Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1883-03-03 / 10. szám

« . .. Emlékezések Petőfi Sándorra, FRANKENBURG ADOLF-tól azon dicső férfiak közt, a kiknek nevéhez nagy eszmék vannak csatolva, melyek áthullámozták a világot, s fejlesztették ki a csodavirágokat, ama álom-bimbókat, melyek a hőbb égöv növényeire nézve kissé hideg éghajlatunk alatt gondosabb ápolást kívánnak, hogy a téli fagytól megóva legyenek, és akik hazai költészetünknek ama korban, midőn nagyján idegen tengerből szedtük a gyöngyöket, idegen kertből nemesítettünk virágokat, idegen honból szívtunk levegőt, saját nemzeti bélyeget adtak, s betekintve a nép életébe, örömeinek és fájdalmainak szavakat kölcsönöztek s az isteni szikra hatalma által fölemelték a hangot, melyet ők értettek, s az érzést, melyek ők éreztek , e dicső férfiak közt a legelső helyek egyikét méltán foglalja el Petőfi Sándor, a kit a nép a szónak legszebb és legteljesebb értelmében költőjének nevez, mert az ő géniusza a nép géniusza is, s a kinek neve, noha sem rang, sem gazdagság nem jutott neki osztályrészül, magasan ragyog a költészet egén s nagggyá tette az irigykedő külföld előtt a hazát is, melynek fiává született. „Nincs irodalmunkban — írta Eötvös az 1847-diki „Életképek“ május 22-diki számában — aki első föllépte után oly rövid idő alatt annyira magára vonta volna a közfigyelmet, mint Petőfi. Alig jelentek meg első dalai, s már Vörösmarti örömragyogó arccal hirdeté fényes reményeit, s alig múlt el néhány hét, s a dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkiról hallá szavait. Nem volt senki, a ki az irodalmi hír elnyerésére oly hatalmas pajtáskodás mesterségéhez Petőfinél kevesebbet értett volna ; nem szegődött bizonyos iskolához, s így mestereinek (?) magasztalására első föllépésénél nem számíthatott; dalaiban nem volt semmi, a mi egyes divatos eszméknek vagy érzelmeknek hízelegne : a varázs, melyet közönségére gyakorolt, abban keresendő, hogy Petőfi kitünőleg magyar volt, legkisebb műve a nemzetiség bélyegét hordta magán; nincs dala, mely ne lenne kezdettől végig magyar, gondolatában, érzésében, minden szavában, s hibái és tökélyei mintegy nemzetiségünk kifolyásának látszanak.“ A kritika, mely dicséreteivel sem akkor, úgy mint ma sem fukarkodott, s annyi nevet és álnevet egekig emelt és emel, éppen csak Petőfire nézve helyezé magát egyenes ellentétbe a közvéleménynyel. Egyes kitörések magyarázata az irigységben volt keresendő, mely, mint máshol, úgy az irodalomban is, sok, egyébként megfoghatatlan rejtélyeket megold. Eötvös ezt annak tulajdonítá, mert „ Petőfi népszerű a közönségnél, mert magyar, nem népszerű kritikusaink nagyobb része előtt, mert kritikánk eddig minden művet egészen idegen szempontból s szabályok szerint ítél meg, miben egyszersmind azon csekély hatásnak, melyet eddig irodalmunkban gyakorolt, egyik fő okát találjuk föl. “ Eötvösnek e szavai azon vaskalapos kritikusok ellen is voltak irányozva, a kik akkoriban bizonyos ellenséges állást erőlködvén elfoglalni az irodalmi aöropágban, minden a köznapiság határán önszárnyain fölülemelkedő fiatal tehetségnek hadat szentek, s lelkük szegénysége, s korlátoltságában az olvasó közönséggel elhitetni szerették volna, hogy mindenki fölött állnak, midőn mindenkit szellemi magukhoz vonzanak le a porba. De ezen jó urakat, akik Petőfi múzsáját „piros csizsmáju porleány“-nak gúnyolták, hatalmasan megcáfolta az egész közönség, s az írók legnagyobb része, akik teljes méltánylattal