Népszabadság, 1983. július (41. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-28 / 177. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1983. július 28., csütörtök Tudomány, termelés, tanítás Vonások egy új akadémikus arcképéhez Amikor leültünk beszélgetni Tutschák Róbert professzorral, azt hittem, véletlen, hogy először arról az iskoláról — az aszódi gimnáziumról — kezdett mesélni, ahol érettségizett. Beszélgetésünk végére azonban tisztán láttam, hogy életében az iskola, lett légyen az középiskola vagy egyetem — s ez utóbbin akár tanulás, akár tanítás —, mindig nagy, majdhogynem központi helyet töltött be. És ez így van, annak ellenére, hogy mint kutató — egyetemen és az iparban — érte el azokat az eredményeit, amelyekért a Magyar Tudományos Akadémia tavalyi közgyűlésén levelező tagjai közé választotta. Aszódon az idő tájt elevenen élt az egykori aszódi diák, Petőfi Sándor kultusza. A tanári kar erősen ellenzéki és németellenes volt. Tuschák Róbert vonzódott a történelemhez, de a matematika is erős oldala volt. Kitűnő tanulóként már harmadik gimnazista korától (13 évesen) öt magántanítványa volt minden évben, közülük egy mindig osztálytársa, így a tanítást egyesítette a tanulással. A tanítványokra anyagi okokból volt szüksége: szülei elváltak, amikor ő másfél éves volt, és ő édesanyjával élt, kellett minden fillér. Reform A második világháború utolsó évében, meglehetősen zaklatott viszonyok között érettségizett, kitűnő eredménnyel, majd a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára iratkozott be. Akkor még nem volt külön villamosmérnök-képzés, csak az utolsó években specializálódhattak, de Tuschák Róbertnek nemcsak az adatott meg, hogy villamosmérnök legyen, hanem az is, hogy részt vegyen az önálló villamosmérnöki kar és oktatás megszervezésében, és része volt a műegyetemi reform kialakításában, sőt az egész ország reformbizottságainak adminisztrátora is volt. Ennek eredményeként ugyan egy évvel később, 1950-ben szerezte meg oklevelét, de máig is nagyon hasznosnak tartja akkori munkáját — nem utolsósorban saját maga számára. A fiatal gépészmérnök először a Liska József professzor (most emlékeznek meg születésének centenáriumáról) által vezetett villamosgépek és mérések tanszékre, majd az akkor újonnan alakult villamosgépek üzemtana tanszékre került tanársegédnek Kovács K. Pál professzor mellé. Ma is őt tartja élete első olyan tanítójának, aki döntő hatással volt további pályafutására. Az önálló villamosmérnöki kar felállítása nagy lehetőséget nyitott az elektrotechnika hazai művelésében: az ott összegyűlt fiatal munkatársak vad mohósággal vetették magukat minden újra, ami tudományágukban akkortájt felmerült. Keresték az utakat, figyelték a rokontudományok fejlődését. Vitáikban egymást tanították. A tanszéken igazi alkotó légkör és sajátos tudományos gondolkodásmód alakult ki; a jelenségek egyszerű eszközökkel való értelmezésére törekedtek, és az egyébként magas szinten művelt matematikai formalizmust mindenkor ennek rendelték alá. A tanszéknek ez az egyéni stílusa, amelynek megteremtésében Kovács professzor mellett Rácz Istvánnak is oroszlánrésze volt, hosszabb távon is éreztette hatását a tudományos életben. Sok új tudományág hazai térhódítása innen indult. Habár az intézmény csak nyolc évig működött, és egyszerre legfeljebb nyolctíz munkatársa volt, közülük később kilenc egyetemi tanár került ki. Itt lett aspiráns Tuschák Róbert ugyancsak Kovács professzor mellett: a villamos gépek egy érdekes jelenségét, az örvényáramhatásokat tanulmányozta. Közben Frigyes Andorral és más kollégáival közösen több kiadást megért nagy sikerű tankönyvet is írt. Úttörő munkát végzett a hazai gyártmányú turbógenerátorok zárlati tulajdonságainak kutatásában. Ennek gyakorlati haszna később a Ganz-gyárban a gyártmányfejlesztésben mutatkozott igazán. 