MunkaerőPiac, 1996 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1996-01-01 / 1. szám

1996. január Béralku Az Érdekegyeztető Tanács 1996. január 12-i ülésén a tár­gyaló felek megállapodtak ar­ról, hogy február 1-jétől (az agrárszférában szeptember 1-jétől) 14 500 forint lesz a mi­nimálbér, az éves keresetnöve­lés ajánlott mértéke pedig leg­alább 13, legfeljebb 24, átlago­san 19,5 százalék. * A várakozással ellentétben gyors döntés született az ÉT-ben január 12-én. Mintha a felek fe­ledtetni szerették volna a decem­ber 20-i fiaskót, amikor csendes asszisztencia mellett, talán az ünnep előtti figyelmetlenségből csendesen kimúlt az átfogó ár­bér megállapodás. Vajha feltá­­madhat-e még haló poraiból? Reménykedni sosem késő. Alig­ha lehet ugyanis magyarázatot adni arra, hogy december 20-án a kormány nem tette meg azt a kevéske engedményt, amely a szakszervezeteken kívül a mun­káltatók számára is elfogadható­vá tette volna az asztalon fekvő, a lényeges pontokban már elfo­gadott tervezetet. A kormányzati oldalon ülők elmarasztalhatók restségben. Nem vettek erőt ma­gukon, hogy megértsék: a saját hátországukkal is küzdő munka­adói szervezetek nem mehetnek haza üres kézzel, így sikerült ugyan­azt a látszatot kelteni, hogy a munkáltatók miatt hiúsult meg a paktum, de azért jó lesz vigyázni a látszatokkal. A kor­mányt illetően máris lábra kapott a találgatás, hogy a szakszerve­zetek „szalámizása” miatt kerül­te volna el az átfogó egyezséget. Mintha a sok kis különalku­­ az energiaipariakkal, a mozdonyve­zetőkkel, az egészségügyiekkel s így tovább - volna hivatva pótol­ni a tripartit megállapodást. Lát­szat?! Mindenesetre így is egy­más mellé rakhatók az esemé­nyek. Oszd meg ... Bizonyos tényként kezelhető az is, hogy az ÉT december 20-i ülésének szüneteiben több szak­értő nem tudott érdemi választ adni a tárgyalás kisiklására. Ér­vek helyett többen politikai talál­gatásokba bonyolódtak a koalí­cióban, illetve a nagyobbik kor­mánypártban tapasztalható szét­tartó erőkről. Pedig a kormány­nak - józan számítások szerint - az év végi elszámoláskor nem jött volna rosszul az átfogó ár­bér megállapodás. Lehet, hogy egy kicsit elszunyókált­ ünnepek előtt a kormányfő környezete? A dolog azért is nehezen ért­hető, mert az ÉT január 12-i ülé­sének a bérekre megkötött egyezség mellett volt egy fontos mozzanata. Nevezetesen az, hogy egy kérdésre válaszolva a kormány képviselői kijelentet­ték: az idén az állami tulajdonú körbe tartozó gazdasági társasá­goknál nem kívánnak bérkorlá­tozást bevezetni. Sándor László, az MSZOSZ elnöke nem is mu­lasztotta el az örömét kifejez­ni, hogy az érintett cégeknél is „vissza lehet térni a megállapo­dásos bérrendszerre”. A szabad béralku pedig azt jelentheti, hogy mégsem csukódott be telje­sen az a bizonyos kapu az átfo­gó megállapodás előtt. Megegyezés vagy sztrájk A felelősség kölcsönös Interjú Sándor Lászlóval, az MSZOSZ elnökével - Év elején vagyunk, elfoga­dott költségvetés, adótörvények és hosszú-hosszú alkudozások után. Hogyan ítéli meg a munka­­vállalók kilátásait az idei évre? - Az Érdekegyeztető Tanács­ban folytatott tárgyalássorozat­nak van egy általános érvényű tanulsága. Köztudott, hogy az 1995-ös év előkészítése során mindenfajta megállapodási szán­dék kudarcot vallott. Az egyezte­tés és megállapodás hiányának sajnos az lett a következménye, hogy a tervezettnél lényegesen nagyobb lett az infláció, amit a szakszervezetek a béreken ke­resztül nem tudtak követni, és az év