Népszava, 1924. május (52. évfolyam, 97–118. sz.)
1924-05-01 / Emléklap
2 ben részben már sikerekhez jutott, részben pedig még folyamatban van stratégiai fölvonulása. Nem folyik benne vérözön, de ez a második harc is épp ugy világháború, mint az első volt. Az egyes államok kapitalizmusai között a harc lassan eldől s csak természetes, hogy az azonos erkölcsi tartalom és a hasonló célkitűzés inkább megsérti, mintsem legyőzi egymást. Ami ezekben a harcokban komoly nacionalista karakter volt, az már régen eltűnt az idők sülyesztőjén; a nacionalizmus ma már nem erő, csak kihasznált jelszó s nincs messze az idő, amikor ez a fügefalevél sem lesz a harci rekvizitumok között. Az igaz, hogy ahol a kapitalizmus, a maga nacionalista álruhájában, sikerekhez jutott és újra a szervezett proletariátus fölébe került, ott — legalább a gazdasági és szociális vonatkozásokban — nem merte egészen kihasználni sikereit. Talán ezért van az, hogy amíg Olaszországban törvény védi a nyolcórás munkanapot, a demokratikus német köztársaságban (ahol még nem lett teljessé a polgári ellenforradalom győzelme), véres harcokat vív a munkásság e forradalmi vívmánynak a megtartásáért Amit ezek a jelenségek, mint érthetetlen ellentmondásokat vetnek föl, bizonyára nem véletlenek, hanem tudatos folyamatai a történésnek. A kapitalizmus sokat vesztett a háborúban, ámde nagy nyereségei között bizonyára legértékesebbek a tapasztalatai. Ezeket használja most föl s mert a régiek mellett uj módszereket is alkalmaz, háborúja a proletariátus ellen mindenütt ravaszabb, embertelenebb és kíméletlenebb. Erejét, legalább részben, visszanyervén, polipkarjait most kezdi kinyújtani az uj zsákmány után s mert végre alaposan jól akar lakni, ettől egy új, véres háború sem riasztaná vissza. Megbirkózni az erőhöz jutott régi hatalommal s megakadályozni, hogy újra rászakadjon az emberiségre a háború szerencsétlensége: valóban óriási föladat s a világ szervezett proletariátusának ezt a föladatot kell vállalnia.. Kell, mert nincs más erő, amely szembeszállhatna ezzel a veszedelemmel.* A társadalomnak amaz osztályain, amelyek uralkodtak valamikor, a dekadencia hullafoltjai sötétlenek s a szétporlás és a rothadás e folyamatában a proletariátusnak kel föllépnie a világ megmentőjeként. így van! A szocializmus, mint egy új vallás, terjed szét a világon. Már réges-régen nem elszigetelt jelenség, nem gazdasági tünet, hanem az egész erkölcsi és szellemi világot átfogó nagy mozgalom. A harc nem lesz egyenlőtlen, mert az erő itt, a mi oldalunkon is, egyre gyülekezik. * Egyre gyülekezik... és Májusnak is hoznia kell valamit Május már régen nem tavaszi hangulat, hanem harsány szózat az erők serény gyűjtésére. A néptömegek mélységeiből szakadatlanul kerülnek fölszínre az új világ nagy, erkölcsi és szellemi értékei és lehet-e biztatóbb, lehet-e serkentőbb valami a hatalmas, új vallás cselekvő hiveire, mint hogy munkájuk nem hiábavaló. Erő az is: nem felejteni! A mi mostani életünkben: nagy kötelesség, amit vállalni és teljesíteni kell. A proletariátus ne felejtsen, mert külön,ben elsülyed a szégyenben és a megbélyegző szolgaságban. Parlamentarizmus - antiparlamentarizmus — írta Propper Sándor. — ötvenesztendős nehéz választójogi küzdelem után, a háború, aforradalmak és a példátlanul kérlelhetetlen ellenforradalom súlyos koloncával terhelten került a magyarországi szociáldemokrata párt frakciója a parlamentbe. Kedvezőbb viszonyok és előzmények talán gyorsabb és kedvezőbb eredményeket hoztak volna a dolgozó nép számára — ámbár a külföldi példák azt tanúsítják, hogy az osztályuralom mindig és mindenhol elszántan védekezett és minden kínálkozó eszközzel igyekezett az osztályparlamentekbe első ízben bekerült szocialista képviselők munkáját megnehezíteni. ... Ez