1955-ben az elsők között védte meg disszertációját, és lett a műszaki tudományok kandidátusa 28 évesen. „A gyakorlatban akartam alkalmazni azt az elméletet, amellyel éveken át foglalkoztam” — emlékszik most vissza, és elégtétellel állapítja meg, hogy helyesen döntött, amikor a Ganz Villamossági Gyárba ment, második nagy tanítóját találva meg ott Mándi Andorban, a magyar erősáramú technika klasszikus nemzedékének e nagy alakjában. „A gyárba, az iparba úgy kell elmenni, hogy az ember dolgozni akar, és mindazt elvégzi, ami a szakma gyakorlati műveléséhez szükséges és nélkülözhetetlen.” A gépszerkesztési főosztályon a váltakozó áramú villamos gépek tervezésében gyorsan megtalálta a helyét. A szakmérnökképzés A napi problémákon kívül szép számmal adódtak tudományos megoldást igénylő feladatok is, amelyekben kamatoztatni tudta a tanszéken szerzett széles körű ismereteit és alkotókészségét. Több új méretezési eljárást dolgozott ki, méréssorozatokat vezetett, gépsorozatokat tervezett. Már akkor is meggyőződése volt, hogy a műszaki kutatás értékének igazi próbája az eredmények felhasználása. Bár sokat publikált, és nemzetközi konferenciákon is többször szerepelt, arra a legbüszkébb, hogy eredményei nem maradtak papíron. Kandidátusi értekezésének több részét a méretezési gyakorlatban éppen úgy a mai napig használják, mint a szinkrongépek indítási kérdéseiről írt disszertációját, amellyel 1963-ban, alig 36 évesen elnyerte a műszaki tudományok doktora fokozatot. Ez a disszertáció nehéz körülmények között született, mivel otthon két kis gyermeke, a gyárban pedig új egység szervezése kötötte le idejének és figyelmének nagy részét. Amikor ugyanis a hatvanas évek elején világossá vált, hogy az elektronika, a szabályozástechnika bevezetése, a Ganz Villamossági Művekben is halaszthatatlan, megbízták őt egy automatizálási laboratórium megszervezésével, amelynek feladata lett a gyár gyártmányaihoz kapcsolódó szabályozó berendezések kifejlesztése, kísérleti gyártása és üzembe helyezése. Ez pályamódosítást jelentett: új szakmai ismereteket kellett elsajátítania. Kezdetben ugyan csak néhány mérnök munkatársa volt, mégis ez a laboratórium már keletkezési fázisában is jelentős alkotásokat hozott létre. Átütő sikere volt a régebbi tanszéki kollégájával, Nagy Istvánnal közösen kidolgozott első hazai gyártmányú erőművi elektronikus feszültség-gyorsszabályozónak, amelynek tervezésétől az üzembe helyezéséig minden munkájában személyesen részt vett. A készülék megbízhatósága olyan nagy volt, hogy a gyárból kiszállított példányokat sokszor üzem közben kapcsolták az akkori legnagyobb teljesítményű erőművi generátoregységekre, és bizony szükséghelyzetben egyszer-kétszer még az Országos Teherelosztó bekapcsolási engedélyét is „elfelejtették” megkérni. . . A berendezéseket valamennyi jelentős hazai erőmű generátoraira fel-,szerelték, és azok a