Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)

1965-07-25 / 174. szám

Vladimir Babnici Az utolsó szerelem Ugyanabban a kávéházban találkoztak, ahol tizenöt esztendőnek előtte az érettségijüket ünnepelték. Még az asztalok is római kettes alakban voltak széjjelrakva a kis étteremben, mint annak idején, a háború előtt. Minden pontosan úgy maradt, csupán az arcok kifeje­zőbbek, méltóságteljesebbek. Rájuk vetette ár­nyékát a komolyság, s itt-ott megjelentek raj­tuk az első ráncok is. És — természetesen — néhány szék üresen maradt. Az elsőről, az asztalfőn álló székről, hiány­zik az osztály »Cicerója«; több mint egy esz­tendeje az egyik prágai kórházban fekszik, va­lami gyógyí­thatatlan betegségben. Magda még a télen elment egy egészségügyi küldöttséggel, hosszabb időre Vietnamba, és Jarik sem jöhe­tett el, akinek vasárnap halt meg a gyereke. Vele szemben kellene ülnie Milánnak, az osz­tály legnagyobb tréfacsinálójának — csakhogy őkelme, holmi kis félkézkalmárkodás miatt, éppen Lopoldovban ül. Kati meg egyszerűen nem jött el, noha a vidékiek közül a legköze­lebb lakik. Az asztalfővel szemben két hely üres volt a tízéves találkozó alkalmával is. Az egyik szék előtt egy vázában vörös rózsacsokor virít, ott ült tizenöt esztendővel ezelőtt az érettségi ban­ketten az apró Pongyó. A felkelés alatt aknára lépett. A Bukovec feletti hegyekben temették el. A másik szék elé ugyanolyan rózsacsokrot állítottak, mint Pongyóé, valaki azonban oda­tett még mellé a fehér abroszra egy kis cso­kor nefelejcset. Az aprócska, világoskék virá­gok hervadnak a sűrű cigarettafüsttől, bele­remegnek, mikor a nekividámodott jubilánsok a régi diáknótákat éneklik s a kezük fejével verik az asztalon az ütemet; a kék szalag, amellyel a nefelejcsszálakat egybekötötték, lassan megoldódik s a virágok egyre szaba­dabbá válnak, mintha fellélegeznének és erőt gyűjtenének, egyik-másik szál teljesen kisza­badul a csokorból s a váza felé hajlik. Azonban senki sem törődik velük. A társa­ság az iskolai élet vidám eseteit emlegeti. Az apák és anyák a régmúlt évek nyughatatlan gyerekeivé válnak, túlkiabálják egymást, mint­ha azt akarnák bizonyítani, hogy melyiküknek jobb az emlékezete. — Hát arra még emlékeztek, hogy ki akasz­totta ki az ablaktáblákat és dugta el a pad­láson? — Jarik! Jarik! Már hogyne emlékeznénk! — Azt hitte, hogy ablakok híján meghosz­­szabbítják a szénszünetet? — És sosem tudták meg, ki volt a tettes, mert az egész osztály magára vállalta! — És az egész osztály szenvedte el a bün­tetést! — Csak Julcsa volt ellene. — Attól tartott, hogy baj lesz belőle. — De amikor megfenyegettük, hogy ellát­juk a baját, nyomban elcsendesedett. — Hogy félt Julcsa, mikor nekiestünk! Em­lékeztek meg? — Úgy üvöltött, mint akit nyúznak. — Dodót meg is karmolta, bizonyára még ma is viseli a körme nyomát. Szegény Julcsa. — Bizony, bizony, derék lány volt, csak mindentől félt. — Julcsa egyáltalán nem félt. Ki szólalt fel? Kié ez az éktelen hang? Természetesen Ludo! Gondolhattuk volna. Ludónak az iskolában is minden ellen kifogá­sa volt, semmit se talált jónak. Mindenkibe belekötött. Egyszer még Cice­róba is. Pedig nem volt igaza. Ahogy most sincs. Elvégre az egész osztály tudja, mennyire félt fulcsa. Például a hatodikban, amikor a matematika tanárral akarták a bolondját já­ratni. A lányok összebeszéltek, hogy mindegyi­kük szerelmes levelet küld neki, egy csomó