Pajtás, 1968. július, december (23. évfolyam, 26-51. szám)

1968-08-01 / 30. szám

NAGYAPÁVAL bekopogtam hozzá. Bevallom, han­gosan dobogott a szívem. Ezt mond­ta: „Maga, sajnos, tehetséges. Azt tanácsolom magának, hagyja abba, amíg nem késő! Rengeteg keserű­ség vár magára. De tudom, úgyis hiába beszélek!” Hamarosan meg is jelent legelső versem, a „Ló”. És képzeld, mi történt? Lemaradt alóla a nevem! Felindultan rohantam föl a szerkesztőhöz. Kedvesen elmoso­lyodott: „Kérem, mit búsul ezért? Éppen elégszer fogja még nyomta­tásban olvasni a nevét!” (Nagyon jó szemű szerkesztő lehe­tett a megboldogult Wallesz Jenő! Ha ma élne, akkor a következő szel­lemi leltárt készíthetné felfedezettje neve mellé, annak csaknem négy év­tizedes, lankadatlan és irodalomtör­téneti jelentőségű munkálkodása után, műfajok szerint. Tizenegy re­gény! Három színdarab!Három báb­darab! Három film! Vagy harminc rádiójáték! És ki tudná pontosan szeret-számát adni: hány irodalmi művet dramatizált, hány meseköny­vet és ifjúsági antológiát szerkesz­tett, hány száz, ha ugyan nem ezer színházi kritikát, cikket, tárcát írt Hárs László a különböző szerkesztő­ségekben, ahol dolgozott az elmúlt évtizedek során! Csak néhány műve címét hadd soroljak föl. A regények közül: „Majd a gyerekek!” „Fordított esztendő”, „Biri és Bori”, „T­TT”. És a legutóbbi: „Az égből pottyant nagyapa”. Színdarabok: „Titkos őrs”, „Barátom a miniszter”, „Győztes ke­restetik!”. Ránky Györggyel nagy­szerű gyermekoperát írtak belőle! Bábdarabok: „Ludas Matyi”, „Rossz­csont Peti”. Filmek: „Beszterce ost­roma”, „Díszmagyar”, „A pirospet­­­tyes labda”. (A korán elhunyt Cser­mák Tibor grafikus művész rajzolta meg a történetet, amely 1961-ben el­hozta a velencei Filmbiennáléról a Nagy-díjat, az Arany Oroszlánt!) — Most az első kötetedről mesélj, amelyért becsuktak! Hogyan jelent meg? — Mint József Attiláé. Én is elő­fizetőket gyűjtöttem. Megjelent 500 példányban. Megmaradt belőle 400. Senkinek sem kellett akkoriban a verseskötet. De a széppróza sem. Sosem felejtem el, az első ifjúsági regényemet, a „Miénk az Erzsébet tér!” című könyvemet a Dante Ki­adó vette meg — örök áron! — száz­ötven pengőért! — Hobby? — Imádok fiatal tehetségeket föl­fedezni! Nyolcadik éve szerkesztem az Ifjúsági Rádió „Így írunk mi!...” című, pályázat jellegű, irodalmi mű­sorát. A nyolc év termésének java jelenik meg a Móra Kiadó „Kozmosz sorozatában”, „Ne féltsétek őket!” címmel. — Sztori ? — Hohó, de még mennyi! Például: kétszeres, büszke nagyapa vagyon! A nagyobbik unokám most lett ne­gyedik egy országos gimnáziumi ta­nulmányi versenyen, a történelem szakon! — Régebbi emlék? — 1944-ben megszöktem Almás­füzitőről, a munkaszolgálatos század­ból. Feleségem, Sziráky Judit, aki szintén író, bújtatott el a laká­sán. Pietro, valamilyen Pietro volt az álnevem a hamis papírjaimon, amelynek hamis adatai szerint fiu­mei születésű magyar voltam. Tu­dod, mi volt abban a nehéz időben az elvem? Elébe kell menni a ve­szélynek! Éppen ezért, amíg lehetett, addig mindennap a Trombitás étte­rembe jártunk ebédelni. Kímélni akartuk élelmiszer készleteinket. Kö­zeledett az ostrom. A másik előnye az volt: A Trombitásba annyi SS és német tiszt járt enni, hogy oda a különféle járőrök be sem mertek jönni igazoltatni! Az ostrom utolsó napján SS-ek rontottak be a laká­sunkba. Először azt hittem, engem akarnak elhurcolni, de tévedtem, „csak” egy gépágyúcskát akartak a hall közepén fölállítani. Én meré­szen az SS-tiszthez léptem és heve­sen tiltakoztam tervük ellen. Perce­kig vitatkoztunk s egyszer csak egyetlen szót hallok odakintről: „Komm! Gyere!” Még pontosabban: „Nyomás!” Azzal felkötötték a nyúl csizmát a nácik és... félóra múlva a mai Moszkva tér felszabadult! — Van még ilyen hátborzongató mulatságos élményed ? — Van. Sok. De azokat már én akarom megírni! Szervusz! — Rendben. De minél előbb! HUNYADY JÓZSEF шшшк­­ Harminc évvel később, az író és olvasói: szülök és gyerekek. Az egyszerű ama­­tőrfelvételek a kétszeres büszke nagypapáról a ritkaságok közé, fölbecsülhetetlen dokumentumok közé kerülnek ... HÁRS LÁSZLÓ: Kép a falon Ágyam felett a képkeret keretez egy játszóteret, és a téren, fönn a képen, labdázik egy kislány régen. Mintha szólna: Dobom, kapd hát! úgy lendíti azt a labdát, lendíti, de mégse dobja, labdája a keret foglya. Én meg minden este nézem, egy kis labdázásra készen, hátha egyszer ott fölöttem, az a labda csak elröppen. Hogyha dobná, én elkapnám, a kislánynak visszadobnám. Ő meg dobná újra nekem, messze túl a képkereten és a piros labda szállna, mint a játszóterek álma. Nem fáradnék bele. És így labdáznánk felébredésig, míg csörögni kezd az óra . . . És nem tudna senki róla.

Next