Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám - WIRTHMANN JULIANNA: Egy ellentmondásos karmester-idol: Riccardo Muti
dolkodó, sokszor zabolátlan muzsikusokból álló társulatra. Ormándy tehát kedves és kellemes modorral ugyan, de vasakarattal uralta együttesét, s a muzsikusok még most is úgy beszélnek 82 éves mesterükről, mint a gyerekek a szeretett, de kicsit félelmetes nagyapáról. Sokat elmond Ormándy személyiségéről, hogy maga jelölte ki Riccardo Mutit utódjául. Minden bizonnyal tudta, másfajta emberre, más mentalitású muzsikusra bízza „kedves gyermekeit". Muti jellegzetesen olasz alakja, szép arcvonásai, csillogó fekete szeme és haja éles ellentétet képez szigorú, majdhogynem rideg egyéniségével. Külső és belső jellemvonásainak ellentmondása elsősorban persze muzsikusaira hat megdöbbentő módon: hangja szelíd és bársonyos, mondandója mégis tényszerű és személytelen. A beszéd számára a legszükségesebb instrukciók közlésének eszköze, s nem arra használja, mint pályatársai: ösztönzésre, kapcsolatteremtésre, esetleg tekintélyteremtésre. Muti személyisége és egyénisége mindvégig háttérben marad, belső lobogását, munkaintenzitását, zeneszeretetét szemei, kézmozdulatai közvetítik. Ez az intenzitás és energia azonban mindenkire hat. A folytonosan nyüzsgő és száguldó Zubin Mehta, a száraz intellektusú Lórin Maazel, vagy az angyali természetességgel muzsikáló Daniel Barenboim mellett különös, szokatlan, magába forduló, magáról mit sem eláruló, zárkózott alkat. Muti zeneileg ugyanakkor mindent el akar érni: a nagy és szépséges zenekari hangot, Toscanini energiáját, Ormándy bukolikus kedélyét, Furtwängler mélységét és Széll György precizitását. Az ő zenei hozzáállása olyan, mint egy orvosé: tömör, lényegre törő és fegyelmezett. Minden részlet érdekli. Mondják, hogy philadelphiai működésének elején rendkívül sok időt szentelt a zenekari vonósok hangzásának tökéletesítésére. Az ő irányítása alatt több lett a kiélezett hangsúly, a hegyes, szúrásszerű akcentus, kevesebb a lekerekített, némileg idealizált forma. A világhírű „Philadelphia sound", a világ talán legcsodálatosabbnak tartott vonós-hangzása Muti keze alatt átváltozott, rangját és színvonalát megőrizve markánsabb, izgalmasabb, változatosabb lett. Mindez a karmester magabiztosságát, feltétlen hozzáértését, munkájának eredményességét igazolja. „Riccardo Muti első fellépése óta nyilvánvaló volt - írja a The Philadelphia Inquirer neves kritikusa, Daniel Webster-, hogy egészen különleges kapcsolat alakult ki a karmester és a zenekar között. Ez a viszony valahogy egészen természetesnek, szinte elementáris erejűnek tűnik. Az együttes most úgy játszik Mutinak, ahogy soha, egyetlen karmesternek sem. A muzsikusok hangszerükkel beszélnek. Ha jól zenélnek — ez kifejezi egyben vezetőjükről alkotott véleményüket is." Muti igényességére az is jellemző, hogy a philadelphiai szerződéssel egy időben lemondott londoni állásáról. Nem vállalja a világban „röpködő", mindenütt jelen lévő karmester-kollégáinak életformáját, időt kíván szánni önmaga és családja számára, tanulni és gondolkodni akar, mert véleménye szerint ez a megfelelő művészi színvonal elérésének egyik alapvető feltétele. Érdekes, amit valahol életfelfogásáról, életszemléletéről nyilatkozott: „Bárhol vagyok, bárhol dolgozom, bennem belül mindig a családom és Ravenna él. Ravennában az emberek kedvesek, humánusak, s ott még hallani az állatok hangját. Ha valaki meghal, mindenki tudja, mindenki gyászolja. Tudom, ha szegény és népszerűtlen lennék, ott akkor is szeretnének. Ha elég szerencsés leszek ahhoz, hogy megöregedjem, az a Riccardo Muti szeretnék lenni, aki 1941-ben született Nápolyban, s akinek volt egy élete. Ha az ember megöregszik, magára marad emlékeivel. Ami volt, elmúlik, amit az ember csinált, az az idők homályába vész, így egyszerűbb, ha az ember hű marad önmagához, ha úgy él és úgy cselekszik, ahogy azt természete, gondolkodásmódja, belső etikája diktálja. Különben egyszer rá kell majd ébrednie arra, hogy prostituálta önmagát, hogy a népszerűség kedvéért tőle idegen személyiségjegyeket, magatartásformákat vett fel. Én elveimnek megfelelően élek, és ha nem is szeretnek, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. S ha nem, az sem bánt különösebben. Az életben egy-egy ember csak percekig van jelen..." Hogy Riccardo Mutit, az embert, szereti-e a közönség, nem tudom. A muzsikus Mutit azonban tisztelik, elismerik és jelenlétét igénylik a világon mindenütt. Igaz, keveset utazik, s gondosan válogat a szerződések között. De amit elvállal, azt igyekszik tökéletesen teljesíteni. Mint legutóbb 1982 nyarán, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ahol a Cosi fan tuttét dirigálta, s ahol - éppen a Cosi előadására - a nemrégiben elhunyt Karl Böhm felejthetetlen produkciójának árnyéka nehezedik. Muti felfogásának tisztasága, szándékainak őszintesége itt is győzedelmeskedett: még a legmegrögzöttebb Böhm-rajongók is kénytelenek voltak elismerni, hogy fellépése a ritka zenei ihletettség csodáját teremtette meg. S ugyanez a varázslat születik újra és újra a hanglemezstúdióban is Muti irányítása alatt. Az EMI-ELECTROLA egész életre szóló feladattal bízta meg: lemezre kell rögzítenie Verdi valamennyi operáját. Az Aida, a Macbeth, az Álarcosbál és a Traviata már elkészült, a felvételeket a kritikusok egybehangzó dicshimnusza kíséri. (Muti alaposságára jellemző: ragaszkodott hozzá, hogy a stúdiófelvételek előtt az operákat azonos szereplőgárdával színpadon is bemutathassa.) Ami e lemezeken elhangzik, a legapróbb részletekig kidolgozott, stílusos, és átélt előadás, s nem utolsósorban olyan tökéletesen kottahű, hogy újra lehetne írni róluk a partitúrát. Mindez Muti szerénységének legjellemzőbb megnyilvánulási formája, s ez az, amit muzsikusaitól, énekeseitől is, híven ars poeticájához megkövetel: „A sztár a zeneszerző!" WIRTHMANN JULIANNA