Népszabadság, 2008. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-09 / 7. szám
www.nol.hu Jane Austen kéziratát is visszadobták O’Flynn tizennégy elutasítás után nyert díjat R. Hahn Veronika London A hagyományoknak megfelelően január első napjaiban hirdették ki Londonban a jelenleg a Costa kávézólánc - korábban a Whitbread éttermi csoport - által szponzorált rangos irodalmi díj öt kategóriájának győztesét. A brit sajtó és a közvélemény fantáziáját leginkább Catherine O’Flynn első díja ragadta meg: a 37 éves szerző What Was Lost című könyvéért szerezte meg a „legélvezetesebb első kötet” elismerést. Az érdeklődés elsősorban annak szól, hogy O’Flynnt tizennégy kiadó utasította el, mielőtt a tizenötödik, a kis birminghami Tindal Street felfedezte volna a kézirat vonzerejét. A regény a korábban jegyirodai asszisztensként, majd bevásárlóközpontokban hivatásos „shopperként” tevékenykedő (azaz rivális láncok megbízásából vizsgálódó) birminghami írónő személyes tapasztalataira épül. Főhőse egy kiábrándult üzletvezető-helyettes és egy biztonsági őr, aki a zárt láncú televízión felfedezett képek alapján egy húsz évvel korábban eltűnt gyermek ügyében kezd nyomozni. A bírálóbizottság, melynek többek között Joanna Trollope bestsellerírónő is tagja volt, „figyelemreméltónak” nevezte a detektívregényt, melynek „kísérteties sztorijában ügyesen keveredik a humor és a pátosz”. A 2007-es teljesítményekért odaítélt Costa-díj további kitüntetettjei közé tartozik Simon Sebag Montefiore, aki a Young Stalin címet viselő, hétéves, elmélyült levéltári és egyéb kutatáson alapuló életrajzzal futott be. A Sztálinspecialista történész többek között találkozott egy 109 éves grúz asszonnyal, aki részt vett Sztálin első esküvőjén. A könyvből rövidesen film is készül. Az egyes postadíj-kategóriák nyertesei 5000 fonttal térhettek haza. Catherine O’Flynn előkelő „klub” tagja lett, hiszen csak az angol irodalomban olyan nagyságoknak kellett leküzdeniük a kiadók könyörtelen ellenállását, mint Jack London, H. G. Wells, William Golding, Graham Greene és legújabban J. K. Rowling. A The Times napilap emlékeztet arra, hogy London legalább hatszáz elutasításban részesült, mielőtt első műve napvilágot látott. Rowling Harry Potterjének kéziratát húsz kiadó dobta ki a szemétbe, mielőtt az azóta ezen meggazdagodott Bloomsbury vállalta volna a varázsinas történetének megjelentetésével járó kockázatot. Az elmúlt évben egy frusztrált szerző, David Lassman érdekes kísérletbe kezdett. 18 kiadóhoz nyújtotta be álnéven, újragépelve és a szereplők nevét megváltoztatva Jane Austen három regénye - Büszkeség és balítélet, A klastrom titka, Meggyőző érvek - első fejezeteinek szövegét. Egyetlen szerkesztő jött csak rá a turpisságra... V A The Times napilap emlékeztet arra, hogy London legalább hatszáz elutasításban részesült, mielőtt első műve napvilágot látott. Rowling Harry Potterjének kéziratát húsz kiadó dobta ki a szemétbe, mielőtt az azóta ezen meggazdagodott Bloomsbury vállalta volna a varázsinas történetének megjelentetésével járó kockázatot. Ugyancsak a The Times jelentésében olvasható, hogy a tavaly forgalmazott 200 ezer könyv közül 190 ezerből 3500 példánynál kevesebbet adtak el. A kiadók óvatosságát igazolja, hogy 85 933 új mű közül 58 325-ből átlagosan csak 18 kópia fogyott. NÉPSZABADSÁG • 2008. JANUÁR 9., SZERDA • 9 Kultúra A körözött pihenő Újabb képpel gazdagodott a Vaszary-kiállítás Egy évvel ezelőtt körözést adott közre egy művészeti folyóiratban a Magyar Nemzeti Galéria két kurátora: 33 kép után kutattak a gyűjteményes Vaszarykiállításhoz. Nyolc még a megnyitó előtt megkerült, a most felbukkant Pihenő nő című képet hétfő óta láthatja a közönség. Szablyár Eszter Gyűjteményes kiállítások előkészítésének egyik legfontosabb és legsürgetőbb mozzanata: összeállítani a listát, amelyen a tárlatból hiányzó, ismeretlen helyen lévő képek szerepelnek. Ennek köszönhetően került elő - igaz csak utólag - a Nemzeti Galéria Rippl-Rónai kiállítása (1998) apropóján a Firenzei emlék című kép, vagy a Magyar Vadak (2006) című tárlat kapcsán a Berény Róbert festette Kereveten fekvő akt. A tavaly októberben nyitott Vaszary-kiállítást megelőző többéves kutatómunka