Népszava, 1912. augusztus (40. évfolyam, 181–206. sz.)
1912-08-10 / 189. szám
10 tnak és olvashatnak és akik levelezést sem írtathatnak A kenyerük, az életük, a soríz, a szabadságuk, mindenük a gyár leigázó tamában van már hosszú évek óta a gyár vezetősége ehhez a bitorolt,gtalan és embertelen hatalomhoz a körömszaldtáig ragaszkodik, rabszolgáit a szabad, éltő levtegőtől és a fölvilágosító beszédtől és romlatott betűtől elzárja és az összes hatósgok támogatásával működő gyári maffia űzi kínai falként a munkásokat, hogy valasképpen egy kis világosság ne tévedjen a srnyezetünkbe. Ami egészen érthető a gyárempontjából, mert olyan rettenetes munkátlan béreik mellett csak teljesen műveletlen, atomi élettsorsba leigázott emberek végezetnek, amilyenek a korompai vasgyár kohóiak perzselt, parazsában pörkölik fiatalon reggé szikkadt, fonnyadó testüket... A korompai kizsákmányolók tehát valóságai elevenen eltemetik azokat a sorsüldözött mbereket, akiknek az ő birodalmukban áll megkeresni a verejtékes, keserű enyeret. A vas- és fémmunkások szakszeretetéhez az utóbbi időben egyre sűrűbben angzott el a korompai pokol mélyéből egygy kétségbeesett segélykiáltás. A munkások ételmesebbjei nem akarták tovább tűrni az irati sorsot és a szervezkedés vágya menzir felett Korompán is. Mozgalom indult munkások között és csakhamar összeöttetést találtak a vasmunkások budapesti tervezetével és hamarosan Korompáról is ők tagja lett a szervezetnek. Az igazgatóság zonban értesült arról, hogy a munkások eszmélni kezdenek és minden becstelen eszközzel szekeztek a szervezkedést meghiúsítani. A sakszervezeti könyvecskéket spiclik segítségével egyszerűen elrabolták a munkásoktól, a sinükre érkező szervezeti értesítéseket, leveket és nyomtatványokat a posta segítségével asikkasztották és megsemmisítették és végül, mert mindez nem volt elég arra, hogy a munkások szervezkedési vágyát elfojtsa, egymásután kezdték kizárni azokat a munkáokat, akik a szervezetnek tagjai lettek. Közben a gyár igazgatója megengedte a főszolgabírónak, hogy a munkásoknak egyik kért kép gyűlését engedélyezze, de ezt merő taktikáitól azért tette az igazgatóság, hogy részben ellátott munkás.Bpilijeivel, részben hivatalnokaival, részben a kivezényelt csendőrséggel a gyűlést megzavarja és lehetetlenné tegye. Ez meg is történt és akkor a gyárvezetőség hazug és fizetett kommünikéket helyezett el sajtóban. Körülbelül két hét óta valóságos forradalom van Korompán. A kizárt munkásokkal szolidaritást vállaltak igen sokan azok közül is, akik még nem tagjai a szervezetnek. Amikor a gyár igazgatósága egyre több munkást bocsátott el, egész sereg szervezetlen munkás hagyta abba a munkát és vállalt szolidaritást a kizártakkal. A gyár igazgatósága nagyon megijedt a tömeges munkabeszüntetésektől és amikor látta, hogy hasztalan ígéri be a magasabb napszámot, a sztrájkba lépettek a tudásbérért nem hajlandók a munkát fölvenni: a gyárvezetőség a kivezényelt csendőrökkel összetereltette a kizárt és a sztrájkba lépett munkásokat és rövidesen eltoloncoltatták őket Korompáról. Körülbelül 400 munkás hagyta így el egy hét leforgása alatt Korompát, de az izgalom egyre nőtt, mert, bár a gyárat és környékét valósággal elárasztotta csendőrökkel a vezetőség, a munkások között az eddig lappangva élő elkeseredés a végsőkig fajult s minden pillanatban kitöréssel fenyeget. A csendőrszuronyokkal nem lehet föltartóztatni a megindult áradatot, amely el fogja söpörni azt a lelketlen és fojtogató szellemet, amely hosszú éveken keresztül valósággal öldökölte a munkásokat Korompán. A csendőruralom csak szítja a munkások harckészségét és akik ma még ott görnyednek a kohók körül, holnapra már alighanem szintén otthagyják a korompai ördögszigetet. Amikor a napokban egyszerre vagy kétszáz munkást toloncoltak el, a csendőrök sorfalai között is kitört a munkások elszánt haragja és az állomáson ismételten végigdörgött a lelkes fölkiáltás: — Éeljen a szervezkedés ! Éljen a szociáldemokrata