viseltettek a fiatal költő működése iránt, fejlődését figyelemmel kisérték, s haladását látva, tehetségében biztak, meggyőződve levéli, hogy aki huszonnégy éves korában már annyi jeleset alkotott, mint Petőfi, az kielégíthet mindenkit, csak magát nem, s törekvéseit arra fordítandja, hogy mindig jelesebbet teremtsen. S a mit a nemzet tőle várt, midőn ifjú tűzzel lépett az élet pályájára, s a felledező költészetnek új utakat tört, azt fényesen beváltotta. A vélemények és nézetek sokfélék lehetnek róla, s sokban elválhatnak egymástól, mindenkinek kiképzési foka, jelleme, egyénisége és nézpontja szerint; minden nézet magában foglalhatja egy részét az igazságnak , de egy sem merítheti ki azt tökéletesen. Petőfi költeményei szívének verése, lelkének lehelete, s azért utánozhatlanok. Költeményei ő maga. Nem lévén célom Petőfi működéséről bővebben értekezni, csak néhány rövid vonással kivánom visszaidézni írói életem ama derültebb pillanatait, melyeket a negyvenes években Petőfi társaságában élveztem, s ennek személyére vonatkozó egypár tán nem egészen érdektelen, s kevésbbé ismeretes adatok közlésével a tisztelt közönség figyelmét rövid időre igénybe venni. Ápril 10-én 1843-ban látogattak meg engem először Petőfi és Jókai Budán a Lika-féle házban, a hajóhíd közelében. Verseket hoztak az „Emlény“-zsebkönyv számára, s hon nem létemben azokat néhány ajánló sor kíséretében iróasztalomon hagyták. — Kiadóm, Heckenast Gusztáv, a versekért nem akarván honoráriumot fizetni, tulajdon zsebemből pedig, hatvan forintnyi szerkesztői díjam mellett, ez nem tervén, kénytelen voltam a költeményeket, „Az utolsó alamizsna“ című románc kivételével, melyet az általam ugyazon évben havi füzetekben megindított „Magyar életképek “ben közöltem, szerzőjüknek visszaküldeni. De lemondtam egyszersmind az „Emlény“ szerkesztéséről is, mert zsebkönyvet versek nélkül olyannak tartottam, mint az ételt fűszer, a kertet virágok nélkül, s különben is nem éreztem kedvet a német „ írisz “ mögött maradni, melynek valamennyi verse nem ért föl egygyel a Petőfié közül, s ugyanaz a kiadó (hihetőleg mert a versek németek s a szerkesztő volt) mégsem sajnálta rájuk a költséget, melyet a magyar versekért „kidobott pénz“-nek mondott. „ Ki ő ?“ kérdé az élelmes kiadó, midőn ismételve figyelmeztetem őt Petőfi verseire. Ki ől E kérdést tán nem is lehetett tőle rossz néven venni, miután Jókait, akitől ugyanazon időben a magyar irodalomban valóságos izgalmat keltett „Nepean szigete“ az „Életképek“-ben megjelent, annyira nem ismerték, hogy nevét álnévnek tartották, s még Pompéri is azt írta nekem Pozsonyból: „Tudni szeretném, ha lehet, hogy a „Nepean szigete“ derék szerzője kicsoda ?“ Két évvel később meg Csatári Ottó, lapom egyik szorgalmas munkatársa, kérdezte tőlem, ki az a Pompéri, aki oly szép leveleket ír Pozsonyból ? tizenkét évvel később pedig (si licet parva componere magnis) velem is megtörtént, hogy midőn a nagyváradi főtörvényszékhez segédhivatali igazgatónak kineveztek, s a jámbor nagyváradiak a „Wiener Zeitung “-ban a kinevezett hivatalnokok magyar hangzású nevei közt az enyimet is olvasták, fejcsóválva szóltak oda egymásnak: „tudtuk, hogy beszúrnak egy németet is! “ — És ma ? hány jó hirű, ismert nevű író van, a ki munkáival búcsút járván a könyvkiadóknál, a „ki ő?