mai napig (15— 20 éve) üzemben vannak. Jelentős mennyiség jutott exportra is. Olyan gyártmányról van szó, amelynek semmi előzménye nem volt a gyárban, és amelynek az országos villamosenergia-rendszer rendkívül szigorú üzembiztonsági körülményei között kellett vizsgáznia. „Ha egy műszaki berendezés koncepcióját tisztességesen átgondolják, előrelátóan, a realitások figyelembevételével tervezik és gondosan gyártják, annak jónak kell lennie” — mondja, és hozzáteszi: „A magyarázkodásokat, hogy mi miért rossz, én nem tudom elfogadni, de gondolom, a fogyasztót sem érdekli. A műszaki értelmiség tekintélyét a kutatásban és az iparban nem a magyarázkodások, hanem a megbízható produktumok alapozhatják csak meg.” 1966-ban professzor lett a Budapesti Műszaki Egyetem folyamatszabályozási tanszékén Frigyes Andornak, egykori aspiránstársának vezetése alatt. A tanításon kívül a gyárban is tevékenykedett, amíg 1970- ben a villamosmérnöki kar dékánhelyettesévé nem választották. Ekkor meg kellett válnia a gyártól. Három év múlva dékán lett, és ezt a tisztséget két ciklusban, hat éven át töltötte be. Annak a karnak volt tehát dékánja, amelynek már megszületése körül is bábáskodott, és amely az ő vezetésével ünnepelhette negyedszázados fennállását. Most „még egy emeletet” segített ráépíteni erre az oktatási épületre: ezekben az években szervezték meg ugyanis a villamosmérnöki karon az országban elsőként — és sajnos mind a mai napig egyetlenként — a kétéves nappali posztgraduális mérnökképzést. Ennek igényét régebben Frigyes professzor vetette fel, és tartalmi koncepcióját a kar oktatóinak közreműködésével munkálták ki — Tuschák professzor a nagyipar segítségével működő rendszert teremtett belőle. Jól jöttek a sokéves ismeretségek és ipari kapcsolatok. Az iparvállalatok vezetői megértéssel és egyetértéssel fogadták az elképzeléseket, néhány hónap alatt megajánlották és azóta is folyamatosan biztosítják azokat az állásokat, amelyekre a hallgatók felvehetők, így megindulhatott az a képzési forma, amelyet Tuschák professzor legnagyobboktatásszervezési eredményének tart. Mi is ez a nappali szakmérnökképzés — ha tetszik (teszi hozzá Tuschák Róbert) — doktor kantúra ? Már diplomát szerzett ígéretes tehetségű okleveles villamosmérnökök tanulnak itt, akiket a vállalatokkal egyetértésben választottak ki, és akiket a vállalat, mint saját alkalmazottait, két évre a villamosmérnöki kar valamelyik tanszékére „helyez ki”. Itt az érdeklődésüknek megfelelő szakterületen a műszaki alkotó tevékenységbe bekapcsolódva mélyítik el szakmai ismereteiket, és sajátítják el az önálló munka módszertanát. Mindössze néhány speciális előadást hallgatnak, szakszemináriumokon vesznek részt, és korlátozott mértékben az oktatásba is bekapcsolódnak. A képzés az ideológiai ismeretek bővítését és egy idegen nyelv elsajátítását is magában foglalja. A kutatási munkájukkal elnyerik a szakmérnöki diplomát. Ha ez kitűnőre sikerül, diplomatervükkel megszerezhetik az egyetemi doktori címet is. Évenként 30—40 új hallgató iratkozhat be erre a képzésre, amely most már hét éve működik. Visszakanyarodás Az oktatáson és az oktatásszervezési tevékenységen felül Tuschák professzor jelentős kutatómunkát is végzett és végez. Az utóbbi két-három évben is sok előadást tartott a Szovjetunió, Japán, az Egyesült Államok és az NSZK egyetemein. „Amikor Csáky Frigyes