párt! Vesszen a munkásnyúzó gyárigazgatóság ! Föláborító a mód, ahogy a munkásokat pusztán azért, mert a szervezetbe beléptek, máról holnapra kidobják a gyárból, ahol a legtöbb 15 esztendő óta dolgozik keservesen és 15 esztendő óta fizeti az úgynevezett társládadíjat, amely a munkaképtelenség éveiben biztosítana nekik valamelyes segítséget. Az igazgatóság azonban odáig megy embertelenségében,hogy a kizárt munkásokat hatósági támogatással igyekszik kényszeríteni egy olyan nyilatkozat aláírására, amelyben társládaigényeikről lemondanak, szóval a milliókban dúskáló igazgatóság ellopja a munkásoktól azt a pénzt, amit keserves hosszú éveken át ők maguk fizettek be a társládába. A munkások nagyobb részét azonban már sikerült fölvilágosítani és ezek egyáltalában nem írták alá a társládaigényükről lemondó nyilatkozatot, ellenben pörrel támadják meg a munkások véres filléreire áhítozó milliomos vállalatot. Nap-nap után előfordulnak ma már munkabeszüntetések, ami annyira megrémítette a gyárvezetőséget, hogy katonaság kirendelését kérte. A katonáknak való állandó tartózkodási helyiséget a gyártelepen már berendezték és így minden pillanatban várható, hogy egy-két század balra bemasíroz Korompára, csak azért, mert a hatalmas gyár nem öntudatos, szervezett és gondolkodó munkásokkal, hanem szervezetlen, agyongyötört rabszolgákkal akarja megsokszorosítani rengeteg millióit. Hétfőn éjszaka, már a szó fizikai értelmében is, lángra lobbantak az elfojthatatlan szenvedélyek. Fölgyújtottak a gyártelepen egy hidat, amely a Hernád-kolóniába vezet. A gyári híd teteje teljesen leégett és ahogy az éjszakát félelmesen bevilágították a lángok, az igazgatóság párnás szobáiban még jobban megrémült és újabb harminc csendőrt kért Kassáról. Közben a gyár helyzete egyre tarthatatlanabbá válik, a munkások, létszáma rohamosan fogy, ugy hogy az üzemet ma már nem tudják teljes mértékben fentartani. Minthogy a munkások százával hagyják el a gyártelepet, a megcsappant munkaerő pótlására a szepesváraljai mészbányából, továbbá Margitfalváról hoznak munkásokat a korompai olvasztótelepre és mert így sem boldogulnak, a finomabb hengermunkától a durva kohómunkához próbálják áttelepíteni a munkások egy részét. Ez azonban nem igen akar sikerülni, mert a könnyebb munkához szokott munkások sorra beteget jelentenek és nem hajlandók halálra pörköltetni magukat a kohók körül. A rabszolgatartók ilyenformán egyre veszedelmesebb helyzetbe sodródnak, mert maholnap több lesz a telepen a csendőr és a katona, mint a munkás. Szóval, ha az igazgató úr hatalma odáig nem terjed, hogy a katonákat és a csendőröket is oda nem vezénylik a kohókhoz, akkor a korompai vasgyárban alighanem rövidesen megállanak a gépek. Ostromállapot. A Népszava tudósítója elképzelhetetlenül szomorú állapotokat talált Korompán. A telep körül kisírt szemű, izgatott asszonyok beszélgetnek, olyanok, akiknek az ura vagy a fia még benn dolgozik a gyárban. Megkérdeztük az egyik asszonyt, hogy mi történik most a gyárban és miért hagyták el olyan sokan a munkások közül a telepet. Az egyik öregasszony sírva panaszolja: — Azért mentek el a munkások, mert a gyárban agyondolgoztatják őket és nagyon keveset fizetnek. Aki be mér irakozni a szervezetbe, azt mindjárt kilökik a gyárból. Sohasem volt itt nyugalom és béke és tessék elhinni, mindenki el szeretne menni innen máshová, de sokan félnek és különösen attól tartanak, hogy elvész a pénzük, amit a társládába fizettek be? Nekem is dogozik két fiam a gyárban. Hajnali 5 órától este 8 óráig dolgoznak és nyomorúságos fizetést kapnak. Agyondolgozzák magukat és tönkremennek és alig tudunk megélni. Az én két fiam is el fog innen menni, elmegy innen mindenki... Izgatottan tovább beszélgettek az asszonyok, csak akkor rebbentek ijedten szét, amikor néhány csendőr közeledett feléjük. Érdekes különben, hogy a gyárigazgatóság valótlan hírekkel vezeti félre a Korompa községbeli, a gyártól távolálló embereket. Azt beszélik mindenfelé, hogy