Hajdúböszörmény építészete - képzőművészete (Hajdúböszörmény, 1979)
remeg. Deák Ébner „Kofák” c. képének szép testű nő- és gyermekalakjai, a jelenet természetessége már igazi közeledést mutat a kisemberekhez, Szolnok hétköznapjaihoz. Fényes Adolf szociális érzékenységgel, mély részvéttel és együttérzéssel fordult a Szolnok környéki parasztság felé „Szegényember élete” sorozatában. Ezzel a céllal készült a böszörményi képtárban látható két portréja és parasztszoba belsőjének egyszerű kelléktárakból álló petróleumlámpás csendélete. Mellette Bihari Sándor vállalt hasonló programot, akit e kiállításon öregember arcképe és egyszerűen megfestett, elmélyült munkát dicsérő „Varró lány”-a képvisel. Többszöri szolnoki tartózkodás után Mednyánszky László is aláírta azt a kérvényt, amelyet 1901- ben intéztek a festők Szolnok városához, letelepedést kérve. Bár nem költözött a művésztelepre, a Tisza-parti füzesek, erdők, alföldi mocsarak örök modelljei maradtak a magyar festészet magányos óriásának, Justh Zsigmond „Faimus„ c. regénye egyik hősének. A sárgák zenéjére komponált „Fásszekér erdőben” műve mellőz minden illusztratív szándékot: vízió, álomkép az őszi erdőről, az ősz misztériumáról, önmaga gordonkahangú borongásairól, révületeiről. Munkácsy szellemét közvetlen tanítványai nem értették meg, búvópatakként a század elején jutott el a vásárhelyiekhez. Tornyai János, Endre Béla, Koszta József - az alföldi festészet klasszikusai - vitték tovább kritikai realista hatását, s töltötték meg új tartalommal. Többőjüktől főműveket látunk Böszörményben, így Tornyai János „Juss”-át, „Nagy borulás”-át. Tornyai az elhagyás és kiemelés, a sűrítés eszközeivel él. Csak így, expresszív hatással tudja elmondani, kikiáltani azt a jóvátehetetlen, megbocsáthatatlan tragédiát, ami a század elején, s a két világháború között történt: a széthúzást, a szegények egymás ellen fordulását, a nemes, az értékes pusztulását. A mű egy parasztcsalád lélekölő tussolásán át utal az általánosabb mondanivalóra. Sötét háttérből éles arcélek, kapkodó öklök bontakoznak ki, átlósan villan a vita tárgya, a fehér ruhadarab, s fent fenyegetően egy vörös. E témán 1910-1930 között dolgozott Tornyai, a böszörményi képtárban egy korai, de talán legerőteljesebb változata látható. Ugyancsak több változatban festette meg a „Nagy borulás”-t (egyike a Déri Múzeum képtárában van), amely drámai természeti képével, expresszív hatásával szintén általánosabb, mélyebb borulásra, vihar közeledtére utal. A „nagy semmi”, a puszta festése olyan programmá vált Tornyai óta, amely ma is ihletője az alföldi művészeknek. A táj lelke, a természet viharai, az ember és a föld közös fájdalma a témája, ihletője Holló László két kiállított vásznának. „Vihar előtt” c. művén a táj átveszi, részt jóslóan ismétli az ember drámáját, s a leghűségesebb társ, a ló is emberi fájdalommal húzza terhét. Ady „véres, ponyvás, tajtékos ménje” az, mely „lélek, bús magyar lélek”. Koszta József „Vihar előtt”-je és „Női arc”-a többször reprodukált alkotások, rajtuk elsősorban a nyugalom, a szépség uralkodik. Rudnay Gyula „Lovasbetyárok” c. művén a régi magyar hagyományok, valamint Rugendas kuruc lovas képei hatása csendül meg férfias romantikával, drámai színváltásokkal: fehérekkel, zöldeskékekkel, parázsló vörösekkel. „Csavargó”-ja tájképi hátteréből plánba hozott hatalmas heverő alakjával egyszerre utal Goya hatására, s egyéni jellemző erőre. Mint ahogy Rudnay vagy Holló, Nagy István sem sorolható igazán egyik iskolához, stílushoz sem. A kiállítás rendezői emberi-művészi magatartásuk szerint, szociális érzékenységük miatt helyezték