Népszabadság, 2008. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

2008-01-09 / 7. szám

www.nol.hu Jane Austen kéziratát is visszadobták O’Flynn tizennégy elutasítás után nyert díjat R. Hahn Veronika London A hagyományoknak megfelelő­en január első napjaiban hirdet­ték ki Londonban a jelenleg a Costa kávézólánc - korábban a Whitbread éttermi csoport - ál­tal szponzorált rangos irodalmi díj öt kategóriájának győztesét. A brit sajtó és a közvélemény fantáziáját leginkább Catherine O’Flynn első díja ragadta meg: a 37 éves szerző What Was Lost című könyvéért szerezte meg a „legélvezetesebb első kötet” el­ismerést. Az érdeklődés első­sorban annak szól, hogy O’Flynnt tizennégy kiadó utasí­totta el, mielőtt a tizenötödik, a kis birminghami Tindal Street felfedezte volna a kézirat vonz­erejét. A regény a korábban jegy­irodai asszisztensként, majd bevásárlóközpontokban hiva­tásos „shopperként” tevékeny­kedő (azaz rivális láncok meg­bízásából vizsgálódó) birmin­ghami írónő személyes tapasz­talataira épül. Főhőse egy kiáb­rándult üzletvezető-helyettes és egy biztonsági őr, aki a zárt láncú televízión felfedezett ké­pek alapján egy húsz évvel ko­rábban eltűnt gyermek ügyé­ben kezd nyomozni. A bíráló­­bizottság, melynek többek kö­zött Joanna Trollope bestsel­lerírónő is tagja volt, „figye­lemreméltónak” nevezte a de­­tektívregényt, melynek „kísér­teties sztorijában ügyesen ke­veredik a humor és a pátosz”. A 2007-es teljesítménye­kért odaítélt Costa-díj további kitüntetettjei közé tartozik Si­mon Sebag Montefiore, aki a Young Stalin címet viselő, hétéves, elmélyült levéltári és egyéb kutatáson alapuló élet­rajzzal futott be. A Sztálin­­specialista történész többek között találkozott egy 109 éves grúz asszonnyal, aki részt vett Sztálin első esküvő­jén. A könyvből rövidesen film is készül. Az egyes posta­­díj-kategóriák nyertesei 5000 fonttal térhettek haza. Catherine O’Flynn előkelő „klub” tagja lett, hiszen csak az angol irodalomban olyan nagyságoknak kellett leküzde­niük a kiadók könyörtelen el­lenállását, mint Jack London, H. G. Wells, William Golding, Graham Greene és legújabban J. K. Rowling. A The Times na­pilap emlékeztet arra, hogy London legalább hatszáz el­utasításban részesült, mielőtt első műve napvilágot látott. Rowling Harry Potterjének kéziratát húsz kiadó dobta ki a szemétbe, mielőtt az azóta ezen meggazdagodott Blooms­bury vállalta volna a varázs­inas történetének megjelente­tésével járó kockázatot. Az elmúlt évben egy frusztrált szerző, David Lass­­man érdekes kísérletbe kez­dett. 18 kiadóhoz nyújtotta be álnéven, újragépelve és a sze­replők nevét megváltoztatva Jane Austen három regénye - Büszkeség és balítélet, A klastrom titka, Meggyőző ér­vek - első fejezeteinek szöve­gét. Egyetlen szerkesztő jött csak rá a turpisságra... V A The Times napilap emlé­keztet arra, hogy London legalább hatszáz elutasítás­ban részesült, mielőtt első műve napvilágot látott. Rowling Harry Potterjének kéziratát húsz kiadó dobta ki a szemétbe, mielőtt az azóta ezen meggazdago­dott Bloomsbury vállalta vol­na a varázsinas történetének megjelentetésével járó kockázatot. Ugyancsak a The Times je­lentésében olvasható, hogy a tavaly forgalmazott 200 ezer