azért bocsátottak el „összesen nyolcvan" munkást, mert egy hatalmas vasrudat erőszakkal összetörtek, szóval szándékosan kárt tettek a gyárnak. Ebből a meséből természetesen egy szó sem igaz. De a gyárból szorgalmasan terjesztik a vádat a munkások ellen. A korompai ostromállapotot és a gyári hallatlan önkényuralmat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy este nyolc órakor a főszolgabíró naponként két hajdút küld az összes vendéglőkbe azzal a szigorú utasítással, hogy rögtön be kell a korcsmát zárni. A főszolgabíró egyik legszerényebb inasa a gyárigazgatónak, tehát a gyár kedvéért este 8 orában állapította meg Korompán a „zárórát”. Akit este 8 óra után az utcán találnak a csendőrök, azokat — különösen ha a gyártelep környékére merészkednek — durva káromkodások kíséretében kergetik el az utcáról. Nem kímélik természetesen az asszonyokat sem, akik gyakran részesülnek egy-egy hatalmas csendőrrugásban. Mindezt azért, mert Korompán a Hernádvölgyi vasgyár félelmetes igazgatója, Biró Rudolf a korlátlan úr. Látogatás a gyártelepen. Munkatársunknak egy szerencsés véletlen folytán alkalma volt bejutni a gyártelepre is, amelyet most kettőzött éberséggel őriznek. Senki emberfiának nem szabad belépni a gyárba és amikor valakinek az ajánló levelével, mint „békés érdeklődők" megjelentünk a főirodában székelő Biró Rudolf igazgató előtt, ő a következőket mondotta: — Nagyon szívesen megengedném, hogy a gyárat megnézzék, de most nagyon bajos. Most nehezen lehet kérem, mert éppen most van egy kis kellemetlenség a munkásokkal. Igazán most nagyon bajos... Igyekeztünk megnyugtatni az igazgató urat, hogy minket ez a kellemetlenség, valamint a munkások dolga, egyáltalán nem érdekel, pusztán csak a gyönyörű gyárat akarjuk megcsekint^L^m igazgató gondolkozott pár piiv^Lkijetentettjc,"7 J — Kissé bajos a kellemetlenség miatt, de egy fő tétel alatt mégis megengedem. Mindarról, amit most a gyárban látni fognak, egy kukkot sem szólnak senkinek. És különösen a világért sem kerülhet egy szó sem a lapokba arról, ami most itt van. Csak az újságokba ne kerüljön semmi, akkor nem bánom, tessék megnézni a gyárat... Amikor sikerült teljesen megnyugtatni az igazgató urat arra nézve, hogy egyetlen szó sem kerülhet újságba arról, amit a gyárban látni fogunk, udvariasan mellénk rendelt egy gyári szolgát, hogy kalauzoljon végig bennünket a gyáron és mutasson meg mindent. Mi elindultunk. Azt a főirodában is lehetett látni, hogy most nem mindennapi dolgok történnek a telepen. Az irodai folyosókon, valamint a bejárat előtt ugyanis csendőrök cirkáltak és az irodába futárok érkeztek minden pillanatban, spiclik serege széledt el az irodából be a gyárba, szimatolni és az igazgatói szobában Biró Rudolf vezetése mellett egész sereg permanenciában levő igazgató és sok vezérhivatalnok izgatottan tanácskozott. A telefon egyre szólt, folyton érkeztek a jelentések, lihegve szaladtak el és megdöbbenést kifejező arccal érkeztek vissza. Korompán végre nemcsak a szegény, agyongyötört munkásoknak van melegük, de melegük van a lelketlen és milliókat harácsoló igazgatóknak is. Biró urnak és az ő társainak lábai alatt ég a talaj és olyan robbanékony a levegő, hogy hamarosan lángba borulhat az az emberpusztító, kegyetlen Korompa. Bent a gyárban is meg lehet állapítani, hogy sehogy sincs rendben itt a dolog. A hatalmas kohók körül foglalatoskodó, elnyűtt testű munkások halált megvető elszántsággal végzik ugyan rettenetes munkájukat, de nyomukban a munkafölvigyázókon kívül külön spiclik álldogálnak és kint, a kohóktól néhány lépésnyire, ahol a hőség már nem olyan gyötrelmes, csendőrök kullognak ide-oda. Megöbbentő az a hhetetlenül terhes munka, ami a kohók körül folyik. Itt érti meg az ember, miért retteg az igazgatóság olyan borzasztómódon attól, hogy a munkások öntudatos, gondolkodó emberekké akarnak válni. Ilyen munkát és ennyi munkát csak baromi türelemmel és halált megvető, konok vakmerőség- VTÉPPEA^A . •• • — 1912 augusztus 10. .