Népszabadság, 1985. augusztus (43. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-14 / 190. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1985. augusztus 14., szerda EÖTVÖS PÁL JEGYZETEI A MAGYAR-TÖRÖK GAZDASÁGI KAPCSOLATOKRÓL 2. A mai világban, ha valaki egy ország gazdasági helyzetének leírásába kezd, abban jó eséllyel szerepelni fognak a következők: infláció, külkereskedelmi mérleghiány, kis növekedés, áruhiány, munkanélküliség, költségvetési deficit stb. E kifejezések még a gazdaságilag fejlett országok helyzetelemzéseiben is megtalálhatók, a különbséget, az „egyéni színt” inkább az szokta adni, hogy hol hány és melyik probléma szerepel a listán, milyen arányban és változatban. A negyvennyolcmilliós Törökország az egy főre jutó évi 1000 dolláros bruttó hazai termékkel, a húszmilliárdos adóssággal, a húszszázalékos munkanélküliséggel, az ötvenszázalékos inflációval a fenti listából több problémát is súlyos mértékben kénytelen a magáénak mondani. Van azonban a felsorolt „típusos” gazdasági problémák mérlegelésében egy, a bajok mértékétől részben függetleníthető szempont, nevezetesen az, hogy befelé megy-e az illető ország a baltengerbe, éppen benne ül-e, vagy kifelé lábal belőle. Nos, Törökország határozottan kifelé menni látszik a bajból, sikerült több mint 4 milliárdos fizetési mérleghiányát megszüntetni, az inflációt 130-ról 50 százalékra leszorítani, helyreállt az ország fizetőképessége, a súlyos áruhiányt bő kínálat váltotta fel. Az út göröngyösségét azonban érzékelteti, hogy még mindig 50 százalékos az infláció, tapodtat sem javult a munkanélküliek súlyos helyzete, s Törökország e téren az OECD-országok között az élen, a beruházásokat tekintve pedig az utolsó helyen van. Kirakatok és gecsekonduk Ennyit tehát röviden a török gazdaságról, a társadalmi és politikai viszonyokról pedig még ennél is rövidebben annyit, hogy Turgutszal másfél évvel ezelőtti, hirtelen pártalakítása és a katonák fölötti meglepetésszerű, egyben fölényes választási győzelme óta sem sokat változott a helyzet, az erőviszonyokat az azóta alakult szociáldemokrata jellegű párt, illetve a Demirel útját követő, tehát erősen jobboldali Igaz Út Párt közül egyik sem tudta lényegesen befolyásolni, így maradt a jobbközép irány. Az utcakép, bár meglehetősen sok rendőrrel és katonával ékesítve, de nyugodt, s a nagytőke mellett a kormány másik bázisát képező középosztály, a tisztviselők, a kereskedők, bankemberek elegánsak és jómódúak. A nagyvárosok központjainak fényes kirakatai és éttermei természetesen csak kevesek által érhetők el, a falvak lakói többnyire vert falú odúkban, a városlakók milliói pedig a központokat körülvevő gecsekondokban (eredetileg egyetlen éjszaka alatt engedély nélkül felépíthető tákolmányokban) víz és villany híján, csatornázás nélküli telepeken élnek. Mindez persze tényleg csak futó benyomás, de itt feltehetően rosszul is vennék, ha nagyon elmélyednék a témában. A Daily News című lap egyik friss közlése szerint például még a versenytárgyalások eldöntésekor is tekintetbe veszi a kormány az adott ország Törökország iránti magatartását (nyilván sajtóját is). Csak hát, hogy mit tekintenek egy ország álláspontjának, azt esete válogatja. Hogy mást ne mondjak: az International Herald Tribüne június 9-i számának török mellékletében