Napút, 2008 (10. évfolyam, 2-10. szám)
2008-12-01 / 10. szám - Nyolcvanegy jeles hetvenes
Sas József színész, rendező, író (Békéscsaba, 1939. január 3.) Egy adott beszélgetést a pillanat határoz meg, az, hogy akkor milyen az ember közérzete. És az a közérzet, valami módon visszafelé is érvényes. Azért gondoltam, hogy a fő kérdésére akkor kell választ adni, amikor felteszik. Számomra az, ami ma történik, életem egyik legérdekesebb időszaka. Fiataloknak kellene átadni a felhalmozott szakmai tudást, ami azzal is járna, hogy bizonyos felelősséget is átadnék. Ilyenkor az ember végiggondolja az életét, a megkeresésük mindenképp hasznos és érdekes, főleg ha több hetvenéves embert is össze lehet vetni. Az életemre, ha visszagondolok, nekem, sajnos, ami végigvonul az egész életemen: az orrom, ami a szeizmográfom. Sok olyan dolgot érzek vele, éreztem kicsi gyerekkoromtól kezdve, amik aztán máig meghatározták azt. Mit értek ez alatt? Ma bármi történt az életemben, abban mindig benne volt a családi kötődésem, a származásom, és azok a dolgok, amik egészen pici koromtól, csecsemőkoromtól benne voltak a tudatomban. Ezt nem tudom kiverni a fejemből. Apámat elhurcolták a háborúban, és tizennyolc évesen tudtam meg egy olyan társától, akivel egy ágyban aludt Auschwitzban, hogy ott halt meg, addig nem tudtam. Aztán ez végigkísérte egész életem. A másik az a nyomor, amiről minden korosztályombéli mesél, hogy miben éltünk. Hát ezek közül sokan nem éltek nyomorban, csak szegénységben. A nyomor az volt, hogy ha volt egy palacsinta, hogyan oszszuk el az öcsémmel, ha karácsony volt, akkor a szomszédban lévő csokoládégyár szellőztetőjénél álltunk, és a csokoládéport fogtuk fel a sapkánkkal. Ebből csináltunk kis galacsinokat, egy seprűre lábakat szereztünk a Haller piacon meg fényes papírt, és ez volt a karácsonyfánk. És nagyon-nagyon boldogok voltunk. Anyám varrásból élt, éjjel-nappal varrt, ingeket és kötényeket. Befestette bronz ruhafestékkel, amiben volt sárga, zöld, piros, kék. Ezeket a színes ingeket árulta a Teleki téren szombat-vasárnap. Ennek az illata ma is az orromban van, ha jól megy, ha rosszul. A varrógépe, amivel megtanított varrni - tudtam is -, ott áll az igazgatói irodámban, ez a visszapillantó tükröm. Ez az alaphelyzet. Ehhez jött az öcsém, aki '56-ban disszidált, tizenhat és fél éves volt akkor, és nagyon nagy űrt hagyott. Rajta keresztül tudtam meg később, hogy igazán milyen volt ezeknek a disszidenseknek az élete. Ez egy kegyetlen életsors volt, félelmetesen nyomorúságos, hazátlan élet lehetett a legtöbbnek. '56-ot is kicsit másképpen éltem meg, nem szívesen beszélek róla. Mikor mondták, hogy lehet jelentkezni nemzetőrnek, jelentkeztem, igazolványom is van, de hogy hová dugtam el, már nem tudom. Egyszer /WptiT