Nemzeti Sport, 1996. augusztus (7. évfolyam, 209-237. szám)
1996-08-01 / 209. szám
i az amerikai televízió etalon, mert ezt a ■r ^ ■ műfajt a harmadik évezredben sem legethet majd sokkal jobban művelni. Pél- Imbidát mutat abból, hogy milyen is az, amikor az a bizonyos kutya elkapja a csontot, s nem ereszti a föld minden kincséért sem... No persze, miért is eresztené, hiszen maga a téma egy világot foglalkoztat, ráadásul olyan megvilágításba helyezi az olimpiát, amely az itteni mákonyos sportbódulatban élők számára hátborzongató üzenet, azért sajnos, létezik egy másik, egy hétköznapi világ is... Az nyilvánvaló volt, hogy villámgyorsan, kézzel, pontosabban bilinccsel fogható eredményt kell a világ előtt felmutatni robbantásügyben. Arra azért kevesen számítottak, hogy az első, jogásznyelven „az elkövetéssel erősen gyanúsítható" személy amerikai idő szerint már kedden éjszaka horogra kerül... Pedig ez történt, egy földkerekség Atlantában lévő sportjurnaliszta csapata figyelte az óráját és az eseményeket, ami-kor az NBC élőben közvetítette Mr. Jewell letartóztatását. Az órát azért, hogy otthoni idő szerint lapjukat még tudósíthatják-e a fejleményekről, Mr. Jewellt meg azért, mert mindennek látszik, csak merénylőnek nem... Ráadásul „háztáji" ember, hiszen az atlantai biztonsági szolgálat alkalmazottja, aki még főnökei elismerését is kivívta a bombamerénylet utáni percekben, órákban tanúsított magatartásával, profi munkájával... Aztán valahogy gyanúba keveredett, elkezdett összevissza beszélni, s a vége az lett, hogy bilincsbe verve vitték el. Ám ha tényleg ő volt a merénylő, s nem akart többet csak „világhírűnek" lenni, akkor azt elérte, mert, hogy O. J. Simpson soha sem felejthető több száz mérföldes autóstúrája (nyomában a rendőri csapattal) kapott utoljára akkora nyilvánosságot, mint ez a rajtaütés.... O. J. Simpson nagy showja a CCN, az atlantai „bombázó" műsorszáma az NBC zsákmánya volt. A két szupercsatorna moguljai most megvitathatják egymás között, hogy a futballvébét végigkísérő gyilkossági ügy vagy az olimpiát beárnyékoló bombamerénylet hozott-e nagyobb nézettségi indexet! Ha már a „nézettségi indexről" van szó, akkor el ne feledjük Cserhalmi Györgyöt, aki saját bevallása szerint még otthon, Magyarországon aludt utoljára. Itt Atlantában sajnálna minden percet, amit nem a versenyek helyszínén tölt. Mindenütt ott van, ahol magyarok szerepelnek, úgy szurkol a legesélytelenebb honfitársnak is, mintha az milliméterekre lenne az aranytól. Nyoma sincs benne a „mit keresek én itt?" gőgjének. Ez a sikerhez, tapshoz, népszerűséghez, díjakhoz, fotózáshoz, tévézéshez és interjúkhoz szokott színész képes a színpadról leszállva leülni a nézőtér soraiba, s elfogadni a tényt, hogy most nem neki tapsolnak... A szerepváltás persze, számára munka is egyben (ezt az otthoni tévénézők egyébként jobban nyomon követhetik s érzékelhetik, mint mi itt az olimpia helyszínén) no, de ezen sem szabad 1996-ban csodálkozni, a legnépszerűbb amerikai filmsztárok is kínálnak reklámokban a nagyérdeműnek szója- és maniókapudingot... Cs. Gy. a népszerű bank reklámfrontembereként járja a versenyeket, de amikor nincs éppen akcióban, akkor lelkesebb, mint ha szerepelnie kell... Vörösre tapsolja a