Pajtás, 1968. július, december (23. évfolyam, 26-51. szám)
1968-08-01 / 30. szám
NAGYAPÁVAL bekopogtam hozzá. Bevallom, hangosan dobogott a szívem. Ezt mondta: „Maga, sajnos, tehetséges. Azt tanácsolom magának, hagyja abba, amíg nem késő! Rengeteg keserűség vár magára. De tudom, úgyis hiába beszélek!” Hamarosan meg is jelent legelső versem, a „Ló”. És képzeld, mi történt? Lemaradt alóla a nevem! Felindultan rohantam föl a szerkesztőhöz. Kedvesen elmosolyodott: „Kérem, mit búsul ezért? Éppen elégszer fogja még nyomtatásban olvasni a nevét!” (Nagyon jó szemű szerkesztő lehetett a megboldogult Wallesz Jenő! Ha ma élne, akkor a következő szellemi leltárt készíthetné felfedezettje neve mellé, annak csaknem négy évtizedes, lankadatlan és irodalomtörténeti jelentőségű munkálkodása után, műfajok szerint. Tizenegy regény! Három színdarab!Három bábdarab! Három film! Vagy harminc rádiójáték! És ki tudná pontosan szeret-számát adni: hány irodalmi művet dramatizált, hány mesekönyvet és ifjúsági antológiát szerkesztett, hány száz, ha ugyan nem ezer színházi kritikát, cikket, tárcát írt Hárs László a különböző szerkesztőségekben, ahol dolgozott az elmúlt évtizedek során! Csak néhány műve címét hadd soroljak föl. A regények közül: „Majd a gyerekek!” „Fordított esztendő”, „Biri és Bori”, „TTT”. És a legutóbbi: „Az égből pottyant nagyapa”. Színdarabok: „Titkos őrs”, „Barátom a miniszter”, „Győztes kerestetik!”. Ránky Györggyel nagyszerű gyermekoperát írtak belőle! Bábdarabok: „Ludas Matyi”, „Rosszcsont Peti”. Filmek: „Beszterce ostroma”, „Díszmagyar”, „A pirospettyes labda”. (A korán elhunyt Csermák Tibor grafikus művész rajzolta meg a történetet, amely 1961-ben elhozta a velencei Filmbiennáléról a Nagy-díjat, az Arany Oroszlánt!) — Most az első kötetedről mesélj, amelyért becsuktak! Hogyan jelent meg? — Mint József Attiláé. Én is előfizetőket gyűjtöttem. Megjelent 500 példányban. Megmaradt belőle 400. Senkinek sem kellett akkoriban a verseskötet. De a széppróza sem. Sosem felejtem el, az első ifjúsági regényemet, a „Miénk az Erzsébet tér!” című könyvemet a Dante Kiadó vette meg — örök áron! — százötven pengőért! — Hobby? — Imádok fiatal tehetségeket fölfedezni! Nyolcadik éve szerkesztem az Ifjúsági Rádió „Így írunk mi!...” című, pályázat jellegű, irodalmi műsorát. A nyolc év termésének java jelenik meg a Móra Kiadó „Kozmosz sorozatában”, „Ne féltsétek őket!” címmel. — Sztori ? — Hohó, de még mennyi! Például: kétszeres, büszke nagyapa vagyon! A nagyobbik unokám most lett negyedik egy országos gimnáziumi tanulmányi versenyen, a történelem szakon! — Régebbi emlék? — 1944-ben megszöktem Almásfüzitőről, a munkaszolgálatos századból. Feleségem, Sziráky Judit, aki szintén író, bújtatott el a lakásán. Pietro, valamilyen Pietro volt az álnevem a hamis papírjaimon, amelynek hamis adatai szerint fiumei születésű magyar voltam. Tudod, mi volt abban a nehéz időben az elvem? Elébe kell menni a veszélynek! Éppen ezért, amíg lehetett, addig mindennap a Trombitás étterembe jártunk ebédelni. Kímélni akartuk élelmiszer készleteinket. Közeledett az ostrom. A másik előnye az volt: A Trombitásba annyi SS és német tiszt járt enni, hogy oda a különféle járőrök be sem mertek jönni igazoltatni! Az ostrom utolsó napján SS-ek rontottak be a lakásunkba. Először azt hittem, engem akarnak elhurcolni, de tévedtem, „csak” egy gépágyúcskát akartak a hall közepén fölállítani. Én merészen az SS-tiszthez léptem és hevesen tiltakoztam tervük ellen. Percekig vitatkoztunk s egyszer csak egyetlen szót hallok odakintről: „Komm! Gyere!” Még pontosabban: „Nyomás!” Azzal felkötötték a nyúl csizmát a nácik és... félóra múlva a mai Moszkva tér felszabadult! — Van még ilyen hátborzongató mulatságos élményed ? — Van. Sok. De azokat már én akarom megírni! Szervusz! — Rendben. De minél előbb! HUNYADY JÓZSEF шшшк Harminc évvel később, az író és olvasói: szülök és gyerekek. Az egyszerű amatőrfelvételek a kétszeres büszke nagypapáról a ritkaságok közé, fölbecsülhetetlen dokumentumok közé kerülnek ... HÁRS LÁSZLÓ: Kép a falon Ágyam felett a képkeret keretez egy játszóteret, és a téren, fönn a képen, labdázik egy kislány régen. Mintha szólna: Dobom, kapd hát! úgy lendíti azt a labdát, lendíti, de mégse dobja, labdája a keret foglya. Én meg minden este nézem, egy kis labdázásra készen, hátha egyszer ott fölöttem, az a labda csak elröppen. Hogyha dobná, én elkapnám, a kislánynak visszadobnám. Ő meg dobná újra nekem, messze túl a képkereten és a piros labda szállna, mint a játszóterek álma. Nem fáradnék bele. És így labdáznánk felébredésig, míg csörögni kezd az óra . . . És nem tudna senki róla.