professzor váratlan halála után az automatizálási tanszék élére kerültem, ismét új környezetben kellett elképzeléseimet valóra váltanom.” Ez viszonylag gyorsan sikerült. A Csáky professzor örökségét képező nemzetközi kitekintésű erős és elmélyült elméleti munkát saját, ipari tapasztalataiból táplálkozó, gyakorlati alkotásokra irányuló stílussal ötvözte az oktatásban és a kutatásban is. Fő feladatának azt tartotta, hogy tehetséges munkatársai alkotókészségét mind szélesebb területen kibontakoztassa. Úgy látszik, ez sikerült, hiszen a 25 diplomás munkatársból álló kollektíva az elmúlt öt évben az irányítástechnikában, a digitális technikában és a teljesítményelektronikában jelentős eredményeket sorakoztatott fel; nagyon széles nemzetközi együttműködést, azelső hazai mikroprocesszoros villamos hajtás kidolgozását, az egyik legjobb hazai mikroszámítógép kifejlesztését, új programozható logikai vezérlő berendezést, a teljesítményelektronika legújabb eredményeit hasznosító berendezéseket — még felsorolni is nehéz volna mindazt, amivel foglalkoznak; a munkáikat felsoroló lista, amelyet a tanszéki titkárságon levő saját fejlesztésű mikroszámítógép gomb leütésére kinyomtat, hosszabb, mint ez a cikk. Néhány óra is meggyőzi az embert arról, hogy Tuschák Róbert olyan ember, amilyennek az Akadémiába ajánlói leírták: „Szakterületének nemzetközileg elismert kutatója és oktatója, aki munkája során az ipari gyakorlatot, tudományágának művelését és egyetemi tanítását példamutató módon kapcsolta össze.” Azt pedig, hogy a tudományos közéletben hogyan vesz részt, több akadémiai bizottság tagjai évek óta tudják. Egy energikus, kitartó és módszeres tudóssal gazdagodott személyében a Magyar Tudományos Akadémia. Pető Gábor Pál Közérdekű felajánlások „Feleségemmel mindketten túl vagyunk a hetvenedik életévünkön. Egyetlen gyermekünk volt, sajnos elveszítettük, 42 éves korában meghalt. Röviddel ezután örököltünk tízezer dollárt. Ez gyermekünket illette volna, így fel sem vettük az összeget, kiegészítettük 400 ezer forintra, és a Kölcsey Ferenc gimnázium javára, ott éregségizett fiunk emlékére, közérdekű felajánlást létesítettünk.” Fiókba zárva A szerkesztőséghez érkezett ez a levél, amely a tényeken kívül arról is értesített, hogy a felajánlás elfogadása lassan fél esztendeje húzódik. A levélíró nem kíván szerepelni, nemkívánja magát megnevezni, mindöszsze azt kérdezi, miért tart ilyen soká egy ilyen ügy intézése? Miért? Vajna Gábor, a fővárosi tanács művelődésügyi főosztályának helyettes vezetője nem ismerte ezt az ügyet, de ígérte: gyorsan utánanéz, hiszen szokatlan, hogy az oktatási intézményeknek felajánlott adományok körül huzavona legyen. Kiderült, hogy a VI. kerületi tanács művelődési osztályán akadt el az akta. Amint a főosztályvezető-helyettes érdeklődött, pillanatokon belül rendezték az ügyet, és most már Finta Tiborné igazgatónő kezében van az engedély — a Kölcsey gimnázium köszönettel elfogadhatja a felajánlást. — Nem volt gyakorlatunk abban, hogyan kell eljárni ilyen esetben — mondja a Kölcsey gimnázium igazgatónője. — Ezért először a Művelődési Minisztériumhoz fordultam engedélyért. Akkor tudtam meg, hogy egyszerűen az illetékes tanács művelődési osztályától kell csak hozzájárulást kérni az adomány elfogadásához. Mi ezután a VI. kerületi tanácshoz küldtük az iratokat. Sajnos az az ügyintézőnő, aki