Népszabadság, 1981. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-27 / 22. szám
6 Népi ellenőrök Somogy megye ellátásáról (Megyei tudósítónktól.) Somogy megyében az állami kereskedelmi vállalatok és a szövetkezetek összesen mintegy 2350 üzletet, éttermet, falatozót, cukrászdát üzemeltetnek. A megyei népi ellenőrzési bizottság a közelmúltban a fogyasztói érdekvédelem helyzetéről készített tüzetes felmérést, melynek keretében a létesítményeknek mintegy 30 százalékát vizsgálta meg. Megállapították a fejlődést az eladó-, tároló- és raktárterek kihasználtságában, s egyben azt is: a legtöbb gondot még mindig az okozza, hogy kevés a hűtőgép. A népi ellenőrök arra is választ kerestek: miért sok a panasz a kiszolgálásra? A válasz abban is keresendő, hogy a szakképzett dolgozók aránya a kereskedelemben 70—80 százalék, a vendéglátásban ennél alacsonyabb. Nagy a munkaerő-vándorlás, és néhány helyen állandósult a munkaerőhiány. A kereskedelmi szervek irányító apparátusával sincs minden rendben. Ehhez csak egy adat: a megye kiskereskedelmi vállalatainál és az áfészeknél alkalmazott negyven főállású, árakkal foglalkozó dolgozóból csupán tizenkettőnek van szakképzettsége. A vizsgálat leszögezi, hogy a megye lakosságának áruellátása csupán az alapvető élelmiszerekből, ruházati cikkekből kiegyensúlyozott, a többi területen a választék alakulása rapszodikus. Ez nemcsak a hiánycikkek miatt van így, hanem azért is, mert az árurendelések és -szállítások rendszere sokszor gátat vet a választék bővítésének. Ami viszont örvendetes: az utóbbi évekhez viszonyítva csábítóbb az éttermek, vendéglők kínálata. A NER-vizsgálat kitér arra is, hogy a lakosság jobb, kulturáltabb kiszolgálása érdekében a kereskedelmi szervek zöme bevezette az előjegyzés alapján történő árusítást. Több propagandára lenne szükség viszont, hogy a vásárlók éljenek is ezzel a lehetőséggel. A Somogy megyei felmérés megállapítja, hogy a különböző szintű tanácsi szervek árdrágítás, jogosulatlan kereskedés és egyéb mulasztások miatt több mint kétszáz személy ellen folytattak eljárást, s többségüket pénzbírsággal sújtották. NÉPSZABADSÁG 1981. január 27., kedd PETŐ GÁBOR PÁL CIKKSOROZATA Az 1980. évi szovjet-magyar űrkísérletek eredményeiből Az elmúlt év egyik nagy eseménye volt — legalábbis magyar szempontból — az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan bekapcsolódása az Interkozmosz-programba. Bár tagadhatatlan, hogy egy ilyen feladat ellátásához szorgalom, vállalkozó kedv és nem kis bátorság is szükségeltetik. Farkas Bertalan repülése alapvetően tudományos munka volt, nem puszta cím volt az, hogy kutatóűrhajósnak nevezték ki őt a Szojuz—36, majd a Szaljut—6 fedélzetére. Farkas Bertalan előtt is repültek már „magyarok" szovjet kutatórakétákon, űrhajókon és űrállomásokon: magyar szakemberek egy sor műszert terveztek és készítettek, továbbá részt vettek a világűrben szerzett adatok feldolgozásában. Ezúttal is utaztak Farkas Bertalannal együtt ilyen műszerek (hogy emlékezetes ételeiről most ne is szóljunk, bár ezek elkészítése sem volt kis tudományos teljesítmény). A tavalyi szovjet—magyar Interkozmosz űrkísérlet során szerzett tudományos eredmények értékelése jórészt még tart: ez a munka nemcsak óriási — igen sok az adat —, hanem nagy elővigyázatot is kíván, mert hiszen egy hibás mozdulat esetleg megismételhetetlen kísérlet eredményét teszi semmivé. Más kísérleteket még megismételnek, illetve folytatnak majd — amint némelyik, Farkas Bertalan által végrehajtott vizsgálat is korábbiak ismétlése vagy folytatása volt —, s ezekről ezért nem hoztak még nyilvánosságra adatokat. Néhányról azonban már most beszámolhatunk. 