Népszabadság, 1981. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-27 / 22. szám

6 Népi ellenőrök Somogy megye ellátásáról (Megyei tudósítónktól.) Somogy megyében az állami ke­reskedelmi vállalatok és a szövetke­zetek összesen mintegy 2350 üzletet, éttermet, falatozót, cukrászdát üze­meltetnek. A megyei népi ellenőrzési bizottság a közelmúltban a fogyasz­tói érdekvédelem helyzetéről készí­tett tüzetes felmérést, melynek ke­retében a létesítményeknek mintegy 30 százalékát vizsgálta meg. Megál­lapították a fejlődést az eladó-, tá­roló- és raktárterek kihasználtságá­ban, s egyben azt is: a legtöbb gon­dot még mindig az okozza, hogy ke­vés a hűtőgép. A népi ellenőrök arra is választ ke­restek: miért sok a panasz a kiszol­gálásra? A válasz abban is keresen­dő, hogy a szakképzett dolgozók ará­nya a kereskedelemben 70—80 száza­lék, a vendéglátásban ennél alacso­nyabb. Nagy a munkaerő-vándorlás, és néhány helyen állandósult a mun­kaerőhiány. A kereskedelmi szervek irányító apparátusával sincs min­den rendben. Ehhez csak egy adat: a megye kiskereskedelmi vállalatai­nál és az áfészeknél alkalmazott negyven főállású, árakkal foglalkozó dolgozóból csupán tizenkettőnek van szakképzet­tsége. A vizsgálat leszögezi, hogy a megye lakosságának áruellátása csupán az alapvető élelmiszerekből, ruházati cikkekből kiegyensúlyozott, a többi területen a választék alakulása rap­­szodikus. Ez nemcsak a hiánycikkek miatt van így, hanem azért is, mert az árurendelések és -szállítások rend­szere sokszor gátat vet a választék bővítésének. Ami viszont örvendetes: az utóbbi évekhez viszonyítva csábí­tóbb az éttermek, vendéglők kínála­ta. A NER-vizsgálat kitér arra is, hogy a lakosság jobb, kulturáltabb kiszolgálása érdekében a kereskedel­mi szervek zöme bevezette az elő­jegyzés alapján történő árusítást. Több propagandára lenne szükség vi­szont, hogy a vásárlók éljenek is ez­zel a lehetőséggel. A Somogy megyei felmérés meg­állapítja, hogy a különböző szintű ta­nácsi szervek árdrágítás, jogosulat­lan kereskedés és egyéb mulasztások miatt több mint kétszáz személy el­len folytattak eljárást, s többségüket pénzbírsággal sújtották. NÉPSZABADSÁG 1981. január 27., kedd PETŐ GÁBOR PÁL CIKKSOROZATA Az 1980. évi szovjet-magyar űrkísér­letek eredményeiből Az elmúlt év egyik nagy eseménye volt — legalább­is magyar szempontból — az első magyar űrhajós, Far­kas Bertalan bekapcsolódása az Interkozmosz-program­­ba. Bár tagadhatatlan, hogy egy ilyen feladat ellátásá­hoz szorgalom, vállalkozó kedv és nem kis bátorság is szükségeltetik. Farkas Bertalan repülése alapvetően tu­dományos munka volt, nem puszta cím volt az, hogy kutatóűrhajósnak nevezték ki őt a Szojuz—36, majd a Szaljut—6 fedélzetére. Farkas Bertalan­ előtt is repültek már „magyarok" szovjet kutatórakétákon, űrhajókon és űrállomásokon: magyar szakemberek egy sor műszert terveztek és ké­szítettek, továbbá részt vettek a világűrben szerzett adatok feldolgozásában. Ezúttal is utaztak Farkas Ber­talannal együtt ilyen műszerek (hogy emlékezetes éte­leiről most ne is szóljunk, bár ezek elkészítése sem volt kis tudományos teljesítmény). A tavalyi szovjet—magyar Interkozmosz űrkísérlet során szerzett tudományos eredmények értékelése jó­részt még tart: ez a munka nemcsak óriási — igen sok az adat —, hanem nagy elővigyázatot is kíván, mert hi­szen egy hibás mozdulat esetleg megismételhetetlen kí­sérlet eredményét teszi semmivé. Más kísérleteket még megismételnek, illetve folytatnak majd — amint néme­lyik, Farkas Bertalan által végrehajtott vizsgálat is ko­rábbiak ismétlése vagy folytatása volt —, s ezekről ezért nem hoztak még nyilvánosságra adatokat. Néhányról azonban már most beszámolhatunk. 