Népszava, 1912. augusztus (40. évfolyam, 181–206. sz.)

1912-08-10 / 189. szám

10 tnak és olvashatnak és akik levelezést sem írtathatnak A kenyerük, az életük, a sor­íz, a szabadságuk, mindenük a gyár leigázó ta­­mában van már hosszú évek óta a gyár vezetősége ehhez a bitorolt,­gtalan­ és embertelen hatalomhoz a körömsza­ldtáig ragaszkodik, rabszolgáit a szabad, él­tő levtegőtől és a fölvilágosító beszédtől és romlatott betűtől elzárja és az összes ható­sgok támogatásával működő­­ gyári maffia űzi kínai falként a munkásokat, hogy vala­sképpen egy kis világosság ne tévedjen a srnyezetünkbe. Ami egészen érthető a gyár­empontjából, mert olyan rettenetes munkát­lan béreik­ mellett csak teljesen műveletlen, atomi élettsorsba leigázott emberek végez­etnek, ami­lyenek a korompai vasgyár kohói­ak perzselt, parazsában pörkölik fiatalon reggé szik­kadt, fonnyadó testüket... A korompai kizsákmányolók tehát valóság­ai elevenen eltemetik azokat a sorsüldözött mbereket, a­kiknek az ő birodalmukban áll megkeresni a verejtékes, keserű enyeret. A vas- és fémmunkások szakszer­etetéhez az utóbbi időben egyre sűrűbben angzott el a korompai pokol mélyéből egy­gy kétségbeesett segélykiáltás. A munkások ételmesebbjei nem akarták tovább tűrni az irati sorsot és a szervezkedés vágya men­zir felett Korom­­pán is. Mozgalom indult munkások között és csakhamar össze­öttetést találtak a vasmunkások budapesti tervezetével és hamarosan Korompáról is ők tagja lett a szervezetnek. Az igazgatóság zonban értesült arról, hogy a munkások esz­mélni kezdenek és minden becstelen eszközzel szekeztek a szervezkedést meghiúsítani. A sakszervezeti könyvecskéket spiclik segítsé­gével egyszerűen elrabolták a munkásoktól, a sinükre érkező szervezeti értesítéseket, lev­­eket és nyomtatványokat a posta segítségével asikkasztották és megsemmisítették és végül, mert mindez nem volt elég arra, hogy a munkások szervezkedési vágyát elfojtsa, egymásután kezdték kizárni azokat a munká­okat, akik a szervezetnek tagjai lettek. Köz­ben a gyár igazgatója megengedte a főszolga­bírónak, hogy a munkásoknak egyik kért k­ép gyűlését engedélyezze, de ezt merő takti­káitól azért tette az igazgatóság, hogy részben ellátott munkás.Bpi­lijeivel, részben hivatal­nokaival, részben a kivezényelt csendőrséggel a gyűlést megzavarja és lehetetlenné tegye. Ez meg is történt és akkor a gyárvezetőség hazug és fizetett kommünikéket helyezett el sajtóban. Körülbelül két hét óta valóságos forradalom van Korompán. A kizárt munkásokkal szolidaritást vállaltak igen sokan azok közül is, akik még nem tagjai a szervezetnek. Amikor a gyár igazga­tósága egyre több munkást bocsátott el, egész sereg szervezetlen munkás hagyta abba a mun­kát és vállalt szolidaritást a kizártakkal. A gyár igazgatósága nagyon megijedt a tömeges munka­beszüntetésektől és amikor látta, hogy hasz­talan ígéri be a magasabb napszámot, a sztrájkba lépettek a tudásbérért nem haj­landók a munkát fölvenni: a gyárvezetőség a kivezényelt csendőrökkel összetereltette a kizárt és a sztrájkba lépett munkásokat és rövidesen eltoloncoltatták őket Korompáról. Körülbelül 400 munkás hagyta így el egy hét leforgása alatt Korompát, de az izgalom egyre nőtt, mert, bár a gyárat és környékét valósággal elárasztotta csendőrökkel a vezetőség, a munkások között az eddig lappangva élő el­keseredés a végsőkig fajult s minden pillanat­ban kitöréssel fenyeget. A csendőrszuronyokkal nem lehet föltartóztatni a megindult árada­tot, amely el fogja söpörni azt a lelketlen és fojtogató szellemet, amely hosszú éveken ke­resztül valósággal öldökölte a munkásokat Korompán. A csendőruralom csak szítja a munkások harckészségét és akik ma még ott görnyednek a kohók körül, holnapra már alighanem szintén otthagyják a korompai ör­dögszigetet. Amikor a napokban egyszerre vagy kétszáz munkást toloncoltak el, a csendőrök sorfalai között is kitört a munkások elszánt haragja és az állomáson ismételten végigdör­gött a lelkes fölkiáltás: — Éeljen a szervezkedés ! Éljen a