kezét, mindenkivel igyekszik szót váltani, azt mondta, csodálatos repülés számára ez a három hét, amolyan isteni ajándék... - Azon gondolkoztam, hogy a nyári szünetet kihasználva, hol tudom majd az olimpiát teljes nyugalomban végigélvezni egy tévékészülék előtt, amikor a bank vezetői előálltak az ötlettel - meséli Cs. Gy. a magyar-dán női kézilabdamérkőzés szünetében. - Bár ez az otthoni reklámból szánt szándékkal nem derül ki, de itt köztudott volt, hogy a bank egymillióval jutalmazza a magyar olimpiai bajnokokat, engem meg azzal, hogy elutaztatott ide, s életem talán eddigi legcsodálatosabb három hetével ajándékozott meg. Mindig rajongtam a sportért, „gyerekkoromban" versenyszerűen vívtam, később lovagoltam, imádom a labdajátékokat, az öttusát, a birkózást, de most, az olimpiának köszönhetően már a softballt is... Nem hiszem, hogy színész számára haszontalan, ha totálisan megfürdik egy számára ismeretlen „medencében", s olyan impulzusok érik, amelyeket később a szerepeiben remekül felhasználhat. Nekem katarzis, amikor magyar szurkolók meg újságírók között a lelátón szinte őrjöngünk a mieink sikereiért, s a víváson szakemberek módjára próbáljuk befolyásolni a zsűrit. Rázendít a kórus: „Nem látta? Hegye van!!!", aztán két nap múlva az öttusa lovagláson Hanzélynek tanácsoljuk: „Adj neki szart!", ami ugye annyit tesz: ne fogja vissza a lovát... Engedje, hogy az ösztöneinek megfelelően, saját ritmusában menjen a pályán. De Hanzély makacs, benne van az, hogy a bemelegítésnél leesett a lóról - ilyesmi is ritkán esik meg ezen a szinten egy öttusázóval... - s úgy véli, akkor cselekszik jól, ha szigorúan kézben tartja a lovát. Téved, s ez olyan érzést vált ki belőlünk a lelátón, mint amikor a futballista egy méterről az üres kapu fölé lő, s mi persze úgy véljük, csukott szemmel is berúgtuk volna... A fucsa szerepváltás nem várt szakmai sikert is hozott (hozhat), az Új színház sztárját a minap hívta fel itt Atlantában egy magyarokból álló, Hollywoodban dolgozó filmes csoport, s főszerepet kínált neki. - Az ajánlat komoly, ebből még minden lehet, egyelőre abban maradtunk, hogy az olimpia ideje alatt elküldik a forgatókönyvet, s ha tetszik, később Budapesten aláírhatjuk a szerződést - mondta Cs. Gy., akit jobban megszoktunk hamleti pózban, mint farmerben, trikóban, edzőcipőben éppen az öttusa lövészet eredményei iránt tudakozódva, útban a kézilabdáról a tornagála felé... Cs. Gy. elköszön, sietnie kell. Scserbóék már melegítenek, legközelebb a Dream Team Brazília elleni mérkőzésén látom messziről, amint éppen azt játssza el pantomimban a mellette állónak, hogy Scottie Pippen hogy horgolt egy kosarat az égből. i—gen, már megint a Dream Team... Eztől az alakulattól nem nagyon lehet itt is szabadulni, ha Cs. Gy-nek a teljes olimpia, akkor nekem az az élet egyik nagy ajándéka, hogy fantasztikus szerencsének köszönhetően ott lehettem legutóbbi mérkőzésükön... Hogy ezek a földre szállt istenek milyenek akkor, amikor az ember olyan közel van hozzájuk, hogy akár meg is érinthetné őket, arról, csak több kötetes könyvben lehetne minden igényt kielégítően beszámolni, egy kérészéletű, bélyegháznyi újságcikkbe annyi fér, hogy ezek a zsenik is tudnak ám „kisgyerekek" lenni. Sir Charles, alias