Orvosi Hetilap, 1921. január (65. évfolyam, 1-5. szám)
1921-01-16 / 3. szám
65. évfolyam 3. szám. Budapest, 1921 január 16. ORVOSI HETILAP Alapította: Markusovszky Lajos 1857-ben. Folytatta: Antal Géza és Hőgyes Endre. SZERKESZTI ÉS KIADJA: LENHOSSÉK MIHÁLY egyet. tanÁr főszerkesztő és SZÉKELY ÁGOSTOM egyet. tanÁr szerkesztő. EREDETI KÖZLÉSEK. TARTALOM. Bókay János: Concetti L. 22. lap. Szontagh Félix: Variatio, virulentia, periodicitás és anyagforgalom relatióban egymással. 17. lap. Ernst Zoltán: A kir. magy. tud.-egyetem I. sz. belklinikájának közleménye. (Igazgató: Bálint Rezső dr., egyetemi nyilv. rend. tanár.) Vizelet- és maradék-nitrogén meghatározása Kjeldahl szerint kevés vegyszer felhasználásával. 19. lap. Eiszenmann Oszkár: Közlemény a fővárosi Szent István közkórház új idegosztályáról. (Főorvos: Sarbó Artur dr., egyetemi tanár.) Mindkét nervus pudendus communis helyi érzéstelenítés útján létrehozott neuritise s ennek tünetcsoportozata. 20. lap. Budapesti kir. Orvosegyesület. (VII. rendes tudományos ülés 1920 deczember 4.-én.) 23. lap. Irodalom-szemle. Könyvismertetés. J. Mackenzie: Krankheitszeichen und ihre Auslegung. — Új könyvek. — Lapszemle. Sebészet. Stölzner: A Bier-féle regeneratiós eljárás. — Stromeyer: A sebészeti gümőkór conservativ kezelése. — Kisebb közlések az orvosgyakorlatra. 24—25. lap. Vegyes hirek. 25. lap. EREDETI KÖZLEMÉNYEK. Variatio, virulentia, periodicitás és anyagforgalom relatióban egymással.* Irta: Szontagh Felix dr., egészségügyi főtanácsos, egyet.ez. rk. tanár. Karl Kamillo Schneider az ő könyvét: „Einführung in die Deszendenztheorie“ (2. Auflage, Jena 1911) a következő szavakkal zárja: „Közös munkálkodás, a kritikában óvatosság, az ellenkező gondolatok nagyobb megbecsülése, minden elmélet legintimebb igazságtartalmának a kifejlesztése, az összes nehézségek teljes elismerése, ebben látom az eszközét az eredményes descendentia-elméleti búvárkodásnak“. Ezeket a szavakat mi is megszívleljük, hiszen a tudományos orvostannak a problémája: az ép és egészséges, meg a beteg ember. A descendentia elméletének értelmében a sorozatnak a legmagasabb fokán áll a homo sapiens. Nem lehet kétségünk aziránt, hogy, ha az emberi szervezetnek, ennek a leginkább differencziált vitalis zárt stationaer systemának organisatióját, jobban mondva geno- és phaenotypusát determináló, illetve realizáló organisatorius princípiumokat megérteni akarjuk, a fejlődést annak csakúgy, mint a descendentia elméletének alapvető elveivel tisztába kell hogy jussunk. De még ennél is sokkal nagyobb és nehezebb az a probléma, amelynek neve: a beteg ember. Hogy a beteg ember szervezete részéről bármely alakban megnyilvánult és megnyilvánuló tüneményeket és elváltozásokat, vagyis tehát az úgynevezett betegségeket származásukban, de egyszersmind jelentőségükben is analyzálhassuk, szükséges, hogy ismerjük a szervezet ontogenesisének phasisait és anatómiáján és histológiáján kívül elsősorban is physiologiáját. Nevezetesen ez utóbbiban kell, hogy, mélyebben hatoljunk be mint eddig az anyagforgalom rejtélyeibe. Mert hiszen az úgynevezett assimilatív folyamatok, továbbá a structura szaporodása — vagyis fejlődés és növekedés — egy organizáló avagy vitális energia által — Schneider a Lebenstonung (ad normam Wärmetonung) szót is alkalmazza, hogy az energia ezen alakjának a tevékenységét legalább megközelítőleg jellemezze — nemcsak kísértetnek, hanem egyenesen irányíttatnak. A vitalis energia az organikus fejlődésnek el nem engedhető postulatuma. Ennek ellentéte a dissimilatio, vagyis a plasma fogyása, illetve átalakulása holt anyaggá. A halál — az individuális csakúgy, mint a fajok pusztulása — a biológiában legnagyobb figyelemre méltó tünemény, de mai ismereteink mellett nem éppen könnyen érthető jelenség. Ha azt mondjuk, hogy dissimilatív vagy bomlásos folyam Előadás a budapesti kir. orvosegyesület 1920 november 6.