történt minálunk is, azzal, a különbséggel, hogy itt elkésve érkeztünk ehhez az állomáshoz, jó néhány évtizeddel későbben tört meg a magyar parlament abszolút osztály jellege, mint ahogy azt a természetes fejlődés megkövetelte volna! A művelt ipari államok a fejlődésnek ezt a fokát már évtizedekkel előbb elérték. A háború kitörésével bekövetkezett nagy idők ezeket a demokratikusabb államokat vértezetten találták: ezeknek az államoknak a népe már érezte a demokrácia előnyeit — volt féltenivalója, —, így jobban állotta a háború szenvedéseit, s könnyebben ellenállott a háború következménye gyanánt jelentkező szélső forradalmi áramlatoknak. A magyar osztályuralom konokabb volt nyugati és északi szomszédainál.Szemét behunyta, fülét befogta. Nem akart látni és nem akart hallani. A magyar parlament falain nem hatolt keresztül a robajszerű választójogi harcok hangja, pedig ez ahang harsány volt és szüntelenül, ostromolta a falakat. A jogtalan magyar nép elszántan harcolt és sokat áldozott az eszközért, amellyel segíteni vélt magán és az országon is hiába harcolt, amidőn a vészes nagy idők elkövetkeztek, egyetlen parlamentje volt a világnak, amely mentett volt a nép igazi képviselőitől: a magyar parlament, amely mindvégig megőrizte a maga osztályjellegét. A magyar nérmek nem jutott egyéb a harcnál, a szenvedésnél és anyomorúságnál. _A matrvai urak örülhettek ennek, az ország azonban kárát vallotta: a nagy magyar tragédiának bizonyára nem a legjelentéktelenebb oka a magyar osztályuralom konok elzárkózása a fejlődés elől. A választójogi harcokban elfáradt, nyomorúságában legyöngült nép azért megtette a kötelességét, a háborúban, sőt fölülmúlt minden várakozást, de amidőn látta, hogy háborús teljesítményei ellenére is újabb súlyos csalódások és bántalmak érték, elvesztette türelmének utolsó foszlányait és könnyű martaléka UH az ügyes u cltraforradalmár-propagandának — Íme, a bolsevizmus sikerének magyarázata! "Az ellenforradalomban reaktivált, bosszúálló kedvében mértéktelen és kérlelhetetlen osztályuralom azután tetézte és halmozta ezeréves bűnét azzal, hogy büntette a vele szembenálló osztályt, s a saját bűneiért az elnyomott népet lakoltatta, ahelyett, hogy belátva súlyos tévedéseit, igyekezett volna azokból valamit jóvátenni Ilyen előzmények után kerültek a szociáldemokraták a magyar parlamentbe. Az ismert deklarációban határozottan körülírták parlamenti programjukat ,s megint az történt, s ami ezer éven át mindig: a túlsó oldal hajthatatlannak nitatkozott a dolgozó nép törekvései iránt. Bizalmatlansággal, gyanúskodással fogadták a munkásképviselőket s konokul elzárkóztak minden jogos és esedékes követelés elől. Még helyesebben talán úgy lehetne jellemezni ezt a magatartást, hogy tulajdonképennem is voltak bizalmatlanok, nem is volt okuk rá, csak osztályérdekeiket féltették s ennek az érdeknek a szolgálatát, amely náluk mindenek fölött való, műbizalmatlanisággal és álgyanajulással kendőzték és szépítették. Majdnem hétesztendős parlamenti múltra tekinthet vissza immár a szociáldemokrata párt. És rosszakarattal sorít ma,ditatja senki, hogy nem tette meg a kötelességét. N nehéz küzdelmeket vívott a megértetlenséggel. Sokszor a turbulenciáig menő hevességgel ostromolta a kormányt, de kísérletezett a legszelídebb módszerekkel is — mindhiába: a kezdetén örvendő és reménykedő tömegek a sikertelenség láttára kezdenek elhidegülni a parlamentarizmus iránt. .