például olyan fordulatok szerepelnek, amelyek semmiképp sem lehetnek a török kormány kedvére. A lap képviselője egyebek között azt kérdezi a török miniszterelnöktől: „ön az Egyesült Államokban tett látogatása idején (márciusban) kijelentette, hogy Törökországban nincsenek politikai foglyok, csak terroristák. Nehéz megérteni, hogy a Béketanács vagy a DISK (a Török Haladó Szakszervezeti Unió törvényen kívül helyezett szövetsége) tagjai miért tekinthetők terroristának.” Nos, az amerikai lap buzgólkodását bizonyára magánakciónak tekintik majd, ami feltehetőleg összefügg azzal is, hogy az amerikaiak jelentős katonai segítséget is nyújtanak Törökországnak. Tartok tőle, bennünket másképpen ítélnének meg... De e kitérő után visszaevezve végre témánkhoz, a békés kereskedéshez s konkrétan a magyar—török gazdasági kapcsolatokhoz, nem protokolláris, hanem lényegi okok miatt kell itt mindjárt megemlíteni ennek hagyományait, amin persze a világért sem az évszázados kapcsolatokat kell érteni, hanem csupán azt, hogy már a két háború között jelentős kereskedelmet folytattunk. (Az isztambuli belváros háború előtti bérházai például Ganz árammérőkkel vannak felszerelve.) De tapasztalt kereskedők szerint Törökország azon országok egyike, ahol a magyarok iránti különleges szimpátiából a kereskedők által is érezhető előnyeink vannak. A törökök kardesként, azaz testvérként kezelnek bennünket, és a 150 éves — mondjuk így — közös létről is merőben más jellegű emlékeket őriznek, mint mi. Fent és lejjebb Törökország sorban a tizedik tőkés kereskedelmi partnerünk, ám e kapcsolat becsességét igen megnöveli, hogy exportunkban viszonylag kedvező a gépipari termékek (erőművi berendezések, szerszámgépek, autóbuszok) aránya, s a Chemolimpex révén kitűnő eredményeket értünk el vegyipari termékek (műtrágya, pvc) exportjában is. Importunk szinte kizárólag déli termékekre (gyapot, dohány, déligyümölcs) korlátozódik, és sajátos vonás, hogy a tavalyi hatvanmillió dolláros forgalomban 33 millió volt a mi aktívumunk. Ez persze bizonyos körülmények között fékezhetné is a forgalom további növelését, ám mind a magyar, mind pedig a török kormányzat erőfeszítéseket tesz török importunk növelésére. Ez utóbbit Ekrem Pakdemirli államtitkár úr, akivel módom volt kapcsolatainkról véleményt cserélni, személyesen is megerősítette. Ám az átfogó megközelítések után szálljunk kissé lejjebb, abba a szférába, ahol egy ilyen kapcsolatból több a számunkra is kezelhető információ és tanulság. Az első helyszín Isztambul belvárosában egy szerszámgépekkel berendezett üzlet, annak is a hátsó fertályán berendezett kis lakószobányi irodahelyiség, a Teknikel nevű külkereskedelmi vállalkozás, pontosabban Raul Ardetti úr irodája. Az embernek rögtön eszébe jut, hogy egy ekkora cégnek Budapesten legalábbis egy kisebb székházrésze volna, Ardetti úr azonban láthatóan nem terheli agyon üzletét rezsivel: szerény, de tiszta irodák, néhány nettül öltözött, mindenes alkalmazott, s Ardetti úr igyekszik a lehető legtöbbet maga intézni a dolgokból. Egyébként két nagy magyar cég, a Technoimpex és a Medicor képviseletét is ellátja, de aktivitására jellemző, hogy volt kapcsolata az Elektroimpexszel, a Medimpexszel és a MOM-mal is. 1952 óta képvisel magyar cégeket, s mint mondja, e kapcsolat tartóssága