Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-16 / 3. szám

- -1-t XLII. RVEeCIA^LV BUDAPEST, 1921. JANUÁR 16. 3. SZÁM." * -f. ELŐFIZETÉSI. AR: Etes^ évret».v\ 260 kor. ;F§évre .............130­ kor. y Negyedévre .. .. y­.Vy'OS kép*1' Egyes díszpéldány ára 25 kor. Az előfizetési pénzek az »Ország» Világ« kiadóhivatalába küldendők. ^ Egyes szám KülföldT^l^iL^tJLraEz a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. SZERKESZTŐSÉG: VI., HORN EDE-U. 18., földszint 1.Szerkesztik : Dr. VÁRADI ANTAL és sír. FAlK ZSIGMOND KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, V., HOLD-UTCA 7. Jprs^tÉLroSy­­f1* ^SM^^xo fizetési ára:­­Egész évire * .. .0 kor Félévre .. .. ............. 400 kor CSIPKERÓZSA / FEL AKAR ÉBREDNI. Irta LANTOS JÓZSEF. / — Nincs nagyszerűbb csoda a világon, mint amikor két fázós, hideg kéz összesímul és fölmelegednek tőle mind a­ ketten. — Ez csengett-bongott állandóan /abban az édes muzsikában, amely Dénes szívét teljesen be­­töltötte. S amint csendesen hazafelé ballagott, szinte kábultan élvezte a lelkéből feltörő öröm ujjongó zenéjét s a gyönyörűség mély, ünne­­pélyes harangzúgását.­­ De hirtelen megtorpant. Mint kegyetlen útonálló, aki legdrágább kincsétől akarja meg­­rabolni, dobbant elő a gondolat: — Az én lelkemben a váratlanul ért boldogság égigérő piramist emelt, mely alatt most szinte fájdal­­masan vergődik a szívem. Matild számára pedig talán mindaz, ami történt, csak múló, banális jelentéktelenség, melynek emléke két perc között már elenyészik. Hogy egy felnőtt ember ilyen súlyos pro­­blémát csináljon magának ebből a mindennapi kis esetből, ahhoz olyan elavult, gyerekes idealizmus kellett, amilyennel Dénes bírt. Nem volt kedvelője a zajos társaságnak. Túlságosan befelé, magának élt. Megvetette a flörtölésnek, a" bizalmaskodásnak apró játé­kait. Az önbecsülésnek vagy talán a büszke hiúságnak túlzott érzékenysége uralkodott a lelkén. Kétségbeejtette volna az a tudat, hogy amikor ő a melegségnek vagy gyöngédségnek valami jelével megajándékoz valakit, az a másik percben közömbösen napirendre tér fölötte. Nagy, sze­nt dolognak tartotta az ér­zelem minden megnyilvánulását, amivel nem szabad visszaélni, s amit csak ritka, kivételes egyén számára tartogatott. A csókot meg éppen áhítatos, szent megnyilatkozásnak tekin­tette, ami bizonyára kissé nevetségesnek tűn­het fel a mai ifjúság nagy része előtt, akik apró diadalok örömeiért, múló szórakozás­képen megragadnak és kihasználnak minden kínálkozó alkalmat. Ha még fiatal: a házi­asszonynál, ha könnyen megy, a házikis­asszonynál, ha elég csinos, a szobaleánynál. Matild környezetében nagyrészt modern gondolkodású, élnivágyó férfiak fordultak meg s így nem sok kilátása volt az elmaradt, naív felfogású Dénesnek arra, hogy megértik egymást. A fiú tartózkodó viselkedése semmi­vel sem árulta el, hogy lelke beleszédült Ma­tild ragyogó szemének titokzatos mélységébe. Mellette ült és nem érintette hozzá a térdét. Föladta rá a kabátot és meg sem próbálta átölelni vállait. Csak egy mozdulatra lett volna szükség. De ő mindig elmulasztotta megtenni az első lépést a közeledés felé. Gyávaság volt ez? Vagy olyan nők fordul­tak elő eddig életében, akik kiismerték őt és nem volt kénytelen arra, hogy tulajdonságán változtasson ? »— Ha jelentek valamit szá­mára, akkor kell, hogy ennek kifejezést adjon. Ha pedig közömbös velem szemben, én nem alázom meg magam.