eredményeképp is összeállt egy 33-as lista, amelyet aztán az Art Magazin című művészeti folyóiratban tettek közzé. - A siker azon is múlik, mennyire hamar tudjuk közölni a képek jegyzékét. Erre kevés a pénz, ha egyáltalán akad, hiszen évekkel a kiállítást megelőzően még nem érkeznek meg a megpályázott pénzek, nem tudjuk, mennyiből gazdálkodhatunk. Emiatt nincs is igazán lehetőségünk a nagy nyilvánosság előtt megjelenni, például egy napilapban - mondja a kiállítás egyik kurátora, Gergely Mariann. A Vaszary-felhívás a művészeti magazinnal legalább a szakmai berkekbe eljutott, a nagyobb találati arány érdekében pedig a múzeum honlapjára is feltették a hirdetést. A többezresre saccolt Vaszary-életmű darabjaival aztán elkezdtek beszállingózni a magángyűjtők, illetve az inkognitójukat féltő tulajok galériák égisze alatt jelentkeztek. A megannyi, jóhiszeműen behozott hamisítvány mellett a keresett darabok közül többek között előkerült a Pincio Rómában, az Olvasó nő és a Modell című festmény. A korabeli újságokban, kiállítási katalógusokban szereplő, de azóta ismeretlen helyen lévő képeken kívül olyanok is előkerültek, amelyek létezéséről fogalma sem volt a szakmának. Svájci aukción vásárolt, és egyetlen dokumentumban sem szereplő képpel jelent meg egy gyűjtő. Kiderült, a fekete-fehér, virágcsokrot tartó női alak nem más, mint Piroska menyasszony, amely egy Vaszary-illusztrálta Bródy Sándor-kötethez készült. A listáról az őszi megnyitóig megkerült nyolc kép jó állapotban jutott a galériához, így azokat csak letisztították, egy esetben - a gyakorlat szerint saját kontójukra - kicserélték a rossz állapotban lévő keretet. A művek adatai bekerültek a múzeum nyilvántartásába, a róluk készült reprodukciók a kiállítási katalógusba. A Pihenő nő, más néven az Interieurben című kép azonban már nem kerülhetett be a kötetbe, mivel egy héttel ezelőtt kopogtatott vele a tulajdonos.A 375 bemutatott műtárgyból 108 magán-, 55 köz- és egyházi gyűjteményből, kettő külföldről került a galériához, kiegészítendő saját anyagukat. Több valószínűleg külföldön található, azokat méregdrága, nemzetközi körözéssel volna esély megtalálni. Erre csak bűncselekmény esetén van mód.) A művész korai időszakához tartozó főmű létéről a Nemzeti Szalon 1906-os kiállítási katalógusából, illetve a Vasárnapi Újságban megjelent cikkből szereztek tudomást a kurátorok - azért körözték. (A képet 1907- ben és 1912-ben is kiállították.) A mester pihenő feleségét, Rosenbach Máriát, a háttérben pedig kézimunkázó édesanyját, Szabó Kornéliát ábrázoló kép a századfordulón készült enteriőrsorozat része, amelynek több darabja látható a tárlaton: így például a szintén a feleséget ábrázoló Tükör előtt, a Modell, és Nők tükörrel című festmény. A legutóbb megkerült táblát a múzeum restaurátorai rekordgyorsasággal hozták rendbe, és hétfő óta már láthatja a nagyközönség. A február 17-i zárás után visszaszolgáltatják a tulajdonosnak, mint ahogy azok a Duna-korzót ábrázoló munkák is visszakerülnek a magángyűjtőkhöz, amelyekhez hasonlót sem őriz a múzeum. - Vásárolni a legritkább esetben tudunk, többnyire csak akkor, ha borzasztó méltányos áron ajánlja fel a tulajdonos - mondja Gergely Mariann, és különleges esetet mesél. A nyolcvanas években rendezett Huszár Vilmos-kiállítás idején nem is remélték, hogy itthon is előkerülhet valami, hiszen a világhírűvé vált művész többnyire Hollandiában alkotott. Két festmény utólag mégis felbukkant, amelyből az Asszony babakocsival címűt jutányos áron el is adta a galériának a tulaj. Aki nem volt más, mint a babakocsi egykori „utasa”. A Pihenő nővel egy hete kopogtatott be a Nemzeti Galériába a tulajdonos Fotó: Teknős Miklós Gondolatban mindig történik valami Egy laikus nem is igen tudja elképzelni, mitől szép az irodalomtörténészi munka. Millió fecni, hosszú kutakodás, és a legvégén egy pohár bor. A hatvanéves Dávidházi Péterrel beszélgettünk. Papp Sándor Zsigmond - Az írók kaján módon azt híresztelik, hogy minden irodalomtörténész mögött egy bukott író rejtőzik. - Ha nagyon mélyre ásunk, lehet benne némi igazság. Mindenesetre gyanús, hogy odaadnám fele királyságomat, ha mondjuk Babitstól a Jónás könyvét én írhattam volna. Mégsem hinném, hogy