könyv közül 190 ezerből 3500 példánynál kevesebbet adtak el. A kiadók óvatosságát iga­zolja, hogy 85 933 új mű közül 58 325-ből átlagosan csak 18 kópia fogyott. NÉPSZABADSÁG • 2008. JANUÁR 9., SZERDA • 9 Kultúra A körözött pihenő Újabb képpel gazdagodott a Vaszary-kiállítás Egy évvel ezelőtt körözést adott közre egy művészeti folyóiratban a Magyar Nemzeti Galéria két kurá­tora: 33 kép után kutattak a gyűjteményes Vaszary­­kiállításhoz. Nyolc még a megnyitó előtt megke­rült, a most felbukkant Pi­henő nő című képet hétfő óta láthatja a közönség. Szablyár Eszter Gyűjteményes kiállítások elő­készítésének egyik legfonto­sabb és legsürgetőbb mozzana­ta: összeállítani a listát, ame­lyen a tárlatból hiányzó, isme­retlen helyen lévő képek szere­pelnek. Ennek köszönhetően került elő - igaz csak utólag - a Nemzeti Galéria Rippl-Rónai kiállítása (1998) apropóján a Fi­renzei emlék című kép, vagy a Magyar Vadak (2006) című tár­lat kapcsán a Berény Róbert fes­tette Kereveten fekvő akt. A tavaly októberben nyitott Vaszary-kiállítást megelőző többéves kutatómunka eredmé­nyeképp is összeállt egy 33-as lista, amelyet aztán az Art Ma­gazin című művészeti folyóirat­ban tettek közzé. - A siker azon is múlik, mennyire hamar tudjuk közölni a képek jegyzékét. Erre kevés a pénz, ha egyáltalán akad, hiszen évekkel a kiállítást megelőzően még nem érkeznek meg a meg­pályázott pénzek, nem tudjuk, mennyiből gazdálkodhatunk. Emiatt nincs is igazán lehetősé­günk a nagy nyilvánosság előtt megjelenni, például egy napi­lapban - mondja a kiállítás egyik kurátora, Gergely Mari­ann. A Vaszary-felhívás a mű­vészeti magazinnal legalább a szakmai berkekbe eljutott, a na­gyobb találati arány érdekében pedig a múzeum honlapjára is feltették a hirdetést. A többezresre saccolt Va­­szary-életmű darabjaival aztán elkezdtek beszállingózni a ma­gángyűjtők, illetve az inkogni­tójukat féltő tulajok galériák égisze alatt jelentkeztek. A megannyi, jóhiszeműen beho­zott hamisítvány mellett a ke­resett darabok közül többek között előkerült a Pincio Ró­mában, az Olvasó nő és a Mo­dell című festmény. A korabeli újságokban, kiállítási katalógu­sokban szereplő, de azóta is­meretlen helyen lévő képeken kívül olyanok is előkerültek, amelyek létezéséről fogalma sem volt a szakmának. Svájci aukción vásárolt, és egyetlen dokumentumban sem szereplő képpel jelent meg egy gyűjtő. Kiderült, a fekete-fehér, virág­csokrot tartó női alak nem más, mint Piroska menyas­­­szony, amely egy Vaszary-il­­lusztrálta Bródy Sándor-kötet­hez készült. A listáról az őszi megnyitóig megkerült nyolc kép jó állapot­ban jutott a galériához, így azo­kat csak letisztították, egy eset­ben - a gyakorlat szerint saját kontójukra - kicserélték a rossz állapotban lévő keretet. A mű­vek adatai bekerültek a mú­zeum nyilvántartásába, a róluk készült reprodukciók a kiállítá­si katalógusba. A Pihenő nő, más néven az Interieurben című kép azonban már nem kerülhetett be a kötet­be, mivel egy héttel ezelőtt ko­pogtatott vele a tulajdonos.