« — Ez volt az a mon­dás, amely mögött meghúzódhat a gyávák óvatossága, az elkényeztetett kényelem vagy saját értékünk nagyrabecsülése. Belátható tehát, hogy nem várhattunk em­­lítésreméltó eseményt abból, hogy a sors sze­szélye egymás útjába hozta Dénest és Ma­­tildot. Mégis, váratlanul történt valami. Egy őszi este színházból jöttek ki Matild és rokonai. Kettesével indultak hazafelé. Ma­­tildot Dénes kísérte. Hűvös, szeles idő volt s Matild- bájos közvetlenséggel, — ami egész lényét, jellemezte — fölajánlotta muffjának felét. És ott, a muff sötét alagútjában, össze­tévedt két hideg kéz. Összeért, összeölelke­zett, összefonódott s a szakadt bélés labirin­tusában, a vatta fehér hóhegyei között, ta­vaszi máglyát gyújtott az egészséges, fiatal, forrón lüktető vér. — Ha mi most egyedül lehetnénk! — sóhajtotta magában a fiú. — Csak hatal­mamban állana, könyörtelenül elsöpörnék innen mindent és mindenkit, hogy ne legyen más itt rajtunk kívül. A karjaimba zárnám, magamhoz ölelném. Megfojtanám egy bolond, eszeveszett csókkal, így nem csókolták még. Izzó, szomjas ajkamon vinném felé a lelkem, édesen fájdalmas mámorba, szédítő, ünnepi találkozóra! Nem történt semmi. Megérkeztek. A kezek szétváltak. Dénes pedig lassú léptekkel indult hazafelé, miközben boldogan mondotta ma­gában: »— Nincs nagyszerűbb csoda a vilá­gon, mint amikor két fázós, hideg kéz össze­simul és fölmelegednek tőle mind a ketten.« Ezek után már csak lehet remélni, hogy a kis regény megindul ?! Tényleg, minden jel erre vallott. Dénes ugyan nem változtatott lényegesen eddigi magaviseletén. »— Talán csak múló hangu­lat nyilatkozott meg Matild viselkedésében. Vagy hiúsági erőpróba volt, megtudni, meddig vagyok képes zárkózottságomat megőrizni ?« Mégis több megértéssel, melegebb bizalom­­tral néztek egymás szemébe, amikor legkö­zelebb találkoztak. Sőt megtörtént az a rend­kívüli eset, hogy újabb találkozást beszéltek meg, amelynél mellőzték a család többi tag­jait. Dénes már jóval előbb ott volt a megálla­pított helyen, izgatottan, türelmetlenül sétált fel s alá. Hiába várt, Matild nem jött el. — Vége, vége! — mondotta szomorúan a fiú., — Valószínűleg megfedkezett ígéreté­ről. Ézt négy napon keresztül nem is tudtam másra gondolni. — Keserűséggel eltelve tért haza. — Nincs jogom kérdezni, miért nem jött? Vége. Befejeztük. Elhatározta, hogy többé nem keresi fel Matildot. Egy hétig hősiesen kitartott, de azután eszébe jutott, hogy néhány kölcsön­adott könyvet kell elhozni tőlük. Fölment. A szobában utcai öltözetben, indulásra készülve találta az öreg Pajornét. — Csak üljön le. Foglaljon helyet. — mondotta Pajorné kedves, jóságos mosolyá­val. — Legalább szórakoztatni fogja egy ki­csit Matildot. Nagyon unatkozna, ha most egyedül maradna. Nekem, sajnos, távoznom kell. A viszontlátásra. Dénes habozva állott az asztal mellett. Az ajtó becsukódott és ő ott maradt Matild­­dal. Egy távoli székre ült. Arca olyan ko­mor, engesztelhetetlen kifejezést öltött, hogy szinte megfagyasztotta a nőt. — Borzasztóan ostoba vagyok, — mon­dotta magában. — Mennyire vágyódtam arra, hogy így együtt lehessek vele és most sértő­dött büszkeséggel kínozom magam. Most már mindegy. Befejeztük. Nem leszek az ő akarat­nélküli, engedelmes hangszere, amely sírva­­nevetve, csak kellemes időtöltésre szolgál. Még csak nem is próbál mentegetőzni. Néhány közömbös szó után a könyvekre terelte a beszédet és készülődni akart a távo­zásra. — Még csak meg sem köszöntem a köny­veket, — szólott Matild. — Pedig igazán nagy élvezetet szerzett nekem velük . . . Régen nem láttam magát. — Ránézett a férfira, akinek arcán dac és bánat ült. — Azóta más olvasnivalóm is akadt. Meghűl­tem és a szobát kellett őriznem. Volt alkal­mam olvasásra bőven. Az egyik könyv kü­lönösen tetszett. Régi mesék új köntösben. Ha nem nagyon siet, talán hallgassa meg közülük Csipkerózsa történetét. Asszony írta... De szabad egy kissé közelebb ülnie. Miért beszéljek olyan messzire magához ? "Gróf PI­ERRE DE FLEURIEU, híres .Vincia pilóta, aki a magyar kormánnyal a páris—budapest—konstantinápolyi léghajózás ügyében tárgyalásokat folytat. ROMÁN DIPLOMÁCIAI KÉPVISELŐ BUDAPESTEN. Jobbról Trifu főkonzul, balról Ár­on titkár.

Next