezért megnyug­vással tekinthet vissza húsz éves múltjára és amig magához hű marad, bizalommal lehet jövője iránt. Dr. Szilárd Ármin, 1902. januárius 5. A hírlap jubileuma. Ne csodálkozzék senki a fölött, hogy ma már nincs a társadalmi életnek az os­ztálya, hol nem jubilálnának. A tapasztalat is bizonyítja. Jubilálnak az egyházi és világi dignitáriusok, az ország min­denrendű hivatalnokai, jubilál a kereskedő, patiká­­rius, vállalkozó, magánzó, utazó, s nem tudom még, a világ hány­ és miféle mesteremberei. Mindezek után bátorkodom azt a kérdést meg­kockáztatni: Vájjon miért nem jubilálhatna a hír­lap is? Pedig annak ugyancsak van rá titulusa. Hogy minő titulusa, azt nem is igen kellene kutatni, hisz, ha a hírlapolvasó közönség behatób­ban vizsgálja az újság alakját, tartalmát, beosz­tását, legalább is az a véleménye támad, hogy az újságírás lesz, nem a legkönnyebb mesterség, sőt mi több, háladatlan dolog. Állításomat be is bizonyítom. Manapság a hírlap nélkülözhetlen kelléke, mondhatnám életszükséglete az emberiségnek. Még reggeli kávéját sem tudja jóízűen elkölteni az em­ber, ha ott nem fekszik az asztalon a friss hírlapi szám. Lázas sietséggel bontjuk azt ki, s feszült kí­váncsisággal kutatjuk, vájjon miről számolt be is­mét a szerkesztő úr? Hogy aztán megelégedés, avagy ennek ellenkezője kíséri-e a lap elolvasását, vagy átböngészését, az már más kérdés. De gyakran megtörténik az is, hogy szidják azt a sze­gény hírlapírót, rendesen amiatt, hogy megint üres az újság. Pedig dehogy is üres. Tele van az mindig, ha nincsenek is minduntalan szenzációs dolgok. Hisz, nem kívánhatja senki a hírlapírótól, hogy valakit sikkasztásra, mérgezésre, okirathamisításra fölbujtogasson, de azért a lapot mégis meg kell töl­teni, s ez nem könnyű dolog. Sokszor éjjel is napallá tesz a hírlapíró, csak­hogy a közönség ízlését kielégíthesse. S midőn a becsületesen megtett kötelesség tudatában bocsátja a csoportosított kéziratokat s a nagy fáradsággal kijavított kefelevonatokat a zakatoló rotációs karjaiba, hogy a megreparált szellemi termékek mint tetszetős hírlapi szám kerüljenek ki azokból, már eleve le­számol azzal, hogy odatartsa hátát a hírlapolvasó közönség azon részének, mely mindig a szegény hírlapírót szidja. Nincs is olyan, kit minden részről annyira infesztálnának, mint a hírlapírót . . . Midőn ezeket a bizonyítékokat a mellett, hogy nem könnyű, mi több, háladatlan dolog a h­írlap­­írás — fölhozni bátor voltam, kérdezem, mit érde­mel a közönség részéről egy oly lap, mely ügye­sen legyőzve a fölmerülő nehézséget, immár XXI. évét érte meg ?! Minden bizonynyal a legszebb elismerést.

Next