Mozgó Világ, 2003. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 6. szám - REGÉNYRÉSZLET - Békés Pál: A képíró 4. rész
san megismerkedtem mindenkivel, akit ismernem kellett, apám öccse azt mondta, memorizáljam a neveket, az arcokat, és ápoljam a koktélkapcsolatokat, azok a legtartósabbak. A harckocsialkatrészek papíron átváltoztak „a haladás szolgálatának tárgyi feltételeivé” vagy „a békés termelés zavartalan működésének biztosításához elengedhetetlenül szükséges felszerelésekké”. Nagybátyám elismételtette velem ezeket a kifejezéseket, mondván, hasznos lenne, ha megszoknám a zamatát. Megint csak nem tudtam, komolyan beszél-e. Feladtuk a megrendelést az otthoni vállalatnak. Szerződéseket kötöttünk, adminisztráltunk, listát készítettünk, nyomtatványokat töltöttünk ki, pecsételtünk, iktattunk. - Összegzésül tehát: mi dolgunk a harmadik világban? - kérdezte apám öccse, és már felelt is: - Az, hogy éljen és virágozzék az országaink közötti gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolat. Ismételd! A külker vállalat budapesti főhadiszállásáról a szerződések, a listák elröppentek valódi rendeltetési helyükre, az üzbegisztáni Sahriszabz melletti sivatagi raktárvárosba. Szinte láttam magam előtt az irodában az ezüstös szamovár mellett izzadó hórihorgas, cakkos szájú főnököt, aki annak idején búcsúzáskor oly barátságosan lapogatta a vállam. Láttam magam előtt, amint végignyálazza a Budapestről érkezett rendelvényeket, majd sétára indul a raklapok, állványerdők, polcrendszerek között, és diktálja segédeinek, mire van szükség. Ha azt olvassa, „torokgázvezeték-könyökcső”, tudja, 85 milliméteres D-5-T85-öS harckocsiágyú. És már szalad is érte a mennyezetdaru. Ha azt olvassa, „K-61-es mélyművelésű bányába való légnedvesség-szenzor”, tudja: PT-47-es parancsnoki toronyperiszkóp, viszont ha azt olvassa, „Ural típusú olajfúrótorony-aggregátor”, akkor a napnál is világosabb: 500 lóerős, 12 hengeres V-2-34-es dízel harckocsimotor. És már gurul is érte az elektromos targonca, hogy raklappal együtt fölemelje, és vigye az odakint várakozó teherautóhoz. Minden alkatrésznek megvolt az álneve, és az utánpótlás papíron nyomtalan maradt. A tankgyógyeszközök hajón és repülőn érkeztek az Afrika nyugati és keleti partjain felállított depókba, és rövidesen megtalálták a sérült T-34-eseket, melyek új életre keltek, és csikorogtak tovább a szavannán vagy később odafent, Afrika szarván, Ogadenben, az etióp-szomáli határon, mikor hol volt rájuk szükség. A rozsdás vasszekerek fogyatkoztak, de a maradék szolgált derekasan, és mindez afrikai belügy maradt, melyhez a béketábornak abszolúte semmi köze sem volt, hiszen a Szovjetunió nem szállított hadfelszerelést - hogy is tette volna? Mi pedig turbékoló békegalambok voltunk, csupa-csupa polgári meg civil meg mélyen emberi szükségletet elégítettünk ki. Bizony. Papírunk is volt róla. Hamar belerázódtam a melóba, megszakadni nem kellett tőle, végül is tárgyalásból és papírmunkából állt, meg persze állandó készenlétből. Soha nem lehetett tudni, mikor, milyen, mennyi torokgázvezeték-könyökcsőre vagy más effélére van szükség. Kezdetben apám öccse csak egy-egy apróságot bízott rám, hogy teszteljen, és persze közben tanítson, azután fokozatosan egyre több feladatot adott át, de sosem mulasztotta el megjegyezni: - A segéd csak akkor dolgozhat önállóan, ha megkapja a mesterlevelet! - Azután annak is eljött az ideje, legalábbis azt hittem. Egy délután leterítette a váltóját. A semmiből tört elő. A kora esti koktéltárgyalásra készülődött éppen, a Quinaxixi negyedben lévő bárba, melynek homályos termeiben homályos üzletek köttettek, míg halkan szólt a dzsessz, és egy mély afrikai blueshang simogatta a bent ülőket. (Az énekes, ez a kopasz, szikár, féllábú emberke - aknára lépett valahol délen - már rég az amerikai koncerttermek és a lemezpiac sztárja lett volna, ha nem ide születik.) Apám öccse az egyik percben még a hotelszolgával civakodott - nem elég, hogy képtelen rendesen élre vasalni a khakiszín vászonöltöny nadrágját, de még neki áll feljebb -, a következőben pedig már az ágyon feküdt, és kattogott. Nem lehetett