1. Hogyan vizsgázott a Pille? Amikor a közös űrrepülés előtt a szovjet szakemberek átvették a Központi Fizikai Kutató Intézetben kifejlesztett és elkészített, Pille névre keresztelt sugáradag-(dózis-)mérő műszert, ragaszkodtak hozzá, hogy a jegyzőkönyvbe bevegyék elismerésüket és annak leszögezését, hogy ez egyedülálló műszer. És ez nem volt udvariaskodás: a Pille, amelynek súlya még az egy kilót sem érte el, valóban kiváló alkotás, amelyre büszkék lehetnek létrehozói (az ország pedig rájuk). Az űrhajósokat a légkörnek abban a viszonylag alacsony (az erős sugárzású Van Allen-övezet alatt fekvő) rétegében is éri a földinél nagyobb mennyiségű ionizáló, ártalmas sugárzás, ahol az űrhajó kering, azonkívül számolni kell azzal, hogy például egy napkitörés alkalmával erős sugárzás zúdul rájuk. Ezért rendkívül fontos feladat a pontos dózismérés az űrhajóban. De nem elég, hogy pontosnak kell lennie: a berendezés nem foglalhat el nagy helyet az űrhajóban, ahol mindennek el kell férnie, ami egy ilyen rögzített feladatcsoporthoz szükséges; nem utolsó szempont a súly sem. Mindezeket az igényeket elégítette ki magas fokon a KFKI Pillére: mint már említettük, egy kilót sem nyom, működtetéséhez mindössze 3—4 watt elektromos teljesítményre van szükség, és egyszerű: az űrhajósok testén, illetve az űrhajó különböző helyein elhelyezett ceruzaszerű, de kulcsnyél formában végződő kis detektorokat bedugják a Pille nyílásába, mire kigyullad egy lámpa, jelezve, hogy mérésre kész. Ekkor a kulcsszerű nyéllel elfordítják a detektorokat, kigyullad egy másik lámpa, jelezve, hogy a mérés már folyik , és alig egy perc múlva a Pille homloklapján hét milliméter magas, piros számok jelennek meg, amelyek közül, hogy a dózismérő mekkora sugáradagot kapott azóta, hogy legutóbb megmérték. A mérés ugyanis „nullázza” a műszert, vagyis kiinduló állásba viszi. A számok ezután — áramtakarékosság végett — öt másodperc múlva kialszanak, de egy gomb lenyomásával ismét kigyújthatók, az adatot pedig a Pille a következő mérésig megőrzi. Tizenhat detektor Hogyan vizsgázott a Pille a Szaljut-6 fedélzetén? Farkas Bertalan az űrállomáson való tartózkodása alatt kétszer mérte meg a doziméterek által érzékelt sugáradagokat, május 28-án és június 2-án. Mindkét alkalommal 14 dózismérő adatait kellett feljegyeznie, ugyanis mind a négy űrhajós ruháján volt egy-egy doziméter, azonkívül az űrállomás különböző pontjain nyolcat helyeztek el, végül pedig volt négy, ellenőrzési célokat szolgáló detektor, amelyek közül kettőt az egyik, kettőt a másik alkalommal mért meg. Ez a négy detektor abban különbözött a többi 12-től, hogy repülés előtt a Földön besugározták őket, mégpedig elég nagy dózissal: 870 mrad (milirad) — vagy a ma érvényes Sí-egységben kifejezve 8,7 mGy (milligray) — dózist kaptak. Meg kell említeni, hogy a kapott adatok értékelése nem egészen egyszerű feladat: tekintetbe kell ugyanis venni a detektorok egyéni érzékenységét — ezért mutatkozik kis „szórás” az adatokban —, és azt is, hogy az Űrutazás előtt a dózismérők regisztrálták a földi, természetes eredetű, úgynevezett háttérsugárzást is. A megengedett szint alatt Azt, hogy mekkora az a legkisebb sugáradag, amely már károsodást okoz az emberi szervezetben, máig is vitatják a kutatók. Gyakorlati célokra azonban megegyeztek