Pécsi Közlöny, 1902. október (10. évfolyam, 161-187. szám)

1902-10-01 / 161. szám

é­ delmi és iparkamara közgyűlése elé vitte. Az első bármily üdvös volna, ha keresztül vinnék, csak azt idézné elő, hogy a társadalom maga véde­keznék oly törvénytelenség ellen, me­lyet törvénybe ő maga iktatott, de nem szüntetné meg a törvényes uzso­rának ily ijesztő fokát! A második — nem végzett sem­mit és mégis nagyon sokat végzett, mert legalább arra kényszerí­tette a kereskedelmi és iparkamarát, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzék. A kamarához benyújtott kérvény kezdeményezésre hívja fel a kama­rát, hogy a zálogházak államosítását sürgesse, s ha ez nem lehetséges, a zálogházakat megrendszabályozzák olykép, hogy a zálogházak áltassa­nak el a legnagyobb jogtalanságtól, a kamatok előre szedésétől, másod­szor, hogy a zálogháztulajdonosok felelősek legyenek a zálogtárcán meg­állapított becslésért, harmadszor, köte­lesek legyenek a zálogháztulajdono­sok a zálogbárca hátulján a kamat­­táblázatot alkalmazni, hogy az a szegény napszámos is, aki nem ta­nult meg kamatot számítani, tudja, hogy a frt. kölcsön után hány kraj­cár kamatot kell fizetnie, s a lefo­gott kamatot a zálogos bélyegzőjével legyen köteles megjelölni. Negyed­szer, kívánja a kérvény, hogy a ka­mat nagysága leszállíttassék. Erre a négy pontra aztán a Kereskedelmi és Iparkamara 5217/902. szám alatt a következő végzést hozta: „A magánzálogházak ügyében ezen kamarához intézett beadvány az e hó 17-ikén megtartott kamarai ülésen tárgyalás alá vétetvén, a köz­ülés abban foglalt panaszok és javas­latok túlnyomó részét figyelembe veendőnek találta. A kivánt kezde­ményező lépések megtételét s neve­zetesen mily irányban leendő meg­tételét azonban e kamara közülése a magánzálogházak felügyeletével és ellenőrzésével megbízott I. fokú ipar­hatóságtól a felsorolt panaszokra és javaslatokra vonatkozólag bekérendő véleménytől találta függővé teen­dőnek. Ami a magánzálogházak államo­sítását illeti, azt a közülés azzal az indokolással mellőzte, mely szerint vidéki zálogházak állami vagy csak társulati kezelésben is az üzletvitel nehézkes és költséges volta miatt nem létesíthetők, amint erről az or­szág bármely helyén zálogházak nyitására engedélyt nyert egy fővá­rosi pénzintézet meg is győződött.“ Így szól a kereskedelmi és ipar­kamara. Amit a kérvényben méltá­nyosnak talál, az abban való kezde­ményező lépést elhúzza „soha nap­jáig“, mert azóta már megint el­múlott a kamara egy körülése anélkül, hogy a szükséges adatokat megszerezte volna; azt, amit nem talál keresztül vihetőnek, az egy­szerűen visszaveti szóval: nesze semmi, fogd meg jól! Kényelmes megoldás minden­esetre ! De vannak abban a kérvényben oly pontok is, amik talán mégis egy kissé több figyelmet érdemelnének, mint a­mennyit a kereskedelmi és iparkamara szentel nekik e hatá­rozatban, így mindjárt a kamat kérdése. Nem tudom felfogni, hogy nem pi­rulnak el azok, akiknek módjuk volna változtatni a dolgon s nem teszik, mikor megengedik azt, hogy a leg­szegényebb nép fizessen kölcsönpénze után, amelyre pedig csak oly jó biztosítékot nyújt, mint az ezernyi holdak tulajdonosa a felveendő nagy pénzére, talán nem, az fizessen 15—24% kamatot. Most a pénz­olcsóság idején ! Rizikóval jár az üzlet! Dehogy jár, dehogy jár. Az a bank, ha nyakán marad a hypotheka, hát kereshet vevőt, míg talál, ám, az a zálogos, ha a nyakán marad az az arany gyűrű és nem tudja másnak eladni, tegye bele egy nagy mozsárba, törje össze jól, még az aranytörmelékért is többet kap a fémbeváltó hivataltól, mint a­meny­nyit ő adott rája, mert a zálogházak a kidolgozott arany grammjáért nem adnak többet 88 és 2 tized krajcárnál. Tavaszi felöltők, öltözékek, fehér­­neműekre nevetségesen keveset adnak. Kísérleteket tettem. Egy harminc forintba került tavaszi felöltőre két forintot kínáltak, egy 51 grammos arany­láncra 45 frtot, ezek a kísér­letek meggyőztek volna róla, ha már előzőleg meggyőződve nem lettem volna, hogy van a zálogháztulajdo­nosoknak gondjuk arra, hogy rizikó csupán az ő panaszos feljajdulásuk­­ban