1. Hogyan vizsgázott a Pille? Amikor a közös űrrepülés előtt a szovjet szakemberek átvették a Köz­ponti Fizikai Kutató Intézetben ki­fejlesztett és elkészített, Pille névre keresztelt sugáradag-(dózis-)mérő műszert, ragaszkodtak hozzá, hogy a jegyzőkönyvbe bevegyék elismerésü­ket és annak leszögezését, hogy ez egyedülálló műszer. És ez nem volt udvariaskodás: a Pille, amelynek sú­lya még az egy kilót sem érte el, va­lóban kiváló alkotás, amelyre büsz­kék lehetnek létrehozói (az ország pedig rájuk). Az űrhajósokat a légkörnek abban a viszonylag alacsony (az erős sugár­zású Van Allen-övezet alatt fekvő) rétegében is éri a földinél nagyobb mennyiségű ionizáló, ártalmas su­gárzás, ahol az űrhajó kering, azon­kívül számolni kell azzal, hogy pél­dául egy napkitörés alkalmával erős sugárzás zúdul rájuk. Ezért rendkí­vül fontos feladat a pontos dózismé­rés az űrhajóban. De nem elég, hogy pontosnak kell lennie: a berendezés nem foglalhat el nagy helyet az űr­hajóban, ahol mindennek el kell fér­nie,­ ami egy ilyen rögzített feladat­­csoporthoz szükséges; nem utolsó szempont a súly sem. Mindezeket az igényeket elégítette ki magas fokon a KFKI Pillére: mint már említettük, egy kilót sem nyom, működtetéséhez mindössze 3—4 watt elektromos teljesítményre van szük­ség, és egyszerű: az űrhajósok tes­tén, illetve az űrhajó különböző he­lyein elhelyezett ceruzaszerű, de kulcsnyél formában végződő kis de­tektorokat bedugják a Pille nyílásá­ba, mire kigyullad egy lámpa, jelez­ve, hogy mérésre kész. Ekkor a kulcs­­szerű nyéllel elfordítják a detekto­rokat, kigyullad egy másik lámpa, jelezve, hogy a mérés már folyik , és alig egy perc múlva a Pille hom­loklapján hét milliméter magas, pi­ros számok jelennek meg, amelyek közül, hogy a dózismérő mekkora sugáradagot kapott azóta, hogy leg­utóbb megmérték. A mérés ugyanis „nullázza” a műszert, vagyis kiinduló állásba viszi. A számok ezután — áramtakarékosság végett — öt má­sodperc múlva kialszanak, de egy gomb lenyomásával ismét kigyújtha­­tók, az adatot pedig a Pille a követ­kező mérésig megőrzi. Tizenhat detektor Hogyan vizsgázott a Pille a Szal­jut-6 fedélzetén? Farkas Bertalan az űrállomáson való tartózkodása alatt kétszer mérte meg a doziméterek által érzékelt su­gáradagokat, május 28-án és június 2-án. Mindkét alkalommal 14 dózis­mérő adatait kellett feljegyeznie, ugyanis mind a négy űrhajós ruhá­ján volt egy-egy doziméter, azonkí­vül az űrállomás különböző pontjain nyolcat helyeztek el, végül pedig volt négy, ellenőrzési célokat szolgá­ló detektor, amelyek közül kettőt az egyik, kettőt a másik alkalommal mért meg. Ez a négy detektor abban különbözött a többi 12-től, hogy re­pülés előtt a Földön besugározták őket, mégpedig elég nagy dózissal: 870 mrad (milirad) — vagy a ma ér­vényes Sí-egységben kifejezve 8,7 mGy (milligray) — dózist kaptak. Meg kell említeni, hogy a kapott adatok értékelése nem egészen egy­szerű feladat: tekintetbe kell ugyanis venni a detektorok egyéni érzékeny­ségét — ezért mutatkozik kis „szórás” az adatokban —, és azt is, hogy az Űrutazás előtt a dózismérők regiszt­rálták a földi, természetes eredetű, úgynevezett háttérsugárzást is. A megengedett szint alatt Azt, hogy mekkora az a legkisebb sugáradag, amely már károsodást okoz az emberi szervezetben, máig is vitatják a kutatók. Gyakorlati cé­lokra azonban megegyeztek