ostobaságot. Noha a leveleket névtelenül küld­ték el, hogy a címzett meg ne tudja, kitől származnak, egyedül Julcsa nem írt levelet. Minden mulatságot elrontott, mert félt, min­dig, mindentől félt. Jaj, hogy tudott Julcsa félni. A legjobban attól félt, ha felüvöltöttek a szirénák. Ez a hang szavát és lélegzetét szegte, reszketés fog­ta el, támogatnunk k­ellett, másképp még az óvóhelyre sem jutott volna el. Ludo, Ludo, nem javultál meg, egy cseppet sem változtál. Örök rebellis, az voltál és az maradsz. A halottakról csak jót — ez az egyetlen sze­rencséd. Különben ellátnánk a bajodat, nem vinnéd el szárazon. S mivel jót nem mondha­tunk Julcsáról, rosszat ne mondjunk róla. Hagyjuk békében, beszéljünk inkább másról. — Gyerekek, ne veszekedjünk. Nagyszerű hangulatom van ma, ne rontsátok el! Ma az egész v­ilágot meg szeretném ölelni és csókolni. — Az egész világot? — Az egészet! Lelkemre mondom. — Igen ám! Egy világ van és mégis kettő — hát melyiket a kettő közül? — Gyerekek, ne bomoljatok, hagyjátok a fenébe a politikát! Hallgathatom eleget a hi­vatalban. Még otthon is! Az uram — bárcsak ismernétek, nagyszerű ember. Csak ne mo­rogna mindig. »Nem tudom megérteni, miért nem olvasol újságot! Nem kíséred figyelem­mel, mi történik a világban ...« Idejövök — és ti is a világgal kezditek ... — Van egy javaslatom! Igyunk egyet — a diákszerelmeinkre! — Nagyszerű javaslat! Hurrá! — Fenékig! Valamennyien fenékig ürítik poharukat, az­tán leülnek. Bejönnek a pincérek, kávét és sós mandulát hoznak. Ludo az egész idő alatt mereven nézi Mártát. Márta .. . Egy padban ült Julcsával a legjobb barátnők voltak. Hosz­­szú ideig figyeli Mártát, gömbölyű vállát, majd jobbra és balra néz. Márta nagyon csi­nos, Hogy megszépült, gondolta, amint ott ül vele szemben és gyönyörködik benne. Meghí­zott s ez előnyére vált. Valamikor olyan vé­kony, hosszúra nyúlt kislány volt, de szép kis­lány. Nem olvas újságot és azt mondja nekik: gyerekek, és a hangja ugyanolyan, mint régen, semmit se változott. — Tudjátok mit, gyerekek? Igyunk a mai szerelmeinkre! — Hurrá! — Zsiv­ó! — Hahó, Ludo pohara üres volt... — Akkor újra kell innunk. — Ludo feleségének az egészségére! Éljen Ludo felesége! — Ne bolondozz, hisz Ludo nőtlen. Aggle­gény, hahaha... — Akkor igyunk Ludo szerelmeire! Ludo minden szerelmére! — Fenékig! Kiürítették poharukat. Leültek, csak Ludo maradt állva, mintha valamit mondani készül­ne, de aztán csak erősebbet szív a cigarettá­ján és ő is letelepszik. — Van egy javaslatom! Mindenki mondja el az első szerelme történetét. — Rendben van, de a feltétel: mindenkinek igazat kell mondania. A színtiszta igazat. — Ki kezdje? — Hadd kezdje el, aki ma még nem beszélt — Hát ki nem beszélt ma? — Ludo! — Igaz, Ludo, Ludóé a szó. Ludo még mindig Mártát nézi, akinek az arca már egy kissé megszínesedett, tüzeli a bor, bizonyára nem szokta meg az ivást. De lehet, hogy nem is a bor­pírja ütött ki rajta, hisz’ az imént még teljesen normális volt az arcszíne, gondolja magában Ludo, s egy korty­ra felhajtja a kávéját. Aztán megszólal. — Az első szerelmemről nem fogok beszél­ni. Arra ma már nem is emlékszem jól, a fel­tétel pedig az volt, hogy igazat kell mondani. Elmondom inkább az utolsó, szerelmem tör­ténetét. Beleegyeztek? Tehát: utolsó szerel­memmel először a moziban találkoztam. A bal oldalon ültem szélről, csak ingujjban, a kabátomat összehajtva, a térdemre fektettem. A