szociál­demokrata párt! Vesszen a munkásnyúzó gyár­igazgatóság ! Föl­áborító a mód, ahogy a munkásokat pusztán azért, mert a szervezetbe beléptek, máról holnapra kidobják a gyárból, ahol a legtöbb 15 esztendő óta dolgozik keservesen és 15 esztendő óta fizeti az úgynevezett társláda­díjat, amely a munkaképtelenség éveiben biztosítana nekik valamelyes segítséget. Az igaz­gatóság azonban odáig megy embertelenségé­ben,hogy a kizárt munkásokat hatósági támoga­tással igyekszik kényszeríteni egy olyan nyilatko­zat aláírására, amelyben társládaigényeikről le­mondanak, szóval a milliókban dúskáló igaz­gatóság ellopja a munkásoktól azt a pénzt, amit keserves hosszú éveken át ők maguk fizet­tek be a társládába. A munkások nagyobb ré­szét azonban már sikerült fölvilágosítani és ezek egyáltalában nem írták alá a társláda­igényükről lemondó nyilatkozatot, ellen­ben pörrel támadják meg a munkások véres filléreire áhítozó milliomos vállala­tot. Nap-nap után előfordulnak ma már munkabeszüntetések, ami annyira megrémí­tette a gyárvezetőséget, hogy katonaság kiren­delését kérte. A katonáknak való állandó tar­tózkodási helyiséget a gyártelepen már beren­dezték és így minden pillanatban várható, hogy egy-két század balra bemasíroz Korom­pára, csak azért, mert a hatalmas gyár nem öntudatos, szervezett és gondolkodó munká­sokkal, hanem szervezetlen, agyongyötört rabszolgákkal akarja megsokszorosítani ren­geteg millióit. Hétfőn éjszaka, már a szó fizikai értelmében is, lángra lobbantak az elfojthatatlan szenvedé­lyek. Fölgyújtottak a gyártelepen egy hidat, amely a Hernád-kolóniába vezet. A gyári híd teteje teljesen leégett és ahogy az éjszakát fé­lelmesen bevilágították a lángok, az igaz­gatóság párnás szobáiban még jobban megrémült és újabb harminc csendőrt kért Kassáról. Közben a gyár helyzete egyre tarthatatlanabbá válik, a munkások, létszáma rohamosan fogy, ugy hogy az üze­met ma már nem tudják teljes mértékben fen­tartani. Minthogy a munkások százával hagy­ják el a gyártelepet, a megcsappant munkaerő pótlására a szepesváraljai mészbányából, to­vábbá Margitfalváról hoznak munkásokat a korompai olvasztótelepre és mert így sem boldogulnak, a finomabb hengermunkától a durva kohómunkához próbálják áttelepíteni a munkások egy részét. Ez azonban nem igen akar sikerülni, mert a könnyebb munká­hoz szokott munkások sorra beteget jelen­tenek és nem hajlandók halálra pörköltetni magukat a kohók körül. A rabszolgatartók ilyenformán egyre veszedelmesebb helyzetbe sodródnak, mert maholnap több lesz a tele­pen a csendőr és a katona, mint a munkás. Szóval, ha az igazgató úr hatalma odáig nem terjed, hogy a katonákat és a csendőröket is oda nem vezénylik a kohókhoz, akkor a korompai vasgyárban alighanem rövidesen megállanak a gépek. Ostromállapot. A Népszava tudósítója elképzelhetetlenül szo­morú állapotokat talált Korompán. A telep körül kisírt szemű, izgatott asszonyok beszélgetnek, olya­nok, akiknek az ura vagy a fia még benn dolgo­zik a gyárban. Megkérdeztük az egyik asszonyt, hogy mi történik most a gyárban és miért hagy­ták el olyan sokan a munkások közül a telepet. Az egyik öregasszony sírva panaszolja: — Azért mentek el a munkások, mert a gyár­ban agyondolgoztatják őket és nagyon keveset fizetnek. Aki be m­ér ira­kozni a szervezetbe, azt mindjárt kilökik a gyárból. Sohasem volt itt nyu­galom és béke és tessék elhinni, mindenki el sze­retne menni innen máshová, de sokan félnek és különösen attól tartanak, hogy elvész a pénzük, amit a társládába fizettek be? Nekem is dogozik két fiam a gyárban. Hajnali 5 órától este 8 óráig dolgoznak és nyomorúságos fizetést kapnak. Agyondolgozzák magukat és tönkremennek és alig tudunk megélni. Az én két fiam is el fog innen menni, elmegy innen mindenki... Izgatottan tovább beszélgettek az asszonyok, csak akkor rebbentek ijedten szét, amikor né­hány csendőr közeledett feléjük. Érdekes külön­ben, hogy a gyárigazgatóság valótlan hírekkel vezeti félre a Korompa községbeli, a gyártól távolálló embereket. Azt beszélik mindenfelé, hogy