feleslegessé teszi, hogy udvariasságokat mondjon, de igen elismerően nyilatkozik a magyar ipar színvonaláról, amelynek fejlődését 32 éves személyes praxissal követhette nyomon. (Közreműködésével rendezte be például a Technoimpex a fél Törökországot Csepel radiál fúrógépekkel.) A legáltalánosabb tapasztalata, hogy az idők során iparunk mindvégig lényegesen előbbre volt, mint kereskedelmünk, s (ellentétben bizonyos itthoni vélekedéssel) nem egyoldalúan közgazdaságinak, hanem még ma is egyoldalúan technokrata szemléletűnek tartja a magyar gazdaságot. Példaként említi, hogy szerszámgépeinkkel egy időben mélyen belenyúltunk a tőkés országok kínálatába, s ott is jó közepes nívót értünk el, de aztán a szerszámgépek generációváltásánál kifejezetten üzleti-kereskedelmi okok miatt estünk el sok nagy lehetőségtől. Hivatali szemlélet Tudja, sőt hangsúlyozza, hogy a török vevők konzervatívok voltak, de akkor ehhez kellett volna alkalmazkodnunk. Apróság, de ha egy nyugati cég jelenik meg ilyen drága géppel, akkor egy kereskedő mérnök jön, aki mindent tud, azt is ki tudja számítani, hol, mit nyerhet a vevő az üzleten, és be tudja mutatni a működtetést, a gép kezelését is. Nálunk ez ismeretlen. Vagy: bár a gépek üzembe helyezésére elsőosztályú szakembereket küldünk, de nem tudjuk beleélni magunkat a vevő helyzetébe, aki mikor a drága és bonyolult géppel egyedül marad óhatatlanul pánikba esik, hiszen abban fekszik a fél vagyona. Egy angol kereskedőtől kap egy telefonszámot, ahol az eladó elérhető (már csak azért is, mert az angol harminc éve ott van, a mi emberünk meg holnap már máshol dolgozik), a vevő telefonon tippeket kap az apróbb hibák kijavításához, s egyáltalán lelki támaszt jelent a pénzét féltő vevőnek addig is, míg személyesen megjelenik. Nálunk a baj azzal kezdődik — állítja Ardetti úr —, hogy a gyártó cég kitűnő szerelője nem tud nyelveket, folytatódik azzal, hogy a kezelési útmutatók magyar nyelvűek, lefordításuk a Technoimpextől időt kíván, ráadásul sok a pontatlanság, mert a fordító sokszor nem érti, mit fordít. Egy-egy javítási panasszal végig kell telefonálni fél Budapestet, mert mindenki másért felel, külön felelőse van például a mechanikus és külön az elektromos résznek. Mindez óriási mértékben rontja a magyar ipar eredményeit — mondja Ardetti úr, és hozzáteszi: alapbajunknak ő a hivatali szemléletmódot tartja. Példaként valamiféle röntgenberendezéseket említ: számos sürgető telexére csak egy hónap múlva kapott választ, ami ráadásul sok mindenben nem felelt meg a pályázati kiírásnak. Ma van — mondta ottjártamkor — a leadási határidő, de fontos kellékek még nincsenek itt. A magyar fél most a török konzulátus bürokratikus eljárására hivatkozik, ami bizonyára igaz, és hivatkozási alapnak elég is, kereskedni azonban kevés. Miért nem értesítették őt, tudott volna segíteni. Nos, a hivatali szemlélet éppen abban különbözik a kereskedőitől, hogy a kereskedőnek mindenképpen eredményt kell elérnie, mert különben tönkremegy, a hivatalnoknak pedig végső esetben elég, ha tisztázza a felelősségét — mondja Ardetti úr, s nem is hiszem, hogy tudja, mennyire talál, amit mondott, s mennyire a magyar gazdaság egyik lényegi problémájára tapintott! Csúszós banánhéjak Egyébiránt az Ardetti úr által mondottakat még tovább erősíti szememben, hogy szinte