-án tartott ülésén. matok kerülnek az assimilatio fölé, úgy ezzel ugyan jellemezzük, de még nem magyarázzuk a halált, amely az életből fejlődik, mégpedig azért, mert az organikus rendszer állandóan fejlődésben lévén, eo ipso kell, hogy magában hordja a dispositiót nemcsak betegségekre, de a halálra is. Weismann felfogásával szemben, hogy a halál csak a metazoonok tulajdonsága, nem pedig az egysejtű, halhatatlanságra praedestinált individuumoké, élhetünk azzal az egyszerű ellenvetéssel, hogy abban a perezben, amelyben az egysejtű individuumból egyszerű oszlás által két szervezet keletkezik, az individuum mint olyan élni megszűnt. Sokkal több igazság van abban, hogy a metazoonoknak csak a somája hal meg, nem pedig a határtalan szaporodásra képes csírasejt. Arra a kérdésre, hogy miért pusztulás a soma sorsa, feleletében tagadja Weismann, hogy a halál az összes élő anyag lényegéből folyó szükségszerűség volna és belső, magában az élet természetében fekvő okban rejlenék. A darwinismus, illetve a selectio elméletének értelmében tehát a halál, mint a czélszerű adaptio egy neme, a szervezetek fejlődésének menetében a földön fejlődött ki. Vagyis: az egyén életének határtalan tartama czéltalan fényűzés volna. De''kinek vagy minek a szempontjából volna czéltalan fényűzés? Állapodjunk meg, mert a gondolatot tovább fűzve, olyan következtetésre kell jutnunk, mely absurdumban végződik. Nem csoda, hogy azok, akik a darwinismust mint egyáltalában ki nem elégítő elméletet el nem ismerik, például a túl korán sírba szállott Pauly, aki a tisztán, a régi lamarckismus hasisán állott, Weismann felfogását támadják. Verworn (Allgemeine Physiologie, Jena 1909), annak az előrebocsájtása után, hogy az élet folytonossága a földön eddig nem szakadt meg, ellenben az élő anyag állandóan elhal, azt tartja, hogy nem egy bizonyos systema, mint az élő anyag, és nem egy bizonyos mozgáscomplexum, mint aminő az élet, halhatatlan, hanem halhatatlan és örökkévaló az universum és az, ami benne történik. Valóban így van-e, vagy nem, ne feszegessük. De ha valaki, mint például Verworn, az életet csakis bizonyos mozgáscomplexumnak minősíti, mindazonáltal az anyagforgalomnak önkormányzatot (Selbststeuerung) tulajdonít, akarva- nem akarva egy, de nem éppen rossz társaságba kerül Lamarckkal, Pauly-val, de még Bunge-val, Pflüger-rel, Rindfleischsal, Schneider-rel és másokkal is. Mert oly anyagforgalom, mely magamagát szabályozza, vagyis tehát autonóm, nem jelenthet mást, mint amit már Austoteles az ő entelechiájával, Reineke az ő determinánsaival, Driesch az ő szabályozó és alakító princípiumával és Schneider az organizáló energiával akar velünk megértetni. És ha Rindfleisch (Deutsche mediz. Wochenschrift, 1895) az organikus anyagnak önrendelkezést (Selbstbestimmung) tulajdonít, ugyanazt cselekszi, mint Pauly, aki a Lamarck princípiumát psychophysikainak minősíti és ebben a princípiumban látja Lamarck legnagyobb érdemét.