mellettem levő szék a híradó és a szünet alatt is üres maradt. Az elkésett látogató csak azután érkezett meg, hogy eloltották a lám­pákat. Egy darabig a filmet néztem — már nem emlékszem, hogy mit játszottak —, aztán a kabátomat lecsúsztattam a földre. S amint felemeltem, a kései látogatóval kicseréltem a csomagomat. Az enyémet egy női kéz vette át. Egy kissé megütköztem. Első ízben történt meg, hogy nővel kellett együttműködnöm. Azok a csomagok — az volt akkoriban úgy­szólván az egész munkám. Csomagokat átven­ni és átadni. Abban a csomagban, amelyet a kabátom alatt adtam át a moziban, a sejtek­­beli elvtársak számára küldtek utasításokat és egyéb anyagot. Abban meg, amelyet átvettem, az alulról jövő jelentések, a sejtek hírei vol­tak — és két mozijegy a legközelebbi napok valamelyikére — az egyik a jobb, a másik a bal oldalra. Így kellett találkoznunk — rendes körülmények között a bal sorban. Abban az esetben, ha valaki kettőnk közül joggal gyana­kodott, hogy követték, az volt a kötelessége, hogy a bal sorra szóló jegyet megsemmisítse és a jobb sorba üljön. Maradt azonban még egy lehetőség, hogy a partner nem használja fel az egyik jegyet sem és helye mind a jobb, mind a bal sorban üresen marad. Ez azt je­lentette, hogy a két jegy tulajdonosa nem jö­hetett el és soha többé nem is jöhet el. Ez volt az utolsó és egyúttal legrettenetesebb lehető­ség is. Más lehetőséget konspiratív elveink nem engedélyeztek. Az első héten kétszer találkoztunk, a máso­dikon csak egyszer, s a harmadikon, mikor betetőződtek a felkelés előkészületei, majd minden nap. A forró augusztusi estéken a mo­zik félig üresek voltak. Ezenkívül az emberek a riadóktól is tartottak s így partneremnek bizonyára nem került sok gondjába a jegyek beszerzése. Nem tudom, mi volt az oka, de azt kíván­tam, hogy a csomagban a következő napra szóló jegyek legyenek, noha azokban a hetek­ben csupa édeskés limonádét adtak minden moziban, amelyeket kínszenvedés volt kétszer végignézni. Úgy éreztem, hogy valami törté­nik velem. Mi ennek az oka? Hiába igyekez­tem elhitetni magammal, hiába akartam meg­győzni magamat, hogy az okot másutt kell ke­resnem, az ok mégis ő volt — a partnernőm. Már a második találkozás után azon kaptam rajta magamat, hogy gyakran, sőt feltűnően gyakran figyelem a szomszédnőm profilját, majd hogy a további találkozások során, mi­közben kicseréltük csomagjainkat, a kelleténél tovább tartom kezét a kezemben. Szeptember első hetében egy szél nefelejcset tettem a csomagba. Csak egyetlen árva szál virágot — hisz’ a csomagok is kicsinyek voltak —, csak cigarettaskatulyákat cserélgettünk. Ő Memfisz, én egy Egyiptomi cigarettaskatulyát. Ettől fog­va rendszeresen megkapta tőlem az egy szál virágot. Egyszer aztán nem tudtam megállni s az előadás végén odasúgtam neki: Gyere ki ... a partra ... Eljött, kezet nyújtott, hosszasan nézett a szemembe, és én abban a percben mindazt el­feledtem, amit mondani akartam neki. Pedig mennyi minden nyomta a szívemet! Megyünk? — ez volt minden, ami kitelt tőlem. Bólintott. Elindultunk, néztük a vizet és hallgattunk, hogyan susog a szél a folyamparti gesztenyék lombjában. A folyó a kanyarban mintha lángolt volna. A lenyugvó nap vissza­verődő narancsszín fénye vonzotta tekintetün­ket, s arra kényszerített, hogy meglassítsuk lépteinket. Ám ezért lassan elértünk a fasor végére. A közelben senki sem járt, csak mi ketten álltunk a