­­A 375 bemutatott műtárgyból 108 magán-, 55 köz- és egyházi gyűj­teményből, kettő külföldről ke­rült a galériához, kiegészítendő saját anyagukat. Több valószí­nűleg külföldön található, azo­kat méregdrága, nemzetközi körözéssel volna esély megta­lálni. Erre csak bűncselekmény esetén van mód.) A művész korai időszakához tartozó főmű létéről a Nemzeti Szalon 1906-os kiállítási kataló­gusából, illetve a Vasárnapi Új­ságban megjelent cikkből sze­reztek tudomást a kurátorok - azért körözték. (A képet 1907- ben és 1912-ben is kiállították.) A mester pihenő feleségét, Rosenbach Máriát, a háttérben pedig kézimunkázó édesanyját, Szabó Kornéliát ábrázoló kép a századfordulón készült ente­riőrsorozat része, amelynek több darabja látható a tárlaton: így például a szintén a feleséget ábrázoló Tükör előtt, a Modell, és Nők tükörrel című festmény. A legutóbb megkerült táblát a múzeum restaurátorai rekord­gyorsasággal hozták rendbe, és hétfő óta már láthatja a nagykö­zönség. A február 17-i zárás után visszaszolgáltatják a tulaj­donosnak, mint ahogy azok a Duna-korzót ábrázoló munkák is visszakerülnek a magángyűj­tőkhöz, amelyekhez hasonlót sem őriz a múzeum. - Vásárolni a legritkább esetben tudunk, többnyire csak akkor, ha borzasztó méltányos áron ajánlja fel a tulajdonos - mondja Gergely Mariann, és különleges esetet mesél. A nyolcvanas években rendezett Huszár Vilmos-kiállítás idején nem is remélték, hogy itthon is előkerülhet valami, hiszen a vi­lághírűvé vált művész többnyi­re Hollandiában alkotott. Két festmény utólag mégis felbuk­kant, amelyből az Asszony ba­bakocsival címűt jutányos áron el is adta a galériának a tulaj. Aki nem volt más, mint a baba­kocsi egykori „utasa”. A Pihenő nővel egy hete kopogtatott be a Nemzeti Galériába a tulajdonos Fotó: Teknős Miklós Gondolatban mindig történik valami Egy laikus nem is igen tud­ja elképzelni, mitől szép az irodalomtörténészi munka. Millió fecni, hos­­­szú kutakodás, és a legvé­gén egy pohár bor. A hatvanéves Dávidházi Péterrel beszélgettünk. Papp Sándor Zsigmond - Az írók kaján módon azt hí­­resztelik, hogy minden iroda­lomtörténész mögött egy bukott író rejtőzik. - Ha nagyon mélyre ásunk, lehet benne némi igazság. Min­denesetre gyanús, hogy odaad­nám fele királyságomat, ha mondjuk Babitstól a Jónás könyvét én írhattam volna. Mégsem hinném, hogy savanyú a szőlő, hiszen a maga nemében egy tanulmány - elvileg - lehet olyan értékes, mint egy óda vagy elégia. Mindenkinek érez­nie kell, hogy a tehetsége mire való. Igaz, voltak magyar iroda­lomtudósok, akik íróként vagy költőként is jól megállták a he­lyüket, s akadtak írók vagy köl­tők, akik egyenesen kiváló iro­dalomtörténetet írtak, de azért kivételes eset, hogy valaki egy Toldi-trilógia mellé olyan tudo­mányos értekezést tegyen le az asztalra, mint Arany Zrínyi és Tassója. - Mennyire kell figyelembe ven­nie az olvasmányosság követel­ményeit egy tudósnak? - Végső soron az irodalom­­történeti szakmunka is az írás­műfajok rendjébe tartozik. Quintilianus a történetírói mű­vet prózában írott költemény­nek nevezte, mely célja szerint elbeszélésre való, ezért stílusá­val, retorikai eszközeivel jó esetben elkerüli az egyhangúsá­got. Néhány évtizeddel ezelőtt Hayden White fejtegette tanul­ságosan, hogy a XIX. századi klasszikus történészek művei is óhatatlanul irodalmi műfajmin­tákat követtek, azaz a történel­mi realizmus eszménye mögött Michelet-nél románc