MunkaerőPiac, 1996 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1996-01-01 / 1. szám
1996. január Béralku Az Érdekegyeztető Tanács 1996. január 12-i ülésén a tárgyaló felek megállapodtak arról, hogy február 1-jétől (az agrárszférában szeptember 1-jétől) 14 500 forint lesz a minimálbér, az éves keresetnövelés ajánlott mértéke pedig legalább 13, legfeljebb 24, átlagosan 19,5 százalék. * A várakozással ellentétben gyors döntés született az ÉT-ben január 12-én. Mintha a felek feledtetni szerették volna a december 20-i fiaskót, amikor csendes asszisztencia mellett, talán az ünnep előtti figyelmetlenségből csendesen kimúlt az átfogó árbér megállapodás. Vajha feltámadhat-e még haló poraiból? Reménykedni sosem késő. Aligha lehet ugyanis magyarázatot adni arra, hogy december 20-án a kormány nem tette meg azt a kevéske engedményt, amely a szakszervezeteken kívül a munkáltatók számára is elfogadhatóvá tette volna az asztalon fekvő, a lényeges pontokban már elfogadott tervezetet. A kormányzati oldalon ülők elmarasztalhatók restségben. Nem vettek erőt magukon, hogy megértsék: a saját hátországukkal is küzdő munkaadói szervezetek nem mehetnek haza üres kézzel, így sikerült ugyanazt a látszatot kelteni, hogy a munkáltatók miatt hiúsult meg a paktum, de azért jó lesz vigyázni a látszatokkal. A kormányt illetően máris lábra kapott a találgatás, hogy a szakszervezetek „szalámizása” miatt kerülte volna el az átfogó egyezséget. Mintha a sok kis különalku az energiaipariakkal, a mozdonyvezetőkkel, az egészségügyiekkel s így tovább - volna hivatva pótolni a tripartit megállapodást. Látszat?! Mindenesetre így is egymás mellé rakhatók az események. Oszd meg ... Bizonyos tényként kezelhető az is, hogy az ÉT december 20-i ülésének szüneteiben több szakértő nem tudott érdemi választ adni a tárgyalás kisiklására. Érvek helyett többen politikai találgatásokba bonyolódtak a koalícióban, illetve a nagyobbik kormánypártban tapasztalható széttartó erőkről. Pedig a kormánynak - józan számítások szerint - az év végi elszámoláskor nem jött volna rosszul az átfogó árbér megállapodás. Lehet, hogy egy kicsit elszunyókált ünnepek előtt a kormányfő környezete? A dolog azért is nehezen érthető, mert az ÉT január 12-i ülésének a bérekre megkötött egyezség mellett volt egy fontos mozzanata. Nevezetesen az, hogy egy kérdésre válaszolva a kormány képviselői kijelentették: az idén az állami tulajdonú körbe tartozó gazdasági társaságoknál nem kívánnak bérkorlátozást bevezetni. Sándor László, az MSZOSZ elnöke nem is mulasztotta el az örömét kifejezni, hogy az érintett cégeknél is „vissza lehet térni a megállapodásos bérrendszerre”. A szabad béralku pedig azt jelentheti, hogy mégsem csukódott be teljesen az a bizonyos kapu az átfogó megállapodás előtt. Megegyezés vagy sztrájk A felelősség kölcsönös Interjú Sándor Lászlóval, az MSZOSZ elnökével - Év elején vagyunk, elfogadott költségvetés, adótörvények és hosszú-hosszú alkudozások után. Hogyan ítéli meg a munkavállalók kilátásait az idei évre? - Az Érdekegyeztető Tanácsban folytatott tárgyalássorozatnak van egy általános érvényű tanulsága. Köztudott, hogy az 1995-ös év előkészítése során mindenfajta megállapodási szándék kudarcot vallott. Az egyeztetés és megállapodás hiányának sajnos az lett a következménye, hogy a tervezettnél lényegesen nagyobb lett az infláció, amit a szakszervezetek a béreken keresztül nem tudtak követni, és az év