azért bocsátottak el „összesen nyolcvan" munkást, mert egy hatalmas vasrudat erőszakkal összetörtek, szóval szándékosan kárt tettek a gyár­nak. Ebből a meséből természetesen egy szó sem igaz. De a gyárból szorgalmasan terjesztik a vádat a munkások ellen. A korompai ostrom­állapotot és a gyári hallatlan önkényural­mat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy este nyolc órakor a főszolgabíró naponként két hajdút küld az összes vendéglőkbe azzal a szigorú utasítással, hogy rögtön be kell a korcs­mát zárni. A főszolgabíró egyik legszerényebb inasa a gyárigazgatónak, tehát a gyár kedvéért este 8 orában állapította meg Korompán a „zár­órát”. Akit este 8 óra után az utcán találnak a csendőrök, azokat — különösen ha a gyártelep környékére merészkednek — durva káromkodá­sok kíséretében kergetik el az utcáról. Nem kímé­lik természetesen az asszonyokat sem, akik gyak­ran részesülnek egy-egy hatalmas csendőrrugás­ban. Mindezt azért, mert Korompán a Hernád­völgyi vasgyár félelmetes igazgatója, Biró Rudolf a korlátlan úr. Látogatás a gyártelepen. Munkatársunknak egy szerencsés véletlen folytán alkalma volt bejutni a gyártelepre is, amelyet most kettőzött éberséggel őriznek. Senki emberfiának nem szabad belépni a gyárba és amikor valakinek az ajánló levelével, mint „békés érdeklődők" megjelentünk a főirodá­ban székelő Biró Rudolf igazgató előtt, ő a következőket mondotta: — Nagyon szívesen megengedném, hogy a gyárat megnézzék, de most nagyon bajos. Most nehezen lehet kérem, mert éppen most van egy kis kellemetlenség a munkásokkal. Igazán most nagyon bajos... Igyekeztünk megnyugtatni az igazgató urat, hogy minket ez a kellemetlenség, valamint a munkások dolga, egyáltalán nem érdekel, pusztán csak a gyönyörű gyárat akarjuk meg­csekint^L^m igazgató gondolkozott pár pii­v^Lkijetent­ettjc,"7 J — Kissé bajos a kellemetlenség miatt, de egy fő tétel alatt mégis megengedem. Mindarról, amit most a gyárban látni fognak, egy kukkot sem szólnak senkinek. És különösen a világért sem kerülhet egy szó sem a lapokba arról, ami most itt van. Csak az újságokba ne kerüljön semmi, akkor nem bánom, tessék megnézni a gyárat... Amikor sikerült teljesen megnyugtatni az igazgató urat arra nézve, hogy egyetlen szó sem kerülhet újságba arról, amit a gyárban látni fogunk, udvariasan mellénk rendelt egy gyári szolgát, hogy kalauzoljon végig ben­nünket a gyáron és mutasson meg mindent. Mi elindultunk. Azt a főirodában is lehetett látni, hogy most nem mindennapi dolgok történnek a telepen. Az irodai folyosókon, valamint a bejárat előtt ugyanis csendőrök cirkáltak és az irodába futárok érkeztek min­den pillanatban, spiclik serege széledt el az irodából be a gyárba, szimatolni és az igaz­gatói szobában Biró Rudolf vezetése mellett egész sereg permanenciában levő igazgató és sok vezérhivatalnok izgatottan tanácskozott. A telefon egyre szólt, folyton érkeztek a jelentések, lihegve szaladtak el és meg­döbbenést kifejező arccal érkeztek vissza. Korompán végre nemcsak a szegény, agyon­gyötört munkásoknak van melegük, de mele­gük van a lelketlen és milliókat harácsoló igazgatóknak is. Biró urnak és az ő társainak lábai alatt ég a talaj és olyan robbanékony a levegő, hogy hamarosan lángba borulhat az az emberpusztító, kegyetlen Korompa. Bent a gyárban is meg lehet állapítani, hogy sehogy sincs rendben itt a dolog. A ha­talmas kohók körül foglalatoskodó, elnyűtt testű munkások halált megvető elszántsággal végzik ugyan rettenetes munkájukat, de nyo­mukban a munkafölvigyázókon kívül külön spiclik álldogálnak és kint, a kohóktól né­hány lépésnyire, ahol a hőség már nem olyan g­yötrelmes, csendőrök kullognak ide-oda. Meg­öbbentő az a h­hetetlenül terhes munka, ami a kohók körül folyik. Itt érti meg az ember, mi­ért retteg az igazgatóság olyan borzasztó­módon attól, hogy a munkások öntudatos, gondolkodó emberekké akarnak válni. Ilyen munkát és ennyi munkát csak baromi türe­lemmel és halált megvető, konok vakmerőség- VTÉPPEA^A . •• • — 1912 augusztus 10. .

Next