lappang, Rankénál komédia, Tocque­­ville-nél tragédia, Burckhardt­­nál szatíra. Önáltatás volna azt hinni, hogy tudományos mun­kára nem vonatkozhatnak reto­rikai vagy stilisztikai megfonto­lások. Persze szaknyelv nélkül nem jutnánk messzire, de nem érdemes öncélúan túlburjá­­noztatni, s amennyire lehet, illik előzékenynek lennünk olva­sóink iránt. - Kis túlzással Shakespeare, Arany János és Toldy Ferenc kö­zött telt az élete. Múzsáknak te­kinti őket vagy inkább nyers­anyagnak? - Múzsámnak én a felesége­met, Kelevéz Ágnest tekintem! Az említett szerzők társaságá­ban csakugyan évtizedeket töl­töttem, de nem szeretnék pél­dául csókot kapni tőlük... Nyersanyagnál viszont jóval többek számomra; érteni vé­lem, amit Kosztolányi írt: „Lel­kem ha kérte, amit a sors / nem adott / Arany János bűvös lel­kével / mulatott.” Öregkori fényképe régóta az íróasztalom fölött függ. Toldy szakmai pá­lyafutása ma is rendkívül inspi­ráló, s még abból is lehet tanul­nunk, ahogy saját emberi gyön­géit próbálta leküzdeni. Shakes­­peare-hez szoros, bár nem gyengéd szálak fűznek, s mivel mostanában épp az Ahogy tet­szik magyar fordítástörténeté­vel foglalkozom, a születésna­pom kapcsán eszembe jutott Jaques monológja az ember hét életkoráról. S hogy e szerint há­nyadiknak számítana, amelybe épp átléptem. - A nemrégiben megjelent Toldy­­monográfiát egy kritikusa a Háború és békéhez és a Harmo­nia Caelestishez hasonlította. - Szédítő hasonlat, ámulva olvastam Onder Csaba rendkí­vül megtisztelő kritikájában, de bármilyen jólesik az ilyesmi gyönge pillanatainkban, nagy botorság volna elhinni és meg­szédülni tőle. Ugyanis olyan ez, mint kapni egy, sőt egyszerre két gyönyörű kabátot, melyek azonban túl nagyok, s az ember nevetségessé válna, ha felpró­bálná őket. Én ráadásul már egyetemista koromban rajong­tam Tolsztojért, amikor a bará­taim inkább Dosztojevszkijért, Esterházynak is régóta lelkes ol­vasója vagyok, így eszembe sem jutna felpróbálni a kabátjukat. Ugyanakkor érdekes adalék, hogy számos kollégám valószí­nűleg nem tartaná dicséretnek, ha művüket bármilyen szem­pontból regényekkel hasonlíta­nák össze. Igaz, engem is mé­lyen elgondolkoztatott, amikor Márton László azt írta köny­vemről, hogy filológiai appará­tusa ellenére olyasféle izgalom­mal olvasta, „mint egy gondo­san megírt, nagyszabású fejlő­désregényt” a magyar irodalom­­történet tudományáról, de meg­tisztelve éreztem magam. Talán azért is, mert az irodalomtörté­neti monográfia műfaját rész­ben eleve a nemzeti eposzból eredeztetem.­­ Millió lábjegyzet, ezernyi fecni, poros könyvek közötti hosszú évekig nyúló kutakodás. Megéri?­­ Pilinszky szerint valami modern nyughatatlanság miatt félünk a monotóniától, s ezzel elveszítünk valami fontosat. Mé­lyen igaza volt. Amellett a mun­kával töltött napok legföljebb csak külsőleg eseménytelenek. Gondolatban állandóan történik valami, felismerések, váratlan, ajándéknak beillő megvilágoso­dások. Ennek a munkának szá­momra minden perce öröm. Szeretek korán fölkelni, odaülni az asztalhoz, dolgozni lehetőleg estig, akkor kitölteni egy pohár száraz vörösbort, lassan elszo­pogatni, és bárgyún, kimerülten bámulni a semmibe. Dávidházi Péter hatvanéves Fotó: Móricz Simon

Next