létezzék — a valóságban nem. Volna még egy körülmény, mely gondolkodóba ejtené az embert, ha meg tudna ezzel békülni. Hogy van az, míg azelőtt a zá­logházi árverések alkalmával a pénz­fölösleg 100 forintot is meghaladta néha, most 10 koronán felül soha sem emelkedik ? Pedig az árverés alá bocsátott tárgyak közül — 131 tárgy közül — ■ az egyik legutóbbi árverésen százon felül volt az arany és ezüst tárgy ! — Nincs árverelő ? Dehogy nincs ! Hiszen csak úgy hemzseg a zálogház környékén a sok ember, amikor ha­vonta egyszer árverés van. Hanem ez a sok ember oly szo­ros ligát kötött, hogy akár egy em­ber volna. Dávid nem veri fel annak a tárgynak az árát, amit Mózes meg akar venni. Mózes ennek a fejében nem licitál Salamonra, hogy Salamon is nyughassék, ha valamit Dávid akar megszerezni! ott vagyunk már megint — tetszik látni — nyomorba körülmények közé juttatja. Milliókat szerez a könyveivel, az emberek, mint valami mirakulumhoz járnak, iskolája alakul s a mikor már az irodalom új korszaka az ő naturalista irányától eltér, mikor kimondják rá, hogy a múlt embere, hogy a 20. század nagy irodalmi forrongása egész más kibon­takozáshoz fog vezetni, mint a­mit ő hirdet és kultivál,­­ még akkor is milliók olvas­sák és ezren érdemesítik dicsőítésre, vagy támadásokra. Olyan ember volt, a­ki a modern élet pogányságának legrejtettebb mélységeit is ismerte. Az Isten és erkölcs nélkül élő, bá­gyadt kedélyű és állatias érzésű modern ember lelkének minden zugában úgy tur­kált, boncolt és operált, mint a sebész a gennyedt testrészben. — Ezért fájdalom, hogy annyi igazságot irt. Hogy azt az igazságot irta le, a­mely a legrútabb, legszégyenlete­sebb és legfényesebb. Hogy az orvossága homeopatikus volt, a méreg kondenzált, fejlesztett alkalmazása, a kétes eredményű, veszélyes medicina. Európa összes nyelvére lefordították. A könyvkereskedők, antiquariusok kiraka­tában halomszámra láttuk nap-nap után a könyveit, s bizony még mai nap is többet vettek belőle, mint a klassikusokból. A század lélekbúvárai, költők és művészek, érdeklődő úrasszonyok és ábrándos fejű var­róleányok elolvasták őt, mind. De legtöbb olvasója a perditák, bohémek, vékony er­kölcsű és hajlékony lelkiismeretű félvilági existentiák között akadt, a­kiknek de hiába magyarázta Zola, hogy ő tulajdonkép erköl­csös intenciókkal ír (a maga fogalmai sze­rint), ők csak az idegizgató, vérforraló érzé­kiséget kutatták benne, begyűrve azokat a lapokat, melyekben a „béte humaine“ ült orgiákat, s a modern pogányság kigőzölgő perverzitása volt kodifiikálva. Ez a Zola. Az a leszállított, antiquár­­árban adott, durva papiroson, hevenyészve, népnek fordított könyv, melyet titokban szokás olvasni s azt mondani utánna: Be­szélhetsz nekem, hogy naturalista vagy, én csak az utca sarkára vitt állatiasságodat ol­vasom, azt a henye, tétlen, álmos, önfeledt, bóditó érzékiségedet, a­miben elfelejtem, hogy nehéz, zivataros életet élek s belefek­szem a meleg, bár fojtó szagu és undorító színű pocsolyádba. Ezt akarta, vagy nem ezt akarta, de ezzé lett. Nem is az értelem, nem is a szív, de az idegek, a lázongó, forró gerincagy­ú idegek fogták őt fel. Azoké lett. És ő azt mondta, hogy nem az a hivatása. Ő az emberi lélek orvosa akart lenni. Először vallotta, hogy az irodalom feladata az emberi élet minden hullámvo­nalába bepillantani, elemeire boncolni, mert az élet minden jelensége, melyet az emberek Bocaccio óta érdemetlennek tartottak az irodalmi feldolgozásra, méltó és nem mel­lőzhető. Az ember otthon, fizikai és állati életének minden fázisában, nagy és csodá­latos alkotás. A­mit tesz, legyen az a leg­­kisebbszerű és legalacsonyabb rendű, egy végtelen láncot képez, a motívumok apró szemű, de beláthatatlan átmérőjű körlánco­latát, melytől az egész egyéniség kialakul. Mért kell elhanyagolnunk tehát a legkisebb, és legrittább motívumokat, mikor azok szülik minden nagy tett és szenvedély felébredését. Ezen alapon feljogosítva érezte magát, hogy az embert elkísérje érzéki és „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1902. október 1.

Next