•Csodálkozni alig lehet ezen, helyeselni azonban nem tudjuk ezt az álláspontot, noha igaz, hogy a parlamentarizmus világszerte válságba került. De remélnünk kell, hogy erős demokratikus elhajlás meggyógyíthatja a parlamentarizmust s ebben az esetben ez a kormányzati forma még nagyon jó szolgálatokat tehet az emberiségnek. Ami a magyar viszonyokat illeti — hát itt sem lehet még a végső szót kimondani. Annyi bizonyos, hogy a két irány döntő küzdelme nem nálunk fog lefolyni — abba a hibába nem szabad még egyszer beleesnünk, hogy mi akarjunk iramot diktálni a világnak — s amíg ez a küzdelem tart, nem szabad türelmetlenül elvenni magunktól a parlamentáris eszközöket. Ne tekintse senki ezeket az igénytelen sorokat rábeszélésnek vagy a sikertelenség szépítésének. Nyíltan bevallhatjuk, hogy kétesztendős parlamemi munkánk csak nagyon jelentéktelen pozitív sikert hozott. Viszont azt is meg kell állapítanunk, hogy negatív értelemben jelentős eredményeket értünk el. Ilyen negatív eredmény, hogy a reakció további törvényes kiépítését sikerült megakadályoznunk. Pozitív jót még nem sokat, alkotott ez a második nemzetgyűlés, de az első nemzetgyűlés pozitív rossz irányát már nem tudta követni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az első szocialista parlamenti frakció útépítő és hídverő munkát végez s ha a parlamentáris kormányforma megmarad: ennek a kétségtelenül nehéz és háládatlan munkának a nyomán a későbbiek mindenesetre jelentős pozitív eredményekre számíthatnak. A várakozás nehéz — jól tudjuk. Ám a türelmetlenség sem bizonyult jó módszernek s ha a kettő között választani kell, a további szívós, kitartó harcot kell választanunk s meglevő egyéb harci eszközeink mellé be kell soroznunk a parlament pódiumát is, ahonnan mégis csak messzebbre hallatszik a szó. Ha azután föntről gáncsolják el a parlamentarizmust — ez a hajlandóság a Bethlen-kormányból nem hiányzik —, akkor olyan megfontolásra érett új helyzet áll elő, amelynek következményeiért a csorbítatlan osztályuralom védelmezői viselik a felelősséget. :1924 május 12 Jövünk mi még! Mint temetőkert, húsam éri az erdő. Gyümölcse, lombja ványadtan lepergő. A szerte kuszán terpeszkedő ágak Mikéntha száraz csontkarok volnának. Lent, a rejtelmes, süppedő avar . Ezer elsikkadt életet takar; Köröskörül fojtó a levegő. Egyetlen fénysugár se tör elő: Megálltak mind a sötét fellegek, S mint gyászlobogók búsan lengenek. Frissen üditő szellő nem bolyong — Bágyadtan, meg se moccanik a lomb; Töppeszt a lég, a fülledt, lomha, langy. Szanaszét sok-sok fölpüffedt varangy. Százféle undok, szipolyozó férgek — Egymás között, hejh, csudamód megférnek A dologtalan, élőkbi herék. Mind-mind rágják a fáknak gyökerét. Hogy szinte sir és belényög az erdő. Az erdő, jaja sorvadtan kesergő. Vad hörgésére megborzad a csend És mélységéből valami kicseng. Valami, ami kavarog, lappang, Valami szörnyű, megrázó vad hang. Mely fuldoklik a némaságnak torkán: A hatalmas, a szent vihar, az orkán, A förtelmeket tisztító vihar. Mely minden szennyet föltúr, fölkavar Forgószél szárnyán tüzes rémek járnak És csinálják a nagyszerű csodákat. Hiábavalók: zsoltárok, imák: Fenekestül fölfordul a világ! Megtébolyító rémületbe esnek A gonoszok, a hitványak, a restek. Rút pusztulásba vész el, ami: múlt. Mi kín, mi átok s ami elavult A mélységekből föltörő erők Tűzzé kavarnak vizet, levegőt A léggyötörtek, a félig holtak örökké égő tüzet csiholtak. Uj élet titkot visz a hév, a láz, Uj életösztön ujjá babonáz, A süket hall, szól néma s lát a vak, Életigék szikrái szállanak, Termékenyít a viharzó, csodás, Beteljesülő szent megújhodás. Egymást szeretni és megérteni Föltárulnak az Éden rétjei, Életre kel a vihardult vadon, Szépség és jóság buzog szabadon. Csupa verőfény, csupa szin, derű — Édessé válik, ami keserű; Pompázó, gazdag, víg napjai jönnek Az életkedvnek, az életörömnek. A lelkünk merész szárnyakat kapott,Megostromoljuk égen a Napot, Áldott tüzével megtelik szivünk És primagunkban dacosan hiszünk: Ahova büszkén dobban a lábunk. A boldogságunkra rátalálunk! Bennünk az Élet örök tüze ég... Jövünk mi még! Tuba Kárób.