abban, hogy a megengedett sugáradag: 5 rad/év (mai egységben: 0,05 Gy/év), ami napra átszámítva 14 mrad/nap, illetve 0,14 mGy/nap. A mérések szerint az űrhajósokat ért napi sugárdózis jelentősen alatta maradt az óvatosan megállapított megengedett sugárzásadagoknak. A dózisok 6,3 és 10,9 mrad között voltak. Az űrhajósok egészsége tehát nem forgott veszélyben. (Érdekes egyéb­ként — fűzik hozzá a szakemberek —, hogy az 1980. évi repüléskor, leg­alábbis annál, amelyben Farkas Ber­talan részt vett, a dózisértékek kiseb­bek voltak, mint az 1979. évi űrrepü­lés több hónapja alatt — másfajta dózismérővel — mért napi átlagér­ték.) A kalibrációs detektorok mérési eredményei fontos és nagyon jó ered­ményt szolgáltattak. Csak igen kicsi volt az­ eltérés a várt és a valóban kapott értékek között. A jó száza­lékban kifejezve nagyon kicsiny eltérések pedig bizonyítják, hogy az űrben végzett személyi dózismérések pontosak, illetve megbízhatóak vol­tak. Ezeket az adatokat voltaképpen csak a leszállás után kapták volna kézhez a szakemberek, de — amint az űrrepülés idején az irányítóköz­pontban volt képviselőjük elárulta , Farkas Bertalan „terven felül” közöl­te velük ezeket az adatokat még az űrhajóról. Egyébként űrhajósunk nemrég járt a KFKI-ban is, és a Pil­le készítőivel beszélgetve nagyon el­ismerően szólt az egyszerűen kezel­­­­hető, kényelmes, ügyes berendezés­ről. Szorosan véve már nem tartozik a tárgyhoz, de olvasóinkat bizonyára érdekelni fogja a Pille további sor­sának két mozzanata. Az egyik az, hogy a szovjet szakemberek kérésé­re a következő űrrepülés céljára már elkészített négy műszer kijelzőjén egy tizedesvessző is feltűnik, vagyis a leolvasási pontosság egy nagyság­renddel megnő. Tovább­á a hétköznapokon is A másik érdekesség: a KFKI-ban már elkészült a Pille 12 voltos fe­szültségről, vagyis autóakkumulá­torról is működtethető változata. Ez arra szolgál, hogy az atomerőmű kör­nyezetében autón szállított Pillével azonnal értékelhessék a dozimétere­ket ért sugáradagokat, illetve kikap­csolhassák a méréseket torzító, hát­térsugárzásból származó dózist. Így kapcsolódik vissza az űrkutatás a földi tudományos, egészségvédelmi feladatok megoldásához, ami egyik tanulságos mozzanata ennek a nagy vállalkozásnak. ► Következik: 2. TIZENHATEZER FÉNYKÉP A Pille nevű magyar műszer, amellyel Farkas Bertalan méréseket végzett a Szaljut—6 űrhajó fedélzetén. Képünkön látható az egyik detektor kulcs­szerű fogója is: a detektor éppen benne van a műszerben mérés céljából. MIKÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE Új kiállítások A szécsényi Kubinyi Ferenc Mú­zeumban három új kiállítás nyílt meg. Először került közszemlére az a magángyűjtemény, amelyet az idő­közben elhunyt dr. Soós Ilona pos­tafőtanácsos hagyományozott a szé­csényi múzeumnak. A mintegy más­fél száz műtárgy közt találhatók Lotz Károly, Koszta József, Aba Novák Vilmos, Edvi Illés Aladár, Deák Éb­­ner Lajos festményei, cseh üveg-, ,meisseni, herendi és Zsolnay-porce­­lántárgyak, csiszolt kristályok, ana­tóliai és perzsa szőnyegek. A múzeum galériájában megnyi­tották Fábián­ Gyöngyvér festőmű­vész tárlatát, amelyen 27 nagymé­retű portrét állítottak ki. A harma­dik szécsényi tárlat azokat a lelete­ket mutatja be, amelyek nyomára a megye lakossága hívta fel a régé­szek figyelmét; a hat vitrinben és két tárlóban megtekinthetők egye­bek között a jobbágyi népvándorlás kori sírok maradványai, a Salgótar­jánban talált bronzedények és sok más értékes lelet. Erős gyógyszer a szeretet