során 11-12 százalékos mérté­kű reálbércsökkenés történt. Ezért azt gondolom, hogy min­denfajta megállapodás jobb, mintha spontán alakulnak a dol­gok az országban, mert a spontán folyamatokból általában a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok húzzák a rövidebbet. A nagyon hosszú és sokszor nagyon keser­ves tárgyalássorozat eredmé­nyekkel járt. Megállapodás rög­zíti, hogy 1996-ban legfeljebb kétszázalékos lehet a reálbér­­csökkenés. Az inflációs ráta nem haladhatja meg a 20 százalékot. A munkavállalóknak nem kell számolni a társadalombiztosítási járulék növekedésével. Az elfo­gadott adótábla a bérből és fize­tésből élő középréteget, ami je­len pillanatban 5-600 000 forint éves jövedelem körül alakul, a lehető legkisebb mértékben sújt­ja. A minimálbér 12 200-ról 14 500 forintra emelkedik, és az ajánlott bérnövekedés átlaga 19 és fél százalék. Mindezek alap­ján megállapítható, hogy a mun­kavállalói réteg 1996-ban sokkal kevésbé van kitéve annak, hogy az előirányzatoktól elszakadjon az infláció, illetve a bérkiáram­lás, s megismétlődjön a jövede­lempozícióknak a tavalyi drasz­tikus mértékű romlása. Emellett a megállapodás kiindulópontot is jelenthet arra nézve, hogy 1997- ben már nem kell elszenvedni to­vábbi reálbércsökkenést a bérből és fizetésből élőknek. Fontosnak tartom, hogy a tri­­partizmus sérelme nélkül, vala­mennyi szociális partner együt­tes akaratával jöttek létre ezek a megállapodások, ami garanciát is jelenthet a végrehajtás során.­­ Lehet bízni ezekben a szá­mokban? Hiszen január elején jelentős áremelések történtek és inflációs várakozás is tapasztal­ható.­­ A makroszintű számokat a gazdaság jelenlegi állapota alátá­masztja. Ha csak a külső vagy belső gazdasági környezetben valami kedvezőtlen változás nem történik, akkor ezek a „sa­rokszámok” betarthatók. Azon­ban rögtön jelezni kell itt vala­mit: egy makroszintű megállapo­dás természetszerűen mindig át­lagokat tartalmaz, ami mögött meghúzódhat az is, hogy egy jó pozícióban lévő ágazatban ennél nagyobb mértékben is növeked­het a reálbér, de feltehetően lesz olyan ágazat vagy alágazat is, amelynél nagyobb mértékben ro­molhat a reálbér. Személyre szó­ló garancia nincs.­­­­A közelmúltban lett ön a leg­nagyobb hazai szakszervezeti tömörülés, a Magyar Szakszer­vezetek Országos Szövetségének elnöke. Egy olyan időszakban, amikor befejeződéséhez közele­dik a privatizáció, és véglegesen, vagy legalábbis hosszú időre el­dőlnek a munka és a tőke pozí­ciói. Ez a helyzet, ez az időszak milyen kihívásokat jelent a szak­­szervezet számára?­­ Hát azért megjegyzem, a pri­vatizáció záró szakasza még ró rám felelősséget, nem is keveset. Sajnos a magyarországi privati­zációs gyakorlat első 4-5 eszten­dejére nem az volt a jellemző, hogy a munkavállalói érdekeket figyelembe vették volna. Az utóbbi hónapokban lehetett csak kézzelfoghatóan tapasztalni, hogy a privatizációs szerződés­­kötéseknél jobban reflektorfény­be kerültek bizonyos foglalkoz­tatási és szociális kérdések. A privatizáció befejező szakaszá­ban elsőrendű kötelezettségünk arra vigyázni, hogy a pályázati kiírásoknál, a szerződéskötések­nél a gazdasági-pénzügyi szem­pontok mellett megfelelő súllyal érvényesüljenek a munkaválla­lók érdekei. A kérdésre visszatérve: a klasszikus szereposztás létre fog jönni Magyarországon, hogy igenis vannak a tőke érdekeit, il­letve a munka érdekeit szolgá­lók. Véleményem szerint, ha a tőke valódi érdekképviselői ténylegesen megjelennek az egyik