Charles Barkley minden egyes kosara után a saját térfele felé visszafuttában fúj egy hatalmas luftballont a rágógumijából. Emlékszem, ötödik általánosban ezért nálunk igazgatói intő járt... Hamlet királyfi a lelátótól üvölti: „Hegye van!”, avagy a merénylő letartóztatásától Sir Charles rágógumijáig . Sokan, s nem is ok nélkül tartottak, attól, hogy hiába nyitják meg óriási csinnadrattával újra az Olimpiai parkot, ember erre a területre többé be nem teszi a lábát, úgy félnek majd tőle, mint a tűztől, még az is elkerüli, akit netán a dolga szólít oda. Teljesen felesleges vállalkozás kísérletet tenni arra, hogy megfejtsük az amerikaiak megfejthetetlen lelkivilágát, a lényeg a lényeg, már az újra megnyitás előtt órákkal olyan hatalmas tömeg toporgott a bejáratok előtt, mint a Palatínuson egy kánikulai pesti szombat reggelen, de csak a terület hasonló, a tömeget tessék vagy hússzal megszorozni. Kiderült számomra, hogy a bombamerénylet pillanatától kezdve ez érdekes területté vált az amerikaiak számára, márpedig ők azt hiszem, születésüktől kezdve olyanok, hogy imádnak világszerte nagy érdeklődést kiváltó szenzáció részesei lenni. Vagy ők maguk csinálják a szenzációt, vagy bármilyen szálon, de kötni akarják személyüket hozzá, az kevéssé érdekli őket, hogy alanyi jogon magához a történethez az égvilágon semmi közük sincs. Egyenesen elképesztő volt az az embertömeg, amely az újra megnyitott parkot azonnal ellepte, az még inkább, hogy természetesen a bomba színhelye, „a torony" vonzotta a legtöbb látogatót. Vad elszántsággal taposták egymást az emberek, csakhogy minél közelebb kerüljenek, csakhogy minél közelebbről láthassák a tegnap még szabályos harci területté nyilvánított színhelyet, amely egycsapásra zarándokhellyé lépett elő. Persze, nem Amerikában lennénk, ha az amik gyermeteg lelkülete nem lakna egy testben fantasztikus üzleti érzékükkel. Egy fotós cég azonnal két standot állított fel a torony két oldalán, s az arra járók tíz dollár leszurkolása fejében lefényképeztethették magukat a szóban forgó épülettel. Vagy fél órán keresztül volt szerencsém figyelni a nagy össznépi kollektív amerikai, s a végén már szinte az őrületig fajuló fényképezkedést, s láttam az arcukon, hogy ez számukra most mindennél fontosabb, hiszen másnap meg lehet mutatni a szomszédnak, a barátnak, a kollégának: „Ott voltam a toronynál! Kép is van róla..." Tanulságos az is, hogy egyéni vállalkozó a fényképeszkedésre szinte egyáltalán nem akadt, mindenki egy, két, három, volt aki öt gyerekét állította a lencse elé. Mert a gyereknek ugye, ez egyszer majd emlék lesz. Fel nem foghatom, hogy kinek, milyen emléket jelenthet évek, évtizedek múltán egy ilyen fotó, de azt tudom, hogy a fotósstand mellett egy úr már trikókat árult 25 dollárért, rajta szintén a torony képével, egy égő kanócú bombával, s a felirattal: „A bomba veszélyes üzem, olimpia alatt kéretik mellőzni!" Érzelmek, naivitás, no meg az üzlet. Nem emlékszem pontosan, de mintha mondtam volna már: ez itt tényleg tiszta Amerika... tiszta ffi]QBnspsen NEMZETI SPORT 3 ) Hernan Crespo nevét eddig nem jegyezték annyira magasan a nemzetközi futballtőzsdén, hiszen az immáron olimpiai futballdöntőre váró csapatban inkább Chamot, Zanetti, Sensini