Látogatás az új ormosbányai szociális otthonban Van, aki mindent feladott, hogy ide kerülhessen, s akad, aki úgy érzi: az­zal adott fel mindent, hogy ide ke­rült. Van, aki családja, gyermekei kapzsisága elől menekült, s van, aki a magány elől, mert nincs családja, gyermeke. Idősek, többnyire hetven felettiek. Lakhelyük: Ormosbánya, szociális otthon. Milyen körülmények között, hogyan élnek? Bizalom és alkalmazkodás Tőzsér Lajosné, a Borsod megyei fiatal intézmény vezetője egy kórházi zárójelentést mutat. A súlyos beteg M. Józsefné 76 éves gondozottat, sa­ját kérésére a kórházból családja he­lyett intézményükbe küldték vissza. — Miért választott bennünket? Ta­lán mert érezte, hogy nemcsak gon­dozást, egy kis szeretetet is kap. Ez volt alig féléves munkánk első nagy elismerése — mondja. A kívül-belül szerényebb szállodá­hoz vagy akár nagyobb üdülőhöz hasonló ormosbányai szociális otthon tavaly nyáron nyitotta meg kapuit. Akkor készült el a 14 milliós beru­házás főépülete, amely százhatvan idős ember szemnek is tetsző, szépen berendezett, kényelmes, központi fű­­téses otthona. A háromszintes modern épület föld­szinti társalgójában népes közönség figyeli a televíziót. De itt vannak a betegszobák is, s azok a mozgáskép­telen öregek, akik már csak tolókocsi segítségével közlekedhetnek. A föld­szinti lakók egy része mindenben ápolói segítségre, állandó, figyelmes gondozásra szorul. Tőzsérné észreveszi, amint a látot­takon elszorul a tankom. — A magatehetetlenek nincsenek sokan — vigasztal. — Legalább ek­kora figyelmet érdemel a többség. Ők nem kínlódnak betegségekkel, ám kevés kivétellel lelki sérültek. Szeretethiányban szenvednek. Szeretet nélkül pedig nem élhet az ember. Ám az idős kor jellemzője a csökkenő alkalmazkodóképesség, s ez nemcsak a családban okozhat konf­liktust. Bármennyire jók is a körül­mények az intézményben, egymáshoz és a gondozókhoz is alkalmazkod­niuk kell bizonyos mértékben. Nem volt könnyű kialakítani azt a félszáz főnyi gárdát, amely — legyen szó ápolónőről vagy takarítóról — meg­érti, hogy miért nem szabad ingerült szóra hasonló módon válaszolni. Tü­relemmel, szeretetteljes kedvességgel kell megnyerniük valamennyi lakó bizalmát, akkor az ő dolguk is köny­­nyebb. Ez az alapelvük, ebből nem engedhetnek. Kétszáz jelentkező kö­zül válogatták ki az ötven dolgozót, s közülük is akadt, aki inkább visz­­szament előző munkahelyére. Hasznosan is, kellemesen is Az emeleti társalgókban vidámabb kép fogad. A tv előtt szelíd, idős asz­­szony kötöget, hímez. Szomszédsá­gukban hangosabb csapat, öreglegé­nyek ultiznak. Találomra bekopog­tatunk néhány szobába, megtudakol­ni, mivel is foglalatoskodnak, akiket nem vonz a műsor, se a kártya. Molnár Gyulánéval éppen az ajtó­ban ütközünk össze. Molnárné bá­nyászözvegy, Putnokról került ide, amikor férje 44 évi szolgálat után, már nyugdíjas korában „itthagyta”. A büfébe indult, hogy kólát hozzon társnőinek. Négyágyas szobában lak­nak. A falipolcokon még a karácsony, a télapóünnepség díszei, kis aján­dékai melengetik a közelmúlt emlé­keit. Néhol régi családi képek tá­maszkodnak. A berendezés célszerű, modern, szőnyeg a lábunk alatt, s egy-egy metszet, képreprodukció, sa­ját készítésű falszőnyeg öltözteti a falat, a tágas gardróbszekrények mé­lyén kényelmesen elfér a ruhatár. A szomszédos szobában valóságos műhely képe tárul elénk. A már­ciusban 77. évét betöltő Fodor Sán­dorné — szemüveges, fekete fejken­dős, fekete sokszoknyás parasztasz­­szony — egy percig sem nyughat. Koleszár Sándorné