döbbenetesen (vagy éppen nagyon is természetesen?) összecseng észrevételeivel, amit néhány nap múlva Ankarában Yurtkan Kökönztől, a kiterjedt gazdasági hatalmú Kavala Csoport ankarai irodavezetője cége 37 évi magyar tapasztalatairól mond. Legfeljebb ő a hivatali szemléletre nem ezt, hanem a honi vállalatok roppant nehézkes együttműködését említette. Az egyik konkrét példája a Ganz-MÁVAG és a Ganzvill együttműködési fiaskója volt az isztambuli 17 kilométeres gyorsvillamos ügyében. A Ganzvill végül is az osztrák Simmering Graz Pauker céggel működik együtt, rajtuk keresztül szállítják az elektromos berendezéseket. Kökönz úr megfigyelései közé tartozik még az a jelenség is, hogy vállalataink irigyek egymásra. Gyakran inkább ők is lemondanak a haszonról, csak a másik nehogy túl jól keressen, amely jelenség szerinte egyebek között arra is utal, hogy a haszon kergetésében a magyar vállalatok nincsenek mindig elég szorult helyzetben. Erre is vannak példái, de a Kökösz úr által előadott történetek közül mégis egy más témájú, a külkereskedők körében különben széles körben ismert eset kívánkozik még ide. Előrevethető tanulsága, hogy ma a piacon öldöklő küzdelem folyik, s ha valaki akár csak egy jelentéktelen apróság ügyében kihagy, vagy lazsál, akkor vége van. A történet a török vasútnak szállítandó 45 villanymozdony tenderéről, (pályázatáról) szól. A pályázatot — jellege, adatai és már csak a Ganz törökországi múltja, helyzete miatt is — mintha egyenesen a Ganz-MÁVAG-nak írták volna ki. Óriási meglepetés volt, amikor a műszaki dokumentációt tartalmazó boríték felbontása után a magyarokat diszkvalifikálták. Az ok: a mozdony áramszedője nem fért el a török alagutakban. A dologhoz tartozik, hogy az áramszedő ügyében már az előkészületek alatt két levélben is intézkedtek, majd a számításokban ki is javították az áramszedőt, de a rajzban benne maradt a hiba. Végül bonyolult és rendkívül izgalmas események után a Ganz-MÁVAG mégsem emiatt, sőt nem is a valamivel magasabb ár, hanem a teljesen indokolatlanul magas licencátadási díj miatt esett el az üzlettől. Egy japán cég azzal előzött meg bennünket, hogy ingyen adta a licencet. Bár, mint mondják, ez a licencdíj az árajánlatban olyan pitiáner apróság, mint műszaki vonatkozásban az áramszedő ügye, a történet jól mutatja, hogy bár a világ nagy mozdonygyártóival, az „50 Herz”-cel, a GEC-cel, az ASEA-val és a Mitsubisivel nemcsak versenyben voltunk, hanem meg is előztük őket, egy, pontosabban két banánhéjon elcsúsztunk, és elestünk egy 37 milliós üzlettől. Következik: MIT KERESÜNK KANGALBAN? Az ankarai kormány bázisa: a belváros. Egy gecsekondutelep Ankarában. Itt élnek a milliók, a szerző felvételei Növényritkaságok az OMÉK-on A hazai mezőgazdasági kiállítások történetének legrangosabb növénybemutatóját láthatják az érdeklődők az augusztus 17-én megnyíló 70. OMÉK-on. Nemcsak a szakemberek, hanem a vásári vendégek számára is sok érdekességet tartogatnak a rendezők; a növényi ritkaságok, szaporítóanyagok egy részét a helyszínen árusítják. A kiállítás főbejáratának közvetlen közelében a Vetőmag-termeltető Vállalat élő bemutatója kilenc gyepfajtát népszerűsít. A számozott minták alapján a közelben meg lehet vásárolni a vetőmagkeverékeket. A vállalat állandó kirendeltsége holland virághagyma-különlegességeket