oldalon, akkor nő az esé­lye Magyarországon egy széles körű megállapodásos rendszer kialakításának. Az 1995-ös esztendő második fele azt mutatta, hogy ha a társa­dalmi béke felbomlással fenye­get, akkor két markánsan eltérő folyamat végeredményeként le­hetséges az egyensúly helyreállí­tása. Az egyik, hogy az ellenér­dekeltségű felek eleve felismerik a társadalmi béke felbomlásának veszélyét, és megállapodásokkal elébe mennek. A másik változat (Folytatás az 5. oldalon.) Munkaadói egyenleg A Magyar Munkaadói Szövet­ség (MMSZ) évzáró sajtóbe­szélgetésén kiderült, hogy nincs könnyű helyzetben a munkálta­tói érdekképviselet. Szervezeti és anyagi gondok, tisztázatlan szerepek és egyeztetési zavarok egyaránt hátráltatják az érdemi munkát. Aligha vitatható, hogy a nehézségek leküzdéséhez fontos érdekek fűződnek, hiszen jól szervezett munkaadói érdekvé­delem nélkül nehezen képzelhe­tő el hatékony érdekegyeztetés. Addig, amíg sok tekintetben tisz­tázatlan, hogy ki kit képvisel és ki kinek a partnere, nehéz jó megállapodásokat kötni. Mindent egybevetve, úgy tű­nik, hogy a Magyar Munkaadói Szövetség 1995-ben elindult azon az úton, amelyik egy tisz­tább helyzet és egy világosabb kapcsolatrendszer felé vezet. Sa­ját térfelén, a munkaadói oldalon szorosabb együttműködést alakí­tott ki a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségével, ami so­kat javíthat a tárgyalási pozíció­kon. A munkavállalói érdekvé­delem viszonylatában pedig megállapodást kötött az MSZOSZ-szel, illetve az Auto­nóm Szakszervezetek Szövetsé­gével a közvetlen érdekegyezte­tésről, a középszintű (ágazati) megállapodásokról. Ezáltal a versenyszférában áttekinthetőbb lehet a „terepasztal”, habár még sok erőfeszítésre van szükség, hogy a partnerek megtalálják és vállalják egymást. Gyarmatiné dr. Rácz Ágnes, az MMSZ igaz­gatója elmondta, hogy az érdek­érvényesítésben addig nem tud­nak „robbantani”, amíg a saját hátterüket nem tisztázzák. Sok még a teendőjük, erősíteni kell a szakértői bázist, a regionális munkát és fejleszteni a nemzet­közi kapcsolatokat. Erőfeszítése­ket tesznek egy új arculat kiala­kítására is. Az MMSZ vezetői­­ az ár-bér megállapodásról folyó tárgyalá­sokra utalva - újságíróknak meg­erősítették, hogy rendkívül örül­tek az érdekegyeztetés felélén­külésének. Különösen izgalmas­nak tartották a szakértői szinte­ken folyó munkát. Úgy érzik azonban, hogy nemcsak a kor­mánnyal, hanem a szakszerveze­tekkel szemben is nehéz helyzet­be kerültek a tárgyalások során. Szükségesnek tartanák az érdek­­egyeztetés rendszerének tovább­fejlesztését, de ebben nem na­gyon bíznak, mert erről magának az Érdekegyeztető Tanácsnak kellene dönteni. Bizonyos tekin­tetben „üzenet” értékűnek tekint­hető véleményként elhangzott, hogy fontos lenne a középszintű kollektív szerződések rendszeré­nek kiépítése. A beszélgetés résztvevői azzal az érzéssel távozhattak erről a kellemes találkozóról, hogy ha a jó szándék és a tettrekészség ta­lálkozik a szociális partnerek fel­ismerésével - tudniillik, hogy szükségük van egymásra -, ak­kor az érdekegyeztetés kimoz­dulhat a mai bizonytalan helyze­téből. H. Az erdőgazdálkodási dolgozók átlagkeresete 1994-ben 27 410 forint volt. 1995-ben eredményes évet zárt az ágazat, de a központi bérkorlátozás miatt nem sikerült felzárkózni a jobban fizető szakmákhoz. (írás a 4. oldalon) Mekkora a munkanélküliség? A hivatalos adatközlések sze­rint 1995. december 20-án 495 893 munkanélkülit tartottak nyilván a munkaügyi