savanyú a szőlő, hiszen a maga nemében egy tanulmány - elvileg - lehet olyan értékes, mint egy óda vagy elégia. Mindenkinek éreznie kell, hogy a tehetsége mire való. Igaz, voltak magyar irodalomtudósok, akik íróként vagy költőként is jól megállták a helyüket, s akadtak írók vagy költők, akik egyenesen kiváló irodalomtörténetet írtak, de azért kivételes eset, hogy valaki egy Toldi-trilógia mellé olyan tudományos értekezést tegyen le az asztalra, mint Arany Zrínyi és Tassója. - Mennyire kell figyelembe vennie az olvasmányosság követelményeit egy tudósnak? - Végső soron az irodalomtörténeti szakmunka is az írásműfajok rendjébe tartozik. Quintilianus a történetírói művet prózában írott költeménynek nevezte, mely célja szerint elbeszélésre való, ezért stílusával, retorikai eszközeivel jó esetben elkerüli az egyhangúságot. Néhány évtizeddel ezelőtt Hayden White fejtegette tanulságosan, hogy a XIX. századi klasszikus történészek művei is óhatatlanul irodalmi műfajmintákat követtek, azaz a történelmi realizmus eszménye mögött Michelet-nél románc lappang, Rankénál komédia, Tocqueville-nél tragédia, Burckhardtnál szatíra. Önáltatás volna azt hinni, hogy tudományos munkára nem vonatkozhatnak retorikai vagy stilisztikai megfontolások. Persze szaknyelv nélkül nem jutnánk messzire, de nem érdemes öncélúan túlburjánoztatni, s amennyire lehet, illik előzékenynek lennünk olvasóink iránt. - Kis túlzással Shakespeare, Arany János és Toldy Ferenc között telt az élete. Múzsáknak tekinti őket vagy inkább nyersanyagnak? - Múzsámnak én a feleségemet, Kelevéz Ágnest tekintem! Az említett szerzők társaságában csakugyan évtizedeket töltöttem, de nem szeretnék például csókot kapni tőlük... Nyersanyagnál viszont jóval többek számomra; érteni vélem, amit Kosztolányi írt: „Lelkem ha kérte, amit a sors / nem adott / Arany János bűvös lelkével / mulatott.” Öregkori fényképe régóta az íróasztalom fölött függ. Toldy szakmai pályafutása ma is rendkívül inspiráló, s még abból is lehet tanulnunk, ahogy saját emberi gyöngéit próbálta leküzdeni. Shakespeare-hez szoros, bár nem gyengéd szálak fűznek, s mivel mostanában épp az Ahogy tetszik magyar fordítástörténetével foglalkozom, a születésnapom kapcsán eszembe jutott Jaques monológja az ember hét életkoráról. S hogy e szerint hányadiknak számítana, amelybe épp átléptem. - A nemrégiben megjelent Toldymonográfiát egy kritikusa a Háború és békéhez és a Harmonia Caelestishez hasonlította. - Szédítő hasonlat, ámulva olvastam Onder Csaba rendkívül megtisztelő kritikájában, de bármilyen jólesik az ilyesmi gyönge pillanatainkban, nagy botorság volna elhinni és megszédülni tőle. Ugyanis olyan ez, mint kapni egy, sőt egyszerre két gyönyörű kabátot, melyek azonban túl nagyok, s az ember nevetségessé válna, ha felpróbálná őket. Én ráadásul már egyetemista koromban rajongtam Tolsztojért, amikor a barátaim inkább Dosztojevszkijért, Esterházynak is régóta lelkes olvasója vagyok, így eszembe sem jutna felpróbálni a kabátjukat. Ugyanakkor érdekes adalék, hogy számos kollégám valószínűleg nem tartaná dicséretnek, ha művüket bármilyen szempontból regényekkel hasonlítanák össze. Igaz, engem is mélyen elgondolkoztatott, amikor Márton László azt írta könyvemről, hogy filológiai apparátusa ellenére olyasféle izgalommal olvasta, „mint egy gondosan megírt, nagyszabású fejlődésregényt” a magyar irodalomtörténet tudományáról, de megtisztelve éreztem magam. Talán azért is, mert az irodalomtörténeti monográfia műfaját részben eleve a nemzeti eposzból eredeztetem. Millió lábjegyzet, ezernyi fecni, poros könyvek közötti hosszú évekig nyúló kutakodás. Megéri? Pilinszky szerint valami modern nyughatatlanság miatt félünk a monotóniától, s ezzel elveszítünk valami fontosat. Mélyen igaza volt. Amellett a munkával töltött napok legföljebb csak külsőleg eseménytelenek. Gondolatban állandóan történik valami, felismerések, váratlan, ajándéknak beillő megvilágosodások. Ennek a munkának számomra minden perce öröm. Szeretek korán fölkelni, odaülni az asztalhoz, dolgozni lehetőleg estig, akkor kitölteni egy pohár száraz vörösbort, lassan elszopogatni, és bárgyún, kimerülten bámulni a semmibe. Dávidházi Péter hatvanéves Fotó: Móricz Simon