során 11-12 százalékos mértékű reálbércsökkenés történt. Ezért azt gondolom, hogy mindenfajta megállapodás jobb, mintha spontán alakulnak a dolgok az országban, mert a spontán folyamatokból általában a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok húzzák a rövidebbet. A nagyon hosszú és sokszor nagyon keserves tárgyalássorozat eredményekkel járt. Megállapodás rögzíti, hogy 1996-ban legfeljebb kétszázalékos lehet a reálbércsökkenés. Az inflációs ráta nem haladhatja meg a 20 százalékot. A munkavállalóknak nem kell számolni a társadalombiztosítási járulék növekedésével. Az elfogadott adótábla a bérből és fizetésből élő középréteget, ami jelen pillanatban 5-600 000 forint éves jövedelem körül alakul, a lehető legkisebb mértékben sújtja. A minimálbér 12 200-ról 14 500 forintra emelkedik, és az ajánlott bérnövekedés átlaga 19 és fél százalék. Mindezek alapján megállapítható, hogy a munkavállalói réteg 1996-ban sokkal kevésbé van kitéve annak, hogy az előirányzatoktól elszakadjon az infláció, illetve a bérkiáramlás, s megismétlődjön a jövedelempozícióknak a tavalyi drasztikus mértékű romlása. Emellett a megállapodás kiindulópontot is jelenthet arra nézve, hogy 1997- ben már nem kell elszenvedni további reálbércsökkenést a bérből és fizetésből élőknek. Fontosnak tartom, hogy a tripartizmus sérelme nélkül, valamennyi szociális partner együttes akaratával jöttek létre ezek a megállapodások, ami garanciát is jelenthet a végrehajtás során. Lehet bízni ezekben a számokban? Hiszen január elején jelentős áremelések történtek és inflációs várakozás is tapasztalható. A makroszintű számokat a gazdaság jelenlegi állapota alátámasztja. Ha csak a külső vagy belső gazdasági környezetben valami kedvezőtlen változás nem történik, akkor ezek a „sarokszámok” betarthatók. Azonban rögtön jelezni kell itt valamit: egy makroszintű megállapodás természetszerűen mindig átlagokat tartalmaz, ami mögött meghúzódhat az is, hogy egy jó pozícióban lévő ágazatban ennél nagyobb mértékben is növekedhet a reálbér, de feltehetően lesz olyan ágazat vagy alágazat is, amelynél nagyobb mértékben romolhat a reálbér. Személyre szóló garancia nincs.A közelmúltban lett ön a legnagyobb hazai szakszervezeti tömörülés, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének elnöke. Egy olyan időszakban, amikor befejeződéséhez közeledik a privatizáció, és véglegesen, vagy legalábbis hosszú időre eldőlnek a munka és a tőke pozíciói. Ez a helyzet, ez az időszak milyen kihívásokat jelent a szakszervezet számára? Hát azért megjegyzem, a privatizáció záró szakasza még ró rám felelősséget, nem is keveset. Sajnos a magyarországi privatizációs gyakorlat első 4-5 esztendejére nem az volt a jellemző, hogy a munkavállalói érdekeket figyelembe vették volna. Az utóbbi hónapokban lehetett csak kézzelfoghatóan tapasztalni, hogy a privatizációs szerződéskötéseknél jobban reflektorfénybe kerültek bizonyos foglalkoztatási és szociális kérdések. A privatizáció befejező szakaszában elsőrendű kötelezettségünk arra vigyázni, hogy a pályázati kiírásoknál, a szerződéskötéseknél a gazdasági-pénzügyi szempontok mellett megfelelő súllyal érvényesüljenek a munkavállalók érdekei. A kérdésre visszatérve: a klasszikus szereposztás létre fog jönni Magyarországon, hogy igenis vannak a tőke érdekeit, illetve a munka érdekeit szolgálók. Véleményem szerint, ha a tőke valódi érdekképviselői ténylegesen megjelennek az egyik