hivatalok­ban. Ennyien voltak, akik a tör­vények szerint kapható járadék, jövedelempótló támogatás, az úgynevezett aktív eszközök vagy a kiközvetítés lehetőségében bíz­va regisztráltatták magukat. A közlemények szerint ez a majd­nem félmilliós sereg 10,4 száza­léka az 1994. január 1-jén gazda­ságilag aktív népességnek, vagy­is a 4 768 500 főnek, így jön ki a 10,4 százalékos munkanélküli­ségi ráta. A­ szakemberek ezt elég megbízható adatnak tartják, mert a munkaügyi hivatalok által nyilvántartott munkanélküliek száma nem tér el lényegesen a Központi Statisztikai Hivatal háztartásokra irányuló felmérése során kapott adatoktól. Annak ellenére, hogy számos esetben eltérés lehet abban, hogy ki te­kinti önmagát munkanélkülinek és kit tekint annak a hivatal. A kettő ugyebár nem mindig esik egybe.­­A munkanélküliség meghatározása ráadásul orszá­gonként is némileg eltérő. Szak­értői becslések szerint a nálunk regisztrált munkanélküliek 40 százalékát a nemzetközi normák szerint nem kellene munkanél­külinek tekinteni, vagy mert részidőben, esetleg feketén dol­gozik, vagy pedig nem keres ak­tívan munkát, illetve egészség­­ügyi, családi vagy egyéb okból nem áll rendelkezésre.) Ugyanakkor a szakemberek számítása szerint mintegy 150 ezer munkanélküli nem szerepel a nyilvántartásokban, s rajtuk kí­vül is van még körülbelül 50 ezer nem regisztrált „passzív munka­­nélküli”, elbátortalanodott em­ber, aki már lemondott arról, hogy munkát keressen magának, így mindösszesen 700 ezer em­ber lehet ma Magyarországon, akinek - köznapi kifejezéssel - nincs rendes munkája. A közvé­lemény ugyanis nem a statiszti­kai besorolás szerint ítél, hanem a jelenség „közérzeti” hatása alapján. S akkor itt lépjünk vissza a számokhoz! Ha ugyanis az 1995. decembe­ri 496 ezer főt nem az 1994. ja­nuár 1-jei, hanem a közben isme­retessé vált 1995. január 1-jei 4 564 800 fős gazdaságilag aktív népességhez viszonyítjuk, akkor a munkanélküliségi ráta (a fog­lalkoztatottak számának 200 ez­res csökkenése miatt) máris 11 százalékra emelkedett. Ha pedig a fentebb megnevezett 700 ezres számot vesszük alapul, akkor 14,7 százalékot kapunk. Ezt egy­féle „közérzeti rátának” is nevez­hetjük, ami megfelel a köznapi tapasztalatnak: minden hetedik embernek nincs rendes munkája. Országos átlagban persze, mert egyes területeken ennél lényege­sen jobb, máshol pedig rosszabb a helyzet. Sok vagy kevés a gyakorlati célokra kialakított és hivatalosan közölt munkanélküliségi ráta? Nyilván nézőpont kérdése. Néz­zük Európa felől! A megbízhatónak tekintett svéd napilap, a Dagens Nyheter 1995. november 11-ei száma szerint az Európai Unió orszá­gaiban 17,4 millió munkanélkü­lit számlálnak a rendelkezésre ál­ló adatok szerint. A munkanél­küliségi ráta Luxemburgban 3,8; Hollandiában 6,6; Dániában 6,8; Portugáliában 7,1; Nagy-Britan­­niában 8,2; Németországban 8,4; Svédországban 9,1; Belgiumban 10,3; Olaszországban 11,3; Franciaországban 11,4; Írország­ban 15,0; Finnországban 17,0; Spanyolországban 22,2 százalék. Az EU átlaga 1995 szeptemberé­ben 11,1 százalék volt, és emel­kedő tendenciát mutatott. Az európai adatokkal legin­kább a KSH munkaerő-felméré­sének eredményei hasonlíthatók össze, miszerint 1995 III. ne­gyedévében Magyarországon 415,4 ezer fő volt a munkanélkü­liek száma, akik ugyanezen fel­mérés alapján gazdaságilag ak­tívnak tekintett népesség 9,5 szá­zalékát teszik ki. Eszerint a skálán valahol Svédország és Belgium között vagyunk, sajnos távol Luxem­burgtól. H.L.

Next