segédletével tar­ka rongybabákat készít. Festett ar­cuk, formájuk olyan, mint a pompás matyóbabáké. Csak hát ruhájuk anyaga, fejkendőjük a hímzett kelme helyett csupán kötöttárugyári hulla­dék. Az alapanyagot a Habselyem­ben dolgozó szocialista brigádok hozzák Fodor néninek. Alig akad már az épületben szoba, amelyet ne dí­szítenének az itt készült babák és ka­lap formájú tűpárnák. A falu, Bo­gács, a régi kicsiny háza, a kert már alig-alig jut eszébe. — Az asszonyok így télvíz idején jobban lekötik magukat — mondja Tőzsérné. — Sokan hímeznek, hor­golnak, faliképeket, térítőket készí­tenek. Van, aki színes műanyagbevo­natú drótokból virágkosarakat készít, s akad, aki gobelinnel bajlódik. A tv, rádió, lemezjátszó-hallgatás, olvasás, keresztrejtvényfestés mellett viszonylag sokoldalú szórakozás ez. Most például az egyik nővérke irá­nyításával többen tányérfestéshez fognak. A férfiak időtöltése egyhan­gúbb, a sakk, a kártya a népszerű. Az ő idejük tavasszal jön el, amikor folytatjuk a parkosítást, szerszámot foghatnak, kisebb támfalat készít­het a volt kőműves, virágot, fát, bok­rot ültethetnek. Van, aki él-hal azért, hogy dolgozhasson, hasznossá tegye magát. A másikat meg kell kérni, hogy segítsen egy kicsit. Persze akad olyan is, aki inkább nézni szereti, hogy mit csinálnak mások. Nehéz felejteni Házaspárok. A kétágyas szobában családias a hangulat. Régi ingaóra a falon, néhány könyv, saját mini tele­vízió, táskarádió. A kétajtós szekrény tetején két régi megbámult bőrönd. A dohányzóasztalkát kisméretű fo­telok fogják közre. K. Endréné párjáért izgul, vissza­várja a kórházból. Üzenetet, jó hírt kapott, s most az intézet kocsijával rövidesen látogatóba indulhat. Erzsike néni azt kérte, ne írjam ki a nevét, soha életében nem szerette a feltűnést. Azért szívesen elmondja, miként is találkozott össze közel húsz év után a tanítónő s a postatisztvi­selő, végül pedig hogyan vezetett ide útjuk. Egy életen át albérletben laktak, mindig bíztak, egyszer csak jön az értesítés: övék a kért főbérlet. Aztán nyugdíjasként döbbentek rá, véget kell vetni az albérletnek. Szendrőlá­­don kicsiny családi házat vásároltak. Múlt az idő, közelebb kerültek a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, s bi­zony terhessé vált a tüzelőbeszerzés, a fahasogatás, a háztartás sok gond­ja. Hallották: Ormosbányán épül a szociális otthon. Elsők között kérték elhelyezésüket. Eladták a házat, be­költöztek. Túlzás nélkül — boldogok itt. — Elhozhattuk otthonunk néhány kedves darabját, városias a kénye­lem, a rend, a tisztaság nem hagy kí­vánnivalót. Nincs gyermekünk, ma­gunkról már nem tudnánk ilyen színvonalon gondoskodni — mondja Erzsike néni. Nyugdíjuk nagy részét befizetik, de mindenük megvan. — Nagyszerű, modern gondolkodá­sú emberek — mondja Tőzsérné. Szokványosabb az előbbinél, saj­nos," a szomszédok, Papp Lajos és fe­lesége története. — Négy gyereket neveltem fel — mondja keserűen az idős ember. — Végül már láb alatt voltunk a fiataloknak. A Szerencsi Cukorgyárban dolgoztam. Nyugdíj után még tíz évet ráhúztam. Tovább már nem ment. Míg kicsik voltak, mind a házamban tébláboltak az unokák. Aztán, hogy nőttek, már nem sokat láttam a kilencből. Ilonkát, a második feleségemet nem szívelik, így aztán félni kezdtünk, ha meg­öregszünk, betegek leszünk, nem lesz, ki gondunkat viselje. Igazán jó dol­gunk van itt az otthonban. Csak hát nehéz elfelejteni a portát. Tizenhá­rom meggyfa termett benne. Kovács György Attila Ha esik, ha fú, Pappék nem mulasztják el a sétát.

Next