és Simone csengett ismerősként az európai közönségnek. .. A River Plate együttesével egy hónapja Libertadores-kupát nyert csatár vélhetően nagyívű futballkarrierjének fellendüléséhez szüksége volt egy mérkőzésre, amelyet a kék-feketék (magyar idő szerint) szerdára virradóra vívtak Athensban Portugáliával, s amelyen az első labdaérintéstől kezdve vitathatatlan volt a továbblépő együttes kiléte. Az argentinok nagyon jók, gyorsak, remekül cseleznek, kifejezetten formás csapatuk van, minden megmozdulásukon érződik: trénerük, az 1978-as világbajnok argentin gárda csapatkapitá- Iynya, Danid Passarella nem mástól, mint az egyik edzőkirálytól, Menottitól leste el a B - 1 szakma mesterfogásait, s pontosan tudja, hogy egy nagyjelentőségű, sorozatmérkőzéses ■ ■ versenyen hogyan kell taktikázni, mind a játékosokkal, mind azok lelkével... V^^^B A mérkőzés előtt azt nyilat- B*^^Bkozta, hogy ez Crespo nagy B-J^B napja lesz, azt azonban csak ő B ' • ■ tudhatta, mire alapozza mindezt. A 9-es mezben játszó fut- B - I ballista két góljával mindent B’^B eldöntött. A portugálok a második félidő nagy részében Is kétségbeesetten erőlködtek, de nem sok sanszuk volt a gólszerzésre. A döntő egyik résztvevője tehát már ismert, s autentikus argentin körökből származó vélekedések szerint Passarella azért szurkol, hogy ne Brazília, hanem Nigéria legyen az ellenfelük a fináléban. Egy Buenos Aires-i futballszakos kolléga adott erre magyarázatot, ráadásul még érthetőt is, amikor elmondta: Argentínában a futballistának az ég világon mindent, néha még annál is többet elnéznek, megbocsátanak az emberek. Egyet nem, az az egy viszont szinte tilos! Kikapni az ősrivális Brazíliától... Az nem megy, abba belehal a futballimádó argentin, inkább essen ki már a csoportmérkőzések során a csapat mondjuk Szváziföld ellen, de a brazilok ne tüntethessenek azzal, hogy megverték futballban Argentínát... Ezért szurkol(t) hát Passarella a lapzártánk után kezdődött Brazília-Nigéria meccsen Okocháéknak, s ha szerencséje volt, akkor a döntőt akár el is veszítheti. Ha ugyanis Argentína az aranyharcban elbukik Nigéria ellen, azt bravúros olimpiai ezüstéremként értékelik majd otthon. Ha ugyanerre a sorsra jut, de úgy, hogy Brazília veri meg, akkor megnézheti magát a kapitány, s a pillanatnyilag népszerűsége Olümposzán trónoló Hernan Crespo... Érthető... A fradistáknak sem az fájt, ha a Kismotor- és Gépgyár verte meg őket... Csak a Dózsától, vagy ahogy mostanában nevezik, az UTE-tól nem (volt) szabad kikapni! „Kértem a II )■|| professzoro- |||| I akát, akik az I. élet értelmét Itanítják, mondják meg, mi a boldogság. Elmentem híres EB kormányzati tényezőkhöz, EB akik emberek ezreit irányít- EBják. Fejüket rázták mind, és EB mosolyogtak rám, mintha EB ugratni akarnám őket. Egy EB vasárnap délután aztán ki- EB mentem a Desplaines folyó EB partjára. És láttam egy csak EB patnyi magyart a fák alatt, EB feleségestül, és gyerekestől, EB meg egy hordócska sört, és EB egy harmonikát. És meglát- EBtam a boldogságot..." A BB Charles Sandburg nevű EB amerikai írónak tulajdoni EB tett mondás igazával nincs EB miért vitatkozni. Egy biztos: EB ez az ember nem látta a BB dán-magyar kézilabda- BB meccset, vagy az öttusa fa- EB tószámát. B