Ország-Világ, 1895 (16. évfolyam, 3-26. szám)
1895-01-20 / 3. szám
34 Fénylik a napsugár, A ködös határon, Elmúlik a bűvös S szép nyáréji álom. Előáll a zajos S gondterhelte élet, A mitől én olyan Nagyon, nagyon félek. Mindjárt kora reggel, Jőnek a gyermekek, A kiket én olyan Igazán szeretek. Volt egy, a ki őket Gondozta, mig bírta, Óh, de a jó anya Már nyugszik a sírba. Most már rám maradtak: Gond, teher s védelem, Addig, amig bírom, Nappal és éjjelen. Nekem kell viselnem Azt a nehéz terhet, Melyet csak az vihet, Ki igazán szeret. De ki tudja meddig Lehetek én velek, — Vihartól megvédni Nappalok s éjjelek. S ha én is távozom, Anyjukhoz pihenni, Ki fog az árvákra Majd gondot viselni? Ez az, amiért én Nyugtom nem találom S csak úgy nem fáj szivem, Ha elnyom az álom. Bauha Gusztáv Irta : CSENGEY GUSZTÁV S _________REGÉNY A kertre néző ablakom előtt orgonafabokrok virultak. Oda csináltattam egy kis kerti asztalt és padot. Itt szerettem dolgozgatni és elmerülni ifjú álmaimba. Egy öreg házaspár látott el mindennel bennünket. A telek egy különálló épületében adtam nekik lakást. Abdallah velem lakott a főépületben. Abdallaht én mentettem meg a moszkóktól az almai csatatéren, aztán magammal vittem a rengetegbe. Ott köztünk hamar megtanult magyarul. Most elhatároztuk közösen, hogy a múltat elhallgatjuk. Kerülni akartam minden feltűnést. A vén professzoron kívül még azt sem tudta senki, hogy Amerikából jöttünk. Abdallah arczának szokatlan típusát is hamar megszokták, főként miután az a hír terjedt el felőle, hogy a kóbor czigányok elmaradt árvája, úgy került családunkhoz és lett inasom. Azt hiszem, Abdallah maga terjesztette el ezt a hírt. Morlem szokásait ügyesen el tudta palástolni mások előtt, de ha magunk voltunk, a régi beduin volt mindig. Az én lakásommal szemben volt Edithék háza. Első látogatásomat náluk tettem, nem azért, mert oly közel volt, hanem mert ez volt a község legtiszteltebb háza. Edith atyja a község protestáns lelkésze volt. Csakhamar mindennapos lettem házuknál, mely nekem kedves otthonommá vált. Az én drága kis leánykám még csak tíz éves gyermek volt akkor. Előbb mesélő társa lettem, majd nevelője, tanítója... végre mikor már egész valómat betöltötte a költője. A szülőknek jól esett, hogy rám bízhatták kedves gyermeküket, mert nagyon megszerettek. Szép eszmékért hevülő komoly ifjú voltam és sok kellemes estét szereztem nekik, mikor egy vagy más érdekes olvasmányt vittem magammal hozzájuk, vagy messze tartományok kalandos eseményeit írtam le és olvastam föl aztán nekik. Az én útleírási s tapasztalati emlékeim igen érdekesek Bálványképek 13-ik folytatása voltak, de én saját személyemet nem neveztem meg azokban. Minden eseményben más-más név alatt szerepeltettem magamat. Edith is jelen volt mindig. Lelkem szép szűzi eszményképe te! A te bűvös emléked vesz körül most engem. Végig kísérem emlékezetben gyönyörű lénye egész fejlődését... Látom a kedves serdülő lánykát, midőn anyjához simulva hallgatja áhítattal, csak félig értve elbeszéléseim változatos tüneményeit, amint hangosan olvasom. Majd föltűnik előttem a karcsú, sugár alak, mikor már megérti az élet harczait és fölemelkedik a magas eszmékhez, mikor már tanítványom lesz s kedves, mély világú sötét szeméből szép tiszta lelke sugárzik reám ... Oh boldog órák! midőn még enyém volt egész figyelme, egész érdeklődése. Minő szívdobogva várt! Én tudom azt, hogy így várt... Talán szégyenlené ma már azt bevallani. Hadd gondolja, hogy nem tudom. És minő repeső örömmel üdvözölt mindig!... Erre már szabad hivatkoznom, mert hiszen ezt látni lehetett. Az a finom fehér kéz, hogy nyúlt be hirtelen kabátom zsebébe, kutatva kedves ártatlan bizalmassággal, ha nem rejtegetek-e ott számára valamit ? S ha ráakadt a papiros-csomóra, hogy villant föl arczán az a bűbájos öröm, amit a legszebb költészet sem tudna visszatükrözni!. .. Aztán lassanként nagy leány lett. Megnyílt előtte az a másik világ is, mit az élet mutatott meg neki... És bezárult az a világ, mely ott szép lelkében alakult meg . .. Bezárult nekem és mindenkinek ... Hosszú szenvedésem napjai jönnek... Mit használ, ha leirom ?... Hallgassunk erről. Szerettem —ól nagyon, nagyon szerettem őt... Ki kárhoztat engem azért, hogy hittem szép lelkében ?... Lehetetlenség lett volna-e az, hogy ő is megszeressen engem ?... Eljött az elhatározó nap, hogy ezt meg kellett tudnom. Már évek óta be voltak fejezve tanulmányaim s az oklevél fiókomban volt. De nem tudtam útra kelni, nem tudtam elhagyni azt a varázskört, mit e csodabájú leány volt körülöttem. Halogattam évről-évre az elutazást... Egyszer egy rövid levelet kaptam atyámtól: Kedves fiam ! Beteg vagyok, még egyszer látni akarlak. Atyád.... Valami nehéz, fojtó nyomást érzek még most is, ha e borzasztó perczekre gondolok. Nem ne írjuk le ezt a küzdelmet. Csak a végét... ami tönkre tett... a végét. Ennek itt kell lenni, mert ami azután jön, csak ebből lehet megérteni. Búcsúzni mentem Edithhez. Már tudta és megjelent minden vonakodás nélkül ott, ahol búcsúzni kívántam tőle. Egy százados nagy vadgesztenyefa állt házuk kertjében, körülötte orgonabokrok. Itt meséltem én neki sokszor, mint kicsi gyermeklánynak, itt akartam elbúcsúzni tőle. Abdallah nyomon követett. A bokrokhoz érve, intettem neki, hogy maradjon el. Szót fogadott. Edith nyájasan nyújtotta felém szép fehér kezét. — Edith! — kezdem mély, érző hangon — a búcsú persze itt van, elmegyek messze, talán nem látjuk többé egymást! — Engedje meg, hogy e pillanatban, mikor úgy elszorulni érzem szivemet, lelkem megnyíljék Ön előtt — Önnek meg kell hallania azt szavakba foglalva, amit már régen tudhat rólam — szivem, lelkem vallani óhajt Önnek... Edith nem jött zavarba e szavaknál — óh, különös leány volt ő! — Azzal a csendes, nyájas nyugalommal, a melylyel néha majd kétségbe ejtett, OrszÁG-vinné 1895