Pásztortűz, 1925 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1925-07-12 / 14. szám
308 -A magyar festőkirály. Munkácsy Mihály halálának 25-ik évfordulójára írta : Szokolay Béla. A magyar kultúra most éli a jubileumok korát. Centenáriumok ünnepségein, nagyválságok és sötét sors sodrából a nagy múltnak, a nemzet kulturális hőskorának emléke merül fel. Messziről és ólmos szürkeségen át idelobog annak a kornak óriás fárosza. Megtépett és megviselt létünk, szürkén véres állapotunk sziluettjén fázva böngésszük fényének késő, „mene, tekel, faresz“ reflexeit. De keserűvé kell romlania szánkban az ünnepi kalácsnak, haszontalan hetvenkedéssé kell olcsóbbodnia az erőnek, ha nem értjük meg a nagy, tüzes jeleket. Jóslatok és sorsunk táltos rovásai égnek szemeinkben. Izzó és elvetemülten meg nem látott gerendák ezek a bűnök, mik szégyenlángot vetnek és későnlátókká kényszerítenek minket. * * * Nyugatról lobbant fel, de a mi életünk szomorú hamujában örökké ott parázslott a nemzetiségi eszme. Mikor hozzánk eljutott, csak hangsúlyozta létünk nagy problémáit és tömörekké fogalmazta Bécshez való viszonyunkat. Harcok élesedtek. Az élet megtelt készülődéssel. A kor telítettségéből olyan hősi generáció pattant ki, mely minden tekintetben csodákat teremtett. Széchényi, Deák, Kossuth politikai koncepciója mellett Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Madách stb. az irodalomban, Székely Bertalan, Lotz, Benczúr, Munkácsy, Feszty stb. a festészetben, Ferenczy, Izsó, Fadrusz, Strobl, Zala stb. a szobrászatban ugyanazt, a nemzet egész testében felelevenedett értéket, ugyanazt a bőséggel kiáradó vitalitást jelentik. Ugyanabból a gazdagságból árad ki a nemzeti színjátszás hirtelen kifejlődése és a Fáy által alapított pénzintézettel, mint szinte első lépéssel, gazdasági életünk megalapozása is. A tudományokat az újonnan alapított Akadémia, a művészeteket a Társulat veszi gondozásba. Utak, vasutak, gyönyörű paloták, templomok épülnek. Folyókat szabályoznak, hidakat vernek, mocsarakat csapolnak le. A magyar élet sürgőnyüzsgő sokadalommá nőtt. Felfokozott életté csattant a közös, egységes ideálban, a nemzeti eszmében megtermékenyült szoros értelmi egység. Minden csodát, minden hőstettet az a törhetetlen, tömör egység tükröztet, mely a mi lelkesedni páratlanul tudó fajtánknak mámoros fellobbanása volt. „A legnagyobb magyarnak“ a jóslatát egyetlen emberöltő váltotta valóra: az 1848-as szabadságharctól a millenniumig terjedő félszázad. Ennek az egyetlen félszázadnak nagy emberterméséből való Munkácsy Mihály „festőkirály.“ Régi művészcsaládból származott. Csodálatos életsorsának és egyéniségének alakulására igen nagy fontosságú volt az, hogy első benyomásait az 1848-as mozgalmakból merítette. Másik — életrajzíróitól kevés figyelemre érdemesített — körülmény az a megtermékenyítő feszültség, amit asztalosinasságának ideje alatt elszenvedett megaláztatások terhe okozott. Az árva gyerek hivatalnoki család életstandardját vitte ki magával a szülei házból. Játék és vágyódott mulatság volt számára az asztalosinasság. Csak mikor régi játszópajtásai a tudományos pálya gőgjét és a hűvös távolságból való érintkezést éreztették vele, akkor döbbent rá, hogy eltévedt a társadalom komplikált szerkezetében, így következett rá az első, gyermekszerelem csalódása is. Kétségtelen, hogy ezek a tények nagy lendítőerejükkel hozzájárultak ahoz, hogy a mesterségnél magasabbrendű célokra bátorodjék, felfokozták a szívósságát és az ifjúság romantikus álmaiban tündöklő művészi pálya különösen egyszerű kivezető útnak látszott a társadalom labirintusából. Legalább erről bizonykodik az, hogy mikor bácsija beleegyezik az új pályaválasztásba, felujjong: „A lidércnyomás elmúlt. Most már hangosan hirdethetem mindenfele : nem vagyok már asztalos !“ Első mestere, Szamossy, nagy gonddal rakta le műveltsége alapjait is. A művészettörténelem, az esztétika, a művészet és mesterség alapfogalmait tőle nyerte. És a régi rossz diák most nagy szorgalommal tanulja a grammatikát és matematikát is. „Éjjel-nappal tanultam“ — írja később. Bizonyos, hogy kissé sötét és drámai látását alakító asztalosévei után enyhülés és vígasztalás volt az a pár sanyarú év, amit Szamossyval együtt küzdött végig. Az inasévek megrendítő morális szenvedései, a miliőtől zokogó undora, mikor már a művészetért, a nagy és bizton látott jövőért szenvedett és dolgozott, az emlékekkel megnövelték az akarását, szorgalmát és nagyravágyást ébresztettek benne. Pest, Bécs, München, Düsseldorf voltak tanulóéveinek nagy állomásai. Már Bécsben látta a düsseldorfi Knaus egyik képét. Elbűvöli a mester egyénisége. Közelébe vágyódik. 1868-ban otthagyja Münchent és Düsseldorfba költözik. Azalatt a két év alatt, míg közelében volt, teljesen átélhette a Knaus hatását. Át is élte, magáévá élte, úgyhogy egész piktúrájában semmi sincs, ami kimutathatóan Knausé volna. Minden hatás — az előbbiek s a későbbiek is — felolvadtak a Munkácsy erős és forró egyéniségében. Bizonyos, hogy Knaushoz is ősi és egyéni adottságai vonzották. Hatása később a párisi évek alatt teljesen felolvadt. A zálogházban c. képén kezdődik a színek derülése (talán Paál László révén a Barbizoniak hatása alatt). Újoncok, Faluhőse, c. képei után a Műterem kiállításakor a francia sajtó a színek szép derülését üdvözli. „A mester elhagyta a düsseldorfi sötétséget“. Ez a kor, a Siralomház-tól (1870) Milton, Krisztus Pilátus előtt, Kálvárián, Honfoglalás és közben egy egész Munkácsy Mihály.