a mi ügyünkkel foglalkozott, családi tragédia miatt több hónapig távol volt munkahelyétől. Így szó szerint bezáródott az akta a fiókba. Ez a késedelem oka. Vajna Gábor főosztályvezető-helyettes : . — Szélsőséges véletlen, bár van tanulsága. Az ügyeket nem kell fiókba zárni, és ha valakivel történik valami, akkor sem szabad az ügyintézést abbahagyni, hátráltatva a nagyobb közösségeket érintő döntések meghozatalát. Névtelenül, önzetlenül különben is mindig meghatottam nagy tisztelettel fogadjuk azokat, akik az iskoláknak, nevelőotthonoknak, az állami gondozott gyerekeknek önzetlen felajánlásokat tesznek, az érdekükben végrendelkeznek. S ilyen emberek sokan vannak. Csak azért nem könnyű az adományozókról szólni, mert többségük névtelen óhajt maradni, nem kívánja sem személyét, sem cselekedetét előtérbe helyezni. Gyakran határozottan kérik, hogy még az adományozás ténye se kerüljön a nagyobb nyilvánosság elé. Tallózva a művelődésügyi főosztály kimutatásában, sok példát találunk. Vak gyermekek számára például 400 ezer forintot adományozott névtelenül valaki azzal a feltétellel, hogy a nevelőtestület határozata alapján a tőke kamatait évenként öt-hat olyan gyermek kapja meg, aki nehéz szociális körülmények között él, és jó magatartásával a jutalmat kiérdemli. Igen sokat, a legutóbbi években több mint másfél millió forintot adományoztak különböző személyek a Mozgásjavító Általános Iskola és Nevelő Otthon tanulói számára. Többek nevét ma már nyilvánosságra lehet hozni: Smekál Antal 76 ezer forintot, néhai Szirmai Gyuláné több mint egymillió forintot, Somló Lenke pedig 172 ezer forintot hagyott végrendeletében a mozgásfogyatékos gyermekek intézetére. Akadnak kanadai, egyesült államokbeli adományozók, kisebb-nagyobb alapítványt létrehozó idős magyar házaspárok. Valamennyien hangsúlyozzák, vagyonukat azért adják az iskoláknak, az intézeteknek, hogy segítsék a pedagógiai törekvések megvalósítását. Finta Tiborné, a Kölcsey gimnázium igazgatónője, amikor a mostani közérdekű felajánlásról szól, azt hangsúlyozza, hogy a nevelőtestületet is, a diákokat is meghatotta az adományozó önzetlensége. S bár kikötötték a megállapodás 6. és 7. pontjában, hogy a felajánlás elfogadásakor az ünnepélyes keretek mellőzését kérik, és annak felhasználásáról tájékoztatást a későbbiek során sem igényelnek, a gyerekek újévkor dísztáviratot küldtek a felajánlóknak, s megköszönték, hogy rájuk gondoltak. — Ami engem különösen mélyen érint — mondja az igazgatónő — az az, hogy ugyanabban az évben érettségiztem, mint amikor az idős házaspár fia. Egyik kollégám tanította is a fiatalembert, aki nagyon szép pályát futott be, hiszen már nagyon fiatalon a kémiai tudományok kandidátusa lett. A másik, amit szeretnék kiemelni, hogy a házaspár a megállapodásunkban kikötötte, hogy a 400 ezer forint kamatait a gimnázium mindenkori igazgatója — a Kommunista Ifjúsági Szövetség gimnáziumi szervezete mindenkori titkárának az egyetértésével — jogosult a tanulók között felosztani jutalom, ösztöndíj vagy segély formájában, esetleg más olyan célokra, amelyek a tanulók közvetlen javát szolgálják. Hogy mire fordítják majd a Kölcseyben ezt a jelentős összeget, arról még folynak a viták, s a következő hónapokban szerkesztik meg tanárok és diákok az alapítvány felhasználásának a szabályait. — Arra gondolunk — mondja az igazgatónő —, hogy