Nyelvünk és Kultúránk - az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tájékoztatója, 46. szám (1982)
Maróti Gyula: Kodály Zoltán
Kodály Zoltán Ha élne, az idén lenne százéves. 85 volt, amikor 1967 tavaszán eltávozott közülünk. Tízezrek búcsúztak tőle — a nemzet nagy halottjától — azon a márciusi napon, a Magyar Tudományos Akadémia aulájában és a Farkasréti temetőben. Először kellett akkor számot vetnünk az égető kérdéssel: és most, hogyan tovább, nélküle? Azóta sokan próbálkoztak a feladattal, hogy hosszú életének ránkhagyott örökségéből mérleget készítsenek — legtöbbször sikertelenül: a kodályi életmű olyan kimeríthetetlen kincsesbánya, hogy mindenfajta számadás rendszerint szűknek bizonyul; tele van hosszú távra tervezett programokkal, olyanokkal, amelyeknek a Mester csak az alapját vetette meg, a befejezésük az utódokra vár. Amikor 1947-ben az „Énekszó” hasábjain felvázolta a magyar zenekultúra 100 éves tervét, már 65 éves volt. Jól tudta, hogy ez a program csak a követők, a tanítványok százainak, ezreinek a gondozásában válhat valóra. Hiszen ez a terv nem kevesebbet ígér, mint a zenei írás-olvasás általánossá tételét; a magyar zenei közízlés felemelését; s ezúton a világirodalom remekeinek közkinccsé tételét, ez pedig a szakemberek tömegeinek összehangolt közreműködését teszi szükségessé. Kodály nem csalódott bennük: három évtized alatt itthon és szerte a világon az ő nevével fémjelzett zenei nevelési elvek (az ún. Kodály-módszer) fokozatos térhódítása jelzi a Kodály által felvázolt út járhatóságát, valamint a 100 éves terv hazai realitását. Kodály nem volt magányos géniusz. Nagy ikertársával, Bartók Bélával — a magyar zene jobbításáért folytatott félévszázados harcukban — egymás közt oly szerencsés „szerepmegosztást” alakítottak ki, hogy azt a legtehetségesebb színházi rendező sem fundálhatta volna ki jobban. Ám kettőjük pároscsillaga sem üstökösként tűnt fel a magyar égen, hanem egy egész csapat „csillagképében”: a második nagy reformnemzedéknek, a Nyugat népének a zenésztagjai ők. Azt írták a zászlójukra ők is, amelynek véghezviteléről elődeiknek 1849-ben kényszerűségből le kellett mondaniuk: európai rangú nemzeti kultúra teremtése magyar talajon. A költészet bástyáin Ady, Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád, a prózáén Móricz és Kaffka Margit, a képzőművészetén Ferenczy Károly, Rippl-Rónai és Kemstok, a tudós politikusok sorában Lukács György és Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin és Jászi Oszkár neve jelzi a vállalkozás korszakos jelentőségét. Amiben valamennyien egyetértettek az, hogy céljaik elérésében alapvető követelmény a nép felé fordulás, a hazai hagyományokra építés. Irodalomban, képzőművészetben volt is mire építeni, csak az úton tovább kellett menniük. A zene magyarságának megítélésében azonban Kodály és Bartók fellépése idején még nagy volt a zűrzavar. Nemcsak a zene közönségének a tudatában, hanem a szakemberek körében is. A magyar népdal fogalmán vezető zeneművészeink többsége akkor még mást értett, mint amelynek a századforduló táján Kodályék a nyomába eredtek, s amelyről valójában még maguk sem sokat tudtak: „Nagy ritkán megcsendült a népszínműben és másutt is egy-egy másféle, messziről került dallam” — írja Kodály egyik visszaemlékezésében. „Nem olyan tetszetős, fülbe-