abban, hogy a megengedett sugáradag: 5 rad/év (mai egységben: 0,05 Gy/év), ami napra átszámítva 14 mrad/nap, illetve 0,14 mGy/nap. A mérések szerint az űrhajósokat ért napi sugárdózis jelentősen alatta maradt az óvatosan megállapított megengedett sugárzásadagoknak. A dózisok 6,3 és 10,9 mrad között voltak. Az űrhajósok egészsége tehát nem forgott veszélyben. (Érdekes egyébként — fűzik hozzá a szakemberek —, hogy az 1980. évi repüléskor, legalábbis annál, amelyben Farkas Bertalan részt vett, a dózisértékek kisebbek voltak, mint az 1979. évi űrrepülés több hónapja alatt — másfajta dózismérővel — mért napi átlagérték.) A kalibrációs detektorok mérési eredményei fontos és nagyon jó eredményt szolgáltattak. Csak igen kicsi volt az eltérés a várt és a valóban kapott értékek között. A jó százalékban kifejezve nagyon kicsiny eltérések pedig bizonyítják, hogy az űrben végzett személyi dózismérések pontosak, illetve megbízhatóak voltak. Ezeket az adatokat voltaképpen csak a leszállás után kapták volna kézhez a szakemberek, de — amint az űrrepülés idején az irányítóközpontban volt képviselőjük elárulta , Farkas Bertalan „terven felül” közölte velük ezeket az adatokat még az űrhajóról. Egyébként űrhajósunk nemrég járt a KFKI-ban is, és a Pille készítőivel beszélgetve nagyon elismerően szólt az egyszerűen kezelhető, kényelmes, ügyes berendezésről. Szorosan véve már nem tartozik a tárgyhoz, de olvasóinkat bizonyára érdekelni fogja a Pille további sorsának két mozzanata. Az egyik az, hogy a szovjet szakemberek kérésére a következő űrrepülés céljára már elkészített négy műszer kijelzőjén egy tizedesvessző is feltűnik, vagyis a leolvasási pontosság egy nagyságrenddel megnő. Továbbá a hétköznapokon is A másik érdekesség: a KFKI-ban már elkészült a Pille 12 voltos feszültségről, vagyis autóakkumulátorról is működtethető változata. Ez arra szolgál, hogy az atomerőmű környezetében autón szállított Pillével azonnal értékelhessék a dozimétereket ért sugáradagokat, illetve kikapcsolhassák a méréseket torzító, háttérsugárzásból származó dózist. Így kapcsolódik vissza az űrkutatás a földi tudományos, egészségvédelmi feladatok megoldásához, ami egyik tanulságos mozzanata ennek a nagy vállalkozásnak. ► Következik: 2. TIZENHATEZER FÉNYKÉP A Pille nevű magyar műszer, amellyel Farkas Bertalan méréseket végzett a Szaljut—6 űrhajó fedélzetén. Képünkön látható az egyik detektor kulcsszerű fogója is: a detektor éppen benne van a műszerben mérés céljából. MIKÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE Új kiállítások A szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban három új kiállítás nyílt meg. Először került közszemlére az a magángyűjtemény, amelyet az időközben elhunyt dr. Soós Ilona postafőtanácsos hagyományozott a szécsényi múzeumnak. A mintegy másfél száz műtárgy közt találhatók Lotz Károly, Koszta József, Aba Novák Vilmos, Edvi Illés Aladár, Deák Ébner Lajos festményei, cseh üveg-, ,meisseni, herendi és Zsolnay-porcelántárgyak, csiszolt kristályok, anatóliai és perzsa szőnyegek. A múzeum galériájában megnyitották Fábián Gyöngyvér festőművész tárlatát, amelyen 27 nagyméretű portrét állítottak ki. A harmadik szécsényi tárlat azokat a leleteket mutatja be, amelyek nyomára a megye lakossága hívta fel a régészek figyelmét; a hat vitrinben és két tárlóban megtekinthetők egyebek között a jobbágyi népvándorlás kori sírok maradványai, a Salgótarjánban talált bronzedények és sok más értékes lelet. Erős gyógyszer a