a legkiválóbb tanulókat jutalmazzuk. Eddig is minden esztendőben kiadtunk a legkiválóbb diák számára Kölcsey-emlékérmet, amellyel 500 forint jutalom járt. Ennek összegét most bizonnyal többszörösére emeljük. Jutalmazni tudjuk majd az országos tanulmányi versenyen helyezést elért diákokat is, továbbá azokat, akik a KISZ-aktivistaképző táborban kiemelkedő munkát végeztek. Több segélyt adhatunk a rászorulóknak, mert ahogy számolgatjuk, a 400 ezer forint után járó kamat több, mint amennyi pénzünk egyáltalán van a diákok segélyezésére és jutalmazására. A jövő iránti felelősséggel — Volt már a gimnáziumban eddig is egy alapítvány— említi meg Vajna Gábor. — Igen, egy úgynevezett antifasiszta alapítvány — mondja az igazgatónő. — Szerény összeg, mindössze 5000 forint, melynek kamatait évenként egyszer a diákok jutalmazására fordítottuk. Az adományozónak az volt a kikötése, hogy vagy dolgozatokat, vagy tanulmányi versenyt, vagy szavalóversenyt, vagy más egyéb pályázatot hirdessünk az iskolában a fasizmus áldozatainak emlékére. S az a gyermek kapja a 250 forintot s azokat a könyveket, hanglemezeket, amellyel az adományozó még pótolta a díjat, aki ezt megnyeri. Ebben az évben szavalóversenyt rendeztünk. S az a tapasztalatunk, hogy az adományozó szándéka, a tanulók történelmi ismereteinek elmélyítése, a második világháború borzalmainak megismertetése, a békeszándékok erősítése, ebben a keretben szinte eszköztelenül, mélyen beivódott diákjainkba. Mi úgy látjuk, hogy az ilyenfajta társadalmi felajánlások haszna igen nagy, sokat segít a közösségi érzés kialakításában. Ritkán esik szó a széles nyilvánosság előtt efféle közérdekű felajánlásokról, pedig többnyire a jövő iránti felelősségérzet fejeződik ki a szép elhatározásokban. S ahol okosan hasznosítják a felajánlásokat, életre szóló példát adnak a gyermekeknek is arról, hogy mit jelent társadalmunkban a közösségért cselekedni. Dolecskó Kornélia Vulkanizáló prések exportja a Szovjetunióba Csepelen, az Egyedi Gépgyár nehézgépüzemében , gumivulkanizáló prések készülnek a Szovjetunió részére. Az év második felében hetet gyártanak. E nagy értékű gépek a nemrég önállóvá vált vállalat első exportgépei; a harmadik negyedévben megkezdik kiszállításukat. A munkában felhasználják azokat a tapasztalatokat, amelyek az évek során a magyar vállalatok és a szovjet partner közötti együttműködésben halmozódtak fel. A csepeli vállalat már eddig is igen sok egyedi berendezést szállított a szovjet vállalatoknak. Az újabb megrendelés korábbi munkájuk elismerését jelzi. A nagy értékű berendezés prototípusának szerelése. FEHÉR JÓZSEF FELVÉTELE — MTI FOTO Kapuzárás a Dunakanyar nyári egyetemen Elbúcsúztak Esztergomtól szerdán a Dunakanyar művészeti nyári egyetem 19. stúdiumának hallgatói. A százharminc magyar és külföldi zenepedagógus, illetve zeneművészeti főiskolai hallgató Kodály Zoltán világszerte elismert és mind terjedő zeneoktatási módszerét tanulmányozta. Különösen népszerűek voltak a gyakorlati foglalkozások: a közös éneklés, a kórusgyakorlatok, a bemutató tanítások és a ritmikai elemek gyakorlása. Az esztergomi nyári egyetemen a megnyitása óta eltelt csaknem két évtized alatt 53 ország zenepedagógusai ismerkedtek a Kodály-módszerrel. A legújabb tervek szerint a jövőben a fejlődő országok részvevői számára népdalgyűjtési, -feldolgozási tanfolyamot is szerveznek.