“ helyett, melylyel a kérdő csak önmagát kompromittálná, üres panaszokat a „rossz idők“,az „olvasók közönye“ ellen, s egyéb kopasz mentségeket s elcsépelt frázisokat kénytelen hallani, mert hát az ipar századában élünk, melynek céljaitól mi sem áll távolabb, mint a költészet kultusza! Bizony, bizony az a darab kő, melyet a költő sírján emelnek, találóm jelképezi azt a szivet, mely az elhunytért, míg élt, az anyagi század embereinek keblében dobogott. Midőn az „Életképek“ 1844-ben megindultak, munkatársaim fényes sorában Petőfi Sándor neve is ragyogott. „A virágnak megtiltani nem lehet“, „A szerelem a szerelem“, „Kis furulyám szomorú fűz ága“ a második füzetben jelentek meg. „Csak minél több verset a feütői, kedves uramöcsém!“ biztatott mindig cenzorom, az öreg Rezeta, aki a fiatal költőt különösen kedvelte, s már akkor tudta, hogy ki é s hogy mi lesz még belőle? 4- Igen becsületes, jóravaló magyar ember volt az öreg úr, ritkán használta a veres ónt, s csak akkor, ha „oda át“ ráijesztettek, nyomta meg kissé, de úgy, hogy nem fájt. Csak a „nagyurak“-at ne bántsam, kért sokszor, ha Horváth Lázval polemizálva keményebben odasújtottam néla ennek hamis bálványaira. Egyszer egy novellából, melyben egy főúr egy szegény pórleányt megcsalt s a faképnél hagyott, kitörölte mindenütt a grófi címet, hogy - mint monda — skandalum ne legyen : egy simplex nemes embernél már kevesebb scrupulusa volt. Őszintén sajnáltam, midőn el kellett válnunk; de sajnálták később a pesti könyvárusok is, akiknek mindig három lappal előbb szokta megszenni, ha motozást jött tartani tiltott könyvek után. Az ő revíziója alatt soha sem fordult elő eset, hogy könyvárust ily gyanús művek árulása miatt megbüntettek volna; jele, hogy valamennyi legális ember volt; a leglegálisabb köztük minden esetre a4- revizor volt. Lapom megindításánál főgondomat arra irányoztam, hogy annak számára jelesebb íróinkat megnyerjen . Az a parányi erő, melyet szépirodalmunk addig fölmutatott, három divatlapra oszolva, csekélynek tetszett arra hogy az olvasóközönség sokkal finomult, szinte követelő ülésének tökéletesen megfeleljen, s azért szüntelen szemem előtt lebegett egy „írói szövetség“ létrehozása, meg nálunk nagyon is érezhető hiány volt, miután többfele szakadozva, inkább ellenségekül, mint barátokul állottunk egymással szemközt. A feladat nehezebb volt, mint gondoltam, s megnehezítő azt még jobban az a körülmény, hogy Petőfi, a kire, midőn március végén 1845-ben a „Pesti divatlap“ segédszerkesztője lenni megszün, biztosan számítottam, hosszabb útra készült, s ez álta öszpontosítási eszméimet egyelőre megakasztá. A búcsúlakomát a „Vadászkürt“-nél tartottuk. Mintegy húszan voltunk együtt, köztünk az éppen akkor a fővárosban időzött Sárossy Gyula és Szemere Miklós is. E kettőre azt fogta rá tréfásan Petőfi, hogy csak azér van hozzájuk szerencsénk, mert feljöttek Pestre, hogy az egyik vagy másik divatlap számára magukat Barabásnál leltessék. Szemere a dolgot komolyan vette, főképp múlta , azt Petőfi úti jegyzeteiben újra fölemlíté, s keményebben mint szükség volt, utasítá vissza a gyanúsítást. A mulatsági. 19 . » bérmentes postai Negyedévre........................... Félévre........................................... Egész évre ......... szétküldéssel. . ... 2 frt 50 kr. Ifj. Ábrányi Kornél Wilckens és Waidl BUDAPEST, Koronaherceg utca 3. szám, I. emelet. megrendeléseket s előfizetéseket elfogad minden külföldi könyvkereskedés. Hazai és A lap szellemi részét illető közlemények a szerkestőséghez (Koronaherceg utca) címzendők. Kéziratok nem adatók vissza 1883. Március 3. Megjelenik minden szombaton, két ívnyi terjedelemben IV. Évfolyam. )