szeretet Látogatás az új ormosbányai szociális otthonban Van, aki mindent feladott, hogy ide kerülhessen, s akad, aki úgy érzi: azzal adott fel mindent, hogy ide került. Van, aki családja, gyermekei kapzsisága elől menekült, s van, aki a magány elől, mert nincs családja, gyermeke. Idősek, többnyire hetven felettiek. Lakhelyük: Ormosbánya, szociális otthon. Milyen körülmények között, hogyan élnek? Bizalom és alkalmazkodás Tőzsér Lajosné, a Borsod megyei fiatal intézmény vezetője egy kórházi zárójelentést mutat. A súlyos beteg M. Józsefné 76 éves gondozottat, saját kérésére a kórházból családja helyett intézményükbe küldték vissza. — Miért választott bennünket? Talán mert érezte, hogy nemcsak gondozást, egy kis szeretetet is kap. Ez volt alig féléves munkánk első nagy elismerése — mondja. A kívül-belül szerényebb szállodához vagy akár nagyobb üdülőhöz hasonló ormosbányai szociális otthon tavaly nyáron nyitotta meg kapuit. Akkor készült el a 14 milliós beruházás főépülete, amely százhatvan idős ember szemnek is tetsző, szépen berendezett, kényelmes, központi fűtéses otthona. A háromszintes modern épület földszinti társalgójában népes közönség figyeli a televíziót. De itt vannak a betegszobák is, s azok a mozgásképtelen öregek, akik már csak tolókocsi segítségével közlekedhetnek. A földszinti lakók egy része mindenben ápolói segítségre, állandó, figyelmes gondozásra szorul. Tőzsérné észreveszi, amint a látottakon elszorul a tankom. — A magatehetetlenek nincsenek sokan — vigasztal. — Legalább ekkora figyelmet érdemel a többség. Ők nem kínlódnak betegségekkel, ám kevés kivétellel lelki sérültek. Szeretethiányban szenvednek. Szeretet nélkül pedig nem élhet az ember. Ám az idős kor jellemzője a csökkenő alkalmazkodóképesség, s ez nemcsak a családban okozhat konfliktust. Bármennyire jók is a körülmények az intézményben, egymáshoz és a gondozókhoz is alkalmazkodniuk kell bizonyos mértékben. Nem volt könnyű kialakítani azt a félszáz főnyi gárdát, amely — legyen szó ápolónőről vagy takarítóról — megérti, hogy miért nem szabad ingerült szóra hasonló módon válaszolni. Türelemmel, szeretetteljes kedvességgel kell megnyerniük valamennyi lakó bizalmát, akkor az ő dolguk is könynyebb. Ez az alapelvük, ebből nem engedhetnek. Kétszáz jelentkező közül válogatták ki az ötven dolgozót, s közülük is akadt, aki inkább viszszament előző munkahelyére. Hasznosan is, kellemesen is Az emeleti társalgókban vidámabb kép fogad. A tv előtt szelíd, idős aszszony kötöget, hímez. Szomszédságukban hangosabb csapat, öreglegények ultiznak. Találomra bekopogtatunk néhány szobába, megtudakolni, mivel is foglalatoskodnak, akiket nem vonz a műsor, se a kártya. Molnár Gyulánéval éppen az ajtóban ütközünk össze. Molnárné bányászözvegy, Putnokról került ide, amikor férje 44 évi szolgálat után, már nyugdíjas korában „itthagyta”. A büfébe indult, hogy kólát hozzon társnőinek. Négyágyas szobában laknak. A falipolcokon még a karácsony, a télapóünnepség díszei, kis ajándékai melengetik a közelmúlt emlékeit. Néhol régi családi képek támaszkodnak. A berendezés célszerű, modern, szőnyeg a lábunk alatt, s egy-egy metszet, képreprodukció, saját készítésű falszőnyeg öltözteti a falat, a tágas gardróbszekrények mélyén kényelmesen elfér a ruhatár. A szomszédos szobában valóságos műhely képe tárul elénk. A márciusban 77. évét betöltő Fodor Sándorné — szemüveges, fekete fejkendős, fekete sokszoknyás parasztaszszony — egy percig sem nyughat. Koleszár Sándorné