oldalon, akkor nő az esélye Magyarországon egy széles körű megállapodásos rendszer kialakításának. Az 1995-ös esztendő második fele azt mutatta, hogy ha a társadalmi béke felbomlással fenyeget, akkor két markánsan eltérő folyamat végeredményeként lehetséges az egyensúly helyreállítása. Az egyik, hogy az ellenérdekeltségű felek eleve felismerik a társadalmi béke felbomlásának veszélyét, és megállapodásokkal elébe mennek. A másik változat (Folytatás az 5. oldalon.) Munkaadói egyenleg A Magyar Munkaadói Szövetség (MMSZ) évzáró sajtóbeszélgetésén kiderült, hogy nincs könnyű helyzetben a munkáltatói érdekképviselet. Szervezeti és anyagi gondok, tisztázatlan szerepek és egyeztetési zavarok egyaránt hátráltatják az érdemi munkát. Aligha vitatható, hogy a nehézségek leküzdéséhez fontos érdekek fűződnek, hiszen jól szervezett munkaadói érdekvédelem nélkül nehezen képzelhető el hatékony érdekegyeztetés. Addig, amíg sok tekintetben tisztázatlan, hogy ki kit képvisel és ki kinek a partnere, nehéz jó megállapodásokat kötni. Mindent egybevetve, úgy tűnik, hogy a Magyar Munkaadói Szövetség 1995-ben elindult azon az úton, amelyik egy tisztább helyzet és egy világosabb kapcsolatrendszer felé vezet. Saját térfelén, a munkaadói oldalon szorosabb együttműködést alakított ki a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségével, ami sokat javíthat a tárgyalási pozíciókon. A munkavállalói érdekvédelem viszonylatában pedig megállapodást kötött az MSZOSZ-szel, illetve az Autonóm Szakszervezetek Szövetségével a közvetlen érdekegyeztetésről, a középszintű (ágazati) megállapodásokról. Ezáltal a versenyszférában áttekinthetőbb lehet a „terepasztal”, habár még sok erőfeszítésre van szükség, hogy a partnerek megtalálják és vállalják egymást. Gyarmatiné dr. Rácz Ágnes, az MMSZ igazgatója elmondta, hogy az érdekérvényesítésben addig nem tudnak „robbantani”, amíg a saját hátterüket nem tisztázzák. Sok még a teendőjük, erősíteni kell a szakértői bázist, a regionális munkát és fejleszteni a nemzetközi kapcsolatokat. Erőfeszítéseket tesznek egy új arculat kialakítására is. Az MMSZ vezetői az ár-bér megállapodásról folyó tárgyalásokra utalva - újságíróknak megerősítették, hogy rendkívül örültek az érdekegyeztetés felélénkülésének. Különösen izgalmasnak tartották a szakértői szinteken folyó munkát. Úgy érzik azonban, hogy nemcsak a kormánnyal, hanem a szakszervezetekkel szemben is nehéz helyzetbe kerültek a tárgyalások során. Szükségesnek tartanák az érdekegyeztetés rendszerének továbbfejlesztését, de ebben nem nagyon bíznak, mert erről magának az Érdekegyeztető Tanácsnak kellene dönteni. Bizonyos tekintetben „üzenet” értékűnek tekinthető véleményként elhangzott, hogy fontos lenne a középszintű kollektív szerződések rendszerének kiépítése. A beszélgetés résztvevői azzal az érzéssel távozhattak erről a kellemes találkozóról, hogy ha a jó szándék és a tettrekészség találkozik a szociális partnerek felismerésével - tudniillik, hogy szükségük van egymásra -, akkor az érdekegyeztetés kimozdulhat a mai bizonytalan helyzetéből. H. Az erdőgazdálkodási dolgozók átlagkeresete 1994-ben 27 410 forint volt. 1995-ben eredményes évet zárt az ágazat, de a központi bérkorlátozás miatt nem sikerült felzárkózni a jobban fizető szakmákhoz. (írás a 4. oldalon) Mekkora a munkanélküliség? A hivatalos adatközlések szerint 1995. december 20-án 495 893 munkanélkülit tartottak nyilván a munkaügyi