értékesít a kiskerttulajdonosoknak. Árusítják ezenkívül az új paprika- és uborkafajtákat, amelyek magas hozamukról ismertek; nem egy közöttük külföldön kiállítási díjakat nyert. A dánszentmiklósi termelőszövetkezet szaporítja a Kínában őshonos, s újabban Nyugat-Európában igen elterjedt gyümölcsöt, a kivit. Magas C-vitamin-, továbbá foszfor-, kálium- és vastartalmáról ismert ez a gyümölcs, amely, úgy látszik, jól alkalmazkodik a hazai éghajlathoz; a szaporítóanyag-telep átvészelte a mínusz 25—27 fokos fagyokat. A helyszínen árusítják majd a szaporítóanyagot. A kiállítási árudákban a termesztésből időközben kiszorult burgonyafajtákat is árusítanak. (MTI) *Új élelmiszer-ipari csomagolóeszközök Újfajta élelmiszer-ipari csomagolóeszközök gyártását kezdték meg a Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalatnál, ahol már a habosított polipropilénből formázott tálcák, edények, poharak készülnek. Mivel más műanyagokkal szemben a polipropilén magas hőmérsékleten sem olvad meg, az ebből készült termékek ott hasznosíthatók jól, ahol melegen csomagolják az ételeket, mint például a konzervgyárakban, vagy ahol mikrohullámú sütőben melegítik fel a tálcára előkészített ebédet, vacsorát. A gyártók számára azért előnyösek ezek az újdonságok, mert a habosított termékeket 10—25 százalékkal kevesebb anyagból állítják elő, mintha a hagyományos polipropilént formáznák. A gyár másik újdonsága az a polipropilén fólia, amelynek alapanyagába ásványi töltőanyagokat is kevernek, s tapintásában a papírhoz hasonlít. Az ebből készült termékek olyanok, mintha kartondobozok lennének; bennük élelmiszereket lehet mélyhűtve tárolni, de alkalmasak az olajos, zsíros árucikkek csomagolására is. Az ehhez hasonló műanyag csomagolóeszközöket eddig csak külföldről szerezhették be a felhasználók. (MTI) Debreceni lakásépítés A hagyományos családiház-építés erőteljes emelkedése ellenére sem teljesül Debrecen hatodik ötéves tervi lakásépítési programja. A megyeszékhelyen 1984 végéig a tervben szereplő 4183 magánlakás helyett 4355 valósult meg. Erre az esztendőre a terv 1695 lakás befejezését írta elő, de a jelenlegi felmérések szerint mindössze 1242 otthonba költözhetnek be a lakók. Különösen nagy az elmaradás a Hajdú Megyei Állami Építőipari Vállalat paneles technológiára alapozott építkezéseinél, de a tervezettnél kevesebb az egyedi szervezésű és lakásépítő szövetkezeti társasházak száma is. Két csoportban lesz jelentős növekedés az év végéig: az egyik a csoportos családiház-építés, a másik pedig a hagyományos családiház-építés. Az eredetileg tervezett 720 helyett 1521 hagyományos családi ház elkészültével számolnak. A korábbi évi 280—300 építési engedéllyel szemben az utóbbi két évben a kiadott engedélyek száma meghaladta az 1400-at. Az eddigi formák mellett új lehetőséget is kerestek. Együttműködési megállapodást kötöttek például a Debrecen melletti Hajdúsámsoni Nagyközségi Tanács végrehajtó bizottságával harminc építési telek közös kialakítására, azzal a céllal, hogy azokat debreceni telekigénylők kapják meg. Hasonló előkészítő tárgyalások folynak Hajdúsámson, Mikepércs, Vámospércs és Sáránd tanácsával. Ezek mind Debrecenhez közel eső települések. Debrecen városa több mint 300 millió forintot fordított ebben a tervciklusban telekkialakításra. (MTI)