Napkelet, 1927. július-december (5. évfolyam, 6-13. szám)
1927-10-01 / 10. szám - Zlinszky Aladár: Nyelv és lélektan
mely bizonyos szemérzéki benyomásra következik». Egyik elmélet sem vált be azonban. A hangutánzás azért nem, mert a nyelv általános alapja nem az, hogy a szó jelentése és hangalakja közt összefüggés volna — mint ahogy ez a hangutánzó szavaknál van — hanem épen, hogy nincs a kettő közt összefüggés. Hiszen hangalakra azonos szavak a különféle nyelvekben egészen mást és mást jelentenek, a hangutánzó szavak korántsem ősi nyelvkincsek. Aztán legnagyobbrészt újabb eredetűek s koronként változnak : elavulnak, megújulnak a nyelvnek legmozgékonyabb elemei. Épígy nem lehet az indulatszókat sem alapul elfogadni. Számuk oly csekély, hogy azokból a nyelvkincset levezetni, eredeztetni lehetetlen. Más úton indult Wundt Vilmos, korunk legnagyobb összefoglaló elméje. Ő, a pszichológus, a kifejező mozgásokat vizsgálta, melyek mint testi megnyilvánulások lelki jelenségeinket kísérni szokták s úgy tapasztalta, hogy a nyelv sem más, mint ilyen, a lelki emóciókat kísérő kifejező mozgás. Ily érzelmeinket, gondolatainkat jelző mozgások nemcsak a hangszervek útján jöhetnek létre, hanem más testrészek, sőt maga az egész testtartás közvetítésével is. Nemcsak a száj, hanem a szemek is beszélnek; az arc is a lélek tükre : a mimika , a kéz és a láb gesztusai is lehetnek kifejezőek s maga az egész testtartás : a kiegyenesedett derék, a lehajtott vagy hátraszegett fej, a vállvonogatás, a reszkető térdek: mindez magában is vallomás vagy kísérheti és erősítheti szavainkat. Kétségtelen azonban, hogy a száj és a nyelv azok, melyek a legtöbb és legfinomabb mozgásra képesek s a torok, gége és tüdő segítségével e mozgást egyszersmind hanggal is kísérik úgy, hogy ezek lettek legalkalmasabbá a nyelv kialakítására , bár világos, hogy a hangok csak közvetve az említett artikulációs mozdulatok útján lettek a lelki folyamatok kifejezőivé. E hangok aztán társulnak az általuk jelzett képzetekkel s valahányszor kiejtik őket, azokat abban, aki hallja, fel is ébresztik. A szavak tehát mintegy fogalmi szimbólumokká lesznek s a nyelv nem egyéb, mint ily kifejező jelek összege. Igen nagy a haladás a gyermeknyelv kialakulásának vizsgálatában is, melynek régebben a nyelveredet problémájában is nagy jelentőséget tulajdonítottak. Hiszen volt olyan nézet is, hogy ha meg akarjuk tudni a nyelvek közül, melyik volt az emberiség ősnyelve, a gyermek nyelvét kell megfigyelnünk s amelyik nyelvhez tartoznak első kiejtett szavai, az lesz a keresett ősnyelv. Ez a felfogás tehát a gyermeknek nyelvalkotó képességet tulajdonított Ezzel szemben ma már bizonyosnak látszik, hogy a gyermek úgy tanul nyelvet, hogy környezetének beszédét utánozza. Az úgynevezett gyermeknyelv sem a gyermek leleménye, hanem, mint főleg Wundt vallja, a felnőttek egyszerűsítik le a mindenkori nyelvet a gyermek számára. A gyermek nem talál ki semmit s ha ismeretlen szavakat ejt, azok a felnőttek rosszul megértett és utánzott szavainak torzításai. De természetesen a gyermek nem úgy szerepel e folyamatban, mint valami utánzó gép, hanem azt a lelki készséget, melyet fentebb belső nyelvnek neveztünk, kell magában kifejlesztenie, hogy a nyelv csakugyan énjének, gondolat- és érzésvilágának kifejezése legyen. Nálunk különösen Ponori Thewrewk Emil volt az, aki a gyermeknyelvet a nyelv eredetének szempontjából vizsgálta s azt hitte, hogy «a gyermeknyelvről a nyelv eredetére vonatkozólag biztos következtetést vonhatunk». Czuczor- Fogarasiék előtte már, igen helyesen, az ellenkező nézeten voltak . ítéletük ma is megáll: «A gyermekszókat nem a kisdedek csinálják, hanem anyjok és dajkájok szoktatja őket azokra, tehát azok szintén az általános nyelvbirodalomba tartoznak». (P. Thewrewk: A gyermeknyelvről. Pest, 1871.)