segédletével tarka rongybabákat készít. Festett arcuk, formájuk olyan, mint a pompás matyóbabáké. Csak hát ruhájuk anyaga, fejkendőjük a hímzett kelme helyett csupán kötöttárugyári hulladék. Az alapanyagot a Habselyemben dolgozó szocialista brigádok hozzák Fodor néninek. Alig akad már az épületben szoba, amelyet ne díszítenének az itt készült babák és kalap formájú tűpárnák. A falu, Bogács, a régi kicsiny háza, a kert már alig-alig jut eszébe. — Az asszonyok így télvíz idején jobban lekötik magukat — mondja Tőzsérné. — Sokan hímeznek, horgolnak, faliképeket, térítőket készítenek. Van, aki színes műanyagbevonatú drótokból virágkosarakat készít, s akad, aki gobelinnel bajlódik. A tv, rádió, lemezjátszó-hallgatás, olvasás, keresztrejtvényfestés mellett viszonylag sokoldalú szórakozás ez. Most például az egyik nővérke irányításával többen tányérfestéshez fognak. A férfiak időtöltése egyhangúbb, a sakk, a kártya a népszerű. Az ő idejük tavasszal jön el, amikor folytatjuk a parkosítást, szerszámot foghatnak, kisebb támfalat készíthet a volt kőműves, virágot, fát, bokrot ültethetnek. Van, aki él-hal azért, hogy dolgozhasson, hasznossá tegye magát. A másikat meg kell kérni, hogy segítsen egy kicsit. Persze akad olyan is, aki inkább nézni szereti, hogy mit csinálnak mások. Nehéz felejteni Házaspárok. A kétágyas szobában családias a hangulat. Régi ingaóra a falon, néhány könyv, saját mini televízió, táskarádió. A kétajtós szekrény tetején két régi megbámult bőrönd. A dohányzóasztalkát kisméretű fotelok fogják közre. K. Endréné párjáért izgul, visszavárja a kórházból. Üzenetet, jó hírt kapott, s most az intézet kocsijával rövidesen látogatóba indulhat. Erzsike néni azt kérte, ne írjam ki a nevét, soha életében nem szerette a feltűnést. Azért szívesen elmondja, miként is találkozott össze közel húsz év után a tanítónő s a postatisztviselő, végül pedig hogyan vezetett ide útjuk. Egy életen át albérletben laktak, mindig bíztak, egyszer csak jön az értesítés: övék a kért főbérlet. Aztán nyugdíjasként döbbentek rá, véget kell vetni az albérletnek. Szendrőládon kicsiny családi házat vásároltak. Múlt az idő, közelebb kerültek a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, s bizony terhessé vált a tüzelőbeszerzés, a fahasogatás, a háztartás sok gondja. Hallották: Ormosbányán épül a szociális otthon. Elsők között kérték elhelyezésüket. Eladták a házat, beköltöztek. Túlzás nélkül — boldogok itt. — Elhozhattuk otthonunk néhány kedves darabját, városias a kényelem, a rend, a tisztaság nem hagy kívánnivalót. Nincs gyermekünk, magunkról már nem tudnánk ilyen színvonalon gondoskodni — mondja Erzsike néni. Nyugdíjuk nagy részét befizetik, de mindenük megvan. — Nagyszerű, modern gondolkodású emberek — mondja Tőzsérné. Szokványosabb az előbbinél, sajnos," a szomszédok, Papp Lajos és felesége története. — Négy gyereket neveltem fel — mondja keserűen az idős ember. — Végül már láb alatt voltunk a fiataloknak. A Szerencsi Cukorgyárban dolgoztam. Nyugdíj után még tíz évet ráhúztam. Tovább már nem ment. Míg kicsik voltak, mind a házamban tébláboltak az unokák. Aztán, hogy nőttek, már nem sokat láttam a kilencből. Ilonkát, a második feleségemet nem szívelik, így aztán félni kezdtünk, ha megöregszünk, betegek leszünk, nem lesz, ki gondunkat viselje. Igazán jó dolgunk van itt az otthonban. Csak hát nehéz elfelejteni a portát. Tizenhárom meggyfa termett benne. Kovács György Attila Ha esik, ha fú, Pappék nem mulasztják el a sétát.