hivatalokban. Ennyien voltak, akik a törvények szerint kapható járadék, jövedelempótló támogatás, az úgynevezett aktív eszközök vagy a kiközvetítés lehetőségében bízva regisztráltatták magukat. A közlemények szerint ez a majdnem félmilliós sereg 10,4 százaléka az 1994. január 1-jén gazdaságilag aktív népességnek, vagyis a 4 768 500 főnek, így jön ki a 10,4 százalékos munkanélküliségi ráta. A szakemberek ezt elég megbízható adatnak tartják, mert a munkaügyi hivatalok által nyilvántartott munkanélküliek száma nem tér el lényegesen a Központi Statisztikai Hivatal háztartásokra irányuló felmérése során kapott adatoktól. Annak ellenére, hogy számos esetben eltérés lehet abban, hogy ki tekinti önmagát munkanélkülinek és kit tekint annak a hivatal. A kettő ugyebár nem mindig esik egybe.A munkanélküliség meghatározása ráadásul országonként is némileg eltérő. Szakértői becslések szerint a nálunk regisztrált munkanélküliek 40 százalékát a nemzetközi normák szerint nem kellene munkanélkülinek tekinteni, vagy mert részidőben, esetleg feketén dolgozik, vagy pedig nem keres aktívan munkát, illetve egészségügyi, családi vagy egyéb okból nem áll rendelkezésre.) Ugyanakkor a szakemberek számítása szerint mintegy 150 ezer munkanélküli nem szerepel a nyilvántartásokban, s rajtuk kívül is van még körülbelül 50 ezer nem regisztrált „passzív munkanélküli”, elbátortalanodott ember, aki már lemondott arról, hogy munkát keressen magának, így mindösszesen 700 ezer ember lehet ma Magyarországon, akinek - köznapi kifejezéssel - nincs rendes munkája. A közvélemény ugyanis nem a statisztikai besorolás szerint ítél, hanem a jelenség „közérzeti” hatása alapján. S akkor itt lépjünk vissza a számokhoz! Ha ugyanis az 1995. decemberi 496 ezer főt nem az 1994. január 1-jei, hanem a közben ismeretessé vált 1995. január 1-jei 4 564 800 fős gazdaságilag aktív népességhez viszonyítjuk, akkor a munkanélküliségi ráta (a foglalkoztatottak számának 200 ezres csökkenése miatt) máris 11 százalékra emelkedett. Ha pedig a fentebb megnevezett 700 ezres számot vesszük alapul, akkor 14,7 százalékot kapunk. Ezt egyféle „közérzeti rátának” is nevezhetjük, ami megfelel a köznapi tapasztalatnak: minden hetedik embernek nincs rendes munkája. Országos átlagban persze, mert egyes területeken ennél lényegesen jobb, máshol pedig rosszabb a helyzet. Sok vagy kevés a gyakorlati célokra kialakított és hivatalosan közölt munkanélküliségi ráta? Nyilván nézőpont kérdése. Nézzük Európa felől! A megbízhatónak tekintett svéd napilap, a Dagens Nyheter 1995. november 11-ei száma szerint az Európai Unió országaiban 17,4 millió munkanélkülit számlálnak a rendelkezésre álló adatok szerint. A munkanélküliségi ráta Luxemburgban 3,8; Hollandiában 6,6; Dániában 6,8; Portugáliában 7,1; Nagy-Britanniában 8,2; Németországban 8,4; Svédországban 9,1; Belgiumban 10,3; Olaszországban 11,3; Franciaországban 11,4; Írországban 15,0; Finnországban 17,0; Spanyolországban 22,2 százalék. Az EU átlaga 1995 szeptemberében 11,1 százalék volt, és emelkedő tendenciát mutatott. Az európai adatokkal leginkább a KSH munkaerő-felmérésének eredményei hasonlíthatók össze, miszerint 1995 III. negyedévében Magyarországon 415,4 ezer fő volt a munkanélküliek száma, akik ugyanezen felmérés alapján gazdaságilag aktívnak tekintett népesség 9,5 százalékát teszik ki. Eszerint a skálán valahol Svédország és Belgium között vagyunk, sajnos távol Luxemburgtól. H.L.