vadgesztenyefa alatt, és ott, a fasor végén nem tudtam megállni, átöleltem és szájon csókoltam. Nem védekezett. S hogy visszatértünk az emberek közé, is­mét meglassítottuk lépteinket, magunk mögé tekintettünk a vízre, de a napfény már nem lángolt rajta, s nem láttuk már a folyóka­nyart, sem a vadgesztenyefát, mintha mind el­süllyedt volna. Csak a csillagok világítottak és remegtek a szélben. — Eljöhetsz... holnap? — suttogtam. — Nem, Ludo ... nem szabad ... hisz tu­dod ... Legalább még egyszer ... Mélységesen mély, kék szemébe tekintettem — és csillagokat láttam benne. Könnyek közt reszkettek. Még két hétig majd mindennap beletettem a cigarettaskatulyába az egy szál aprócska ne­felejcset. Aztán egyszer ... Vasárnap volt. Az Adlonban Ilse Wernert ad­ták. A mozi zsúfolásig megtelt, csak a tizen­negyedik sorban, az én székem mellett üres egy hely. Jobbra nézek — a tizennegyedik sor kettes és hármas ülőhelye — mindkettő üres. S már a film felében járunk. Nagyon nehéz körülmények között dolgo­zott. Sokkal nehezebbek között, mint én. Az én feladatom csupán az volt, hogy azt az anya­got, és azokat a jelentéseket, amelyeket ő ösz­­szegyűjtött, átadjam a párt illegális központi bizottsága tagjának. Rajta kívül még rendszer­telen időközökben két elvtárssal szoktam ta­lálkozni. Az egyikkel a lakásán, a másikkal egy kávéházban, tehát mindig a városban, ő azonban naponta sorra látogatta az illegális sejtek tagjait egy nagy rajonban. Lépteiről tucatnyi ember tudott, tapasztaltak és kevésbé tapasztaltak, ügyesek és ügyetlenek. Én hónap­számra nem hagytam el a várost, ő pedig — egy könyvkereskedés ügynöke — többnyire odakint­­dolgozott a rajonban, ellenségek és provokatőrök között, iskolákban, háztartások­ban, gyárakban, üzemekben, könyvtárakban, hivatalokban járt. Nem tudom, mindmáig nem tudom, hogyan történhetett meg, hogy nem ventém észre, ami­kor bejött. Csak egyszer, mikor jobb oldalra, a tizennegyedik sorra esett a tekintetem — pedig úgyszólván egy pillanatra sem vesztet­tem szemem elől! — már ott ült a kettes szá­mú széken... Ott ült egyenesen, már-már szinte mereven, sosem szokott így ülni. Elfogott a kísértés. Az előadás végéig már csak huszonöt perc van hátra, ámbár lehet, hogy csak húsz. Elvégre, milyen egyszerű len­ne felállni s megtenni a három sornyi utat, mellé ülni az üres székre. Minden joggal meg­tehetném, hisz a kezemben a jegy, amely arra a helyre szól. Micsoda lány volt! Mennyi kockázatot vál­lalt élete minden túlfűtött percében! Micsoda lány... És milyen emlékezőtehetségének kel­lett lennie! Hány nevet, időpontot, jelszót, üze­netet kellett az emlékezetében tartania! És soha semmit nem zavart össze, semmiről sem feledkezett meg. Most pedig mindennek vége. Vége­­? Nem, nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolnom. Lehet, hogy semmi sem történt. Természetes, nem történt semmi! Véletlen. A körülmények véletlen összetalálkozása. Úgy vélte, hogy valaki nyomon követi, megijedt, s a biztonság kedvéért inkább a jobb oldalra ült. Igen, bizonyára úgy lesz. Úgy hát. Úgy... ám akkor miért jött olyan későn az előadásra? És miért ül oly mereven, oly ter­mészetellenes egyenesen, előrehajtott fejjel, feltűnően előrecsuklott fejjel?... Hisz sosem ült így! Fény. Az emberek felállnak. Fütyörésznek. Istenem, csak el ne veszítsem a szemem elől! Most ott, a padsorok közötti ösvényen, már az oszlop mögött, most kellene kimennie. El­villant a szemem előtt, s már nem látom. De mit tart a kezében? Előretolakszom, megfeledkezem már az óva­tosságról is. Bizonyára felfigyelnek rám. Mind­egy ... Mindenáron tudnom kell, mi történt vele. Félek, hogy soha többé nem látom meg, hogy eltűnik a forgatagban. Előrerontok a tö­meg között a kijárathoz. A kijárat körül valahogy sokan állnak. A tömeg csak lassan halad előre az elszűkült úton. Végre kijutok a levegőre. Odakünn hű­vös van, egy kissé már besötétedett. Lassan magamhoz térek, cigarettára gyújtok, s tenye­remmel óvom a gyufa lángját, hogy el ne va­kítsa a látásomat. Ott van, ott! Ott áll, éppen a gyalogjáró szélén, egyedül, egyesegyedül, gyanúsan egyedül. Nincs körü­lötte senki, csak szemben vele, a kirakat előtt sétálgat két férfi és tőlem vagy tíz méternyire két másik vitatkozik szenvedélyesen valamiről. A magasabb hevesen gesztikulál a bel kezé­vel, jobbra kabátja zsebében, különben sehol senki, csak a mozilátogatók újabb és újabb ra­jai özönlenek ki a kapun és ezt fütyörészik: Es geht alles vorüber,, es geht alles vorber... Ott áll a gyalogjáró szélén s a kezében — kezében egy csokor nefelejcs! Óriási, óriási csokor nefelejcs, benne ezernyi apró kis vi­rág ... búcsúzóra. A gyufa lángja kihunyt. Lépek egyet, kettőt, hármat, kifújom a cigaretta füstjét, felnézek. Tekintetünk találkozott. Csak egy pillanatra — oly rövid pillanatra, mint a száraz villám az égbolton, és hosszú időre, amilyen végtelen hosszú az emberélet. Látom a szemét, mind­máig nagy, mélységesen mély, kék szemét, a napest homályában még mélyebb, mint más­kor, hull belőle a harmat orcája kék árnyéká­ra s az apró virágokra. Ám a szeme ezen a csillogó, szivárványszin fátyolon át is moso­lyog és azt mondja: »Eljöttem, drágám, eljöttem megmondani neked, hogy ne félj. Sem neked, sem társaink közül senkinek nem kell félnie. Elfogtak, ezért játszottam el előttük ezt a komédiát, a komé­diát a nefelejccsel, amelyet úgy szeretsz és amelyet úgy szeretünk mindketten. Eljöttem, eljöttem, hogy lássalak és hogy tudjátok, hogy Julcsa — Julcsa soha el nem árulja társait...« Ez minden, barátaim, minden, amit el akar­tam nektek mondani. (Kürthy Sándor rajza) 8 Székely Dezső: A salakdombokon. Itt kószálok a salakdombokon, konokul, mintha valamit keresnék. Sötét a föld, csak zúgó homlokom hulló gyöngyei köszöntik az estét. Nem jár itt senki — csupán ez a vers jön a ködben és borul rá szívemre, j­árok, mert tudom, ahogy percre perc követi egymást, jöttök velem szembe. Ez a tócsába dermedt pillanat a maga múló, torz színeivel csupa valódi­ valótlanság. Ki tudja honnan, miből mit kever: hidak íve vonul el az úton, diadalmasan és fölényesen, Antalfy István, és elmondjátok mindazt, amiről meccsen vagy nők közt keveset beszélünk, arcunkat veri a szél két felől, hogy érezhessük: a szabadban élünk. Szabadban élünk, sokan s szabadon, s hogy elmondhassam újból, ti segittek. Ha a ceruzám hegyét faragom, én nem siráló csákányt élesítek. — ez az est csendje már. Hajlong a fűz, megyek én is és batyumat viszem. Buta kis álmok csalitjaiból érett valóság ösvényére léptem, nem szivárvány kevert színeiben, hanem csak feketében és fehérben. Szavam a porból szivetekhez írm­űtt és sorsotokhoz hűséggel kötődik, így várok rátok s (mert nem hoztam ernyőt) a tűz hullái, szálló korom-felhők lassan elfödik homlokom redőit. Feketében és fehérben NÉPSZAVA 1965. július 23 .

Next