Pécsi Közlöny, 1902. október (10. évfolyam, 161-187. szám)
1902-10-01 / 161. szám
é delmi és iparkamara közgyűlése elé vitte. Az első bármily üdvös volna, ha keresztül vinnék, csak azt idézné elő, hogy a társadalom maga védekeznék oly törvénytelenség ellen, melyet törvénybe ő maga iktatott, de nem szüntetné meg a törvényes uzsorának ily ijesztő fokát! A második — nem végzett semmit és mégis nagyon sokat végzett, mert legalább arra kényszerítette a kereskedelmi és iparkamarát, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzék. A kamarához benyújtott kérvény kezdeményezésre hívja fel a kamarát, hogy a zálogházak államosítását sürgesse, s ha ez nem lehetséges, a zálogházakat megrendszabályozzák olykép, hogy a zálogházak áltassanak el a legnagyobb jogtalanságtól, a kamatok előre szedésétől, másodszor, hogy a zálogháztulajdonosok felelősek legyenek a zálogtárcán megállapított becslésért, harmadszor, kötelesek legyenek a zálogháztulajdonosok a zálogbárca hátulján a kamattáblázatot alkalmazni, hogy az a szegény napszámos is, aki nem tanult meg kamatot számítani, tudja, hogy a frt. kölcsön után hány krajcár kamatot kell fizetnie, s a lefogott kamatot a zálogos bélyegzőjével legyen köteles megjelölni. Negyedszer, kívánja a kérvény, hogy a kamat nagysága leszállíttassék. Erre a négy pontra aztán a Kereskedelmi és Iparkamara 5217/902. szám alatt a következő végzést hozta: „A magánzálogházak ügyében ezen kamarához intézett beadvány az e hó 17-ikén megtartott kamarai ülésen tárgyalás alá vétetvén, a közülés abban foglalt panaszok és javaslatok túlnyomó részét figyelembe veendőnek találta. A kivánt kezdeményező lépések megtételét s nevezetesen mily irányban leendő megtételét azonban e kamara közülése a magánzálogházak felügyeletével és ellenőrzésével megbízott I. fokú iparhatóságtól a felsorolt panaszokra és javaslatokra vonatkozólag bekérendő véleménytől találta függővé teendőnek. Ami a magánzálogházak államosítását illeti, azt a közülés azzal az indokolással mellőzte, mely szerint vidéki zálogházak állami vagy csak társulati kezelésben is az üzletvitel nehézkes és költséges volta miatt nem létesíthetők, amint erről az ország bármely helyén zálogházak nyitására engedélyt nyert egy fővárosi pénzintézet meg is győződött.“ Így szól a kereskedelmi és iparkamara. Amit a kérvényben méltányosnak talál, az abban való kezdeményező lépést elhúzza „soha napjáig“, mert azóta már megint elmúlott a kamara egy körülése anélkül, hogy a szükséges adatokat megszerezte volna; azt, amit nem talál keresztül vihetőnek, az egyszerűen visszaveti szóval: nesze semmi, fogd meg jól! Kényelmes megoldás mindenesetre ! De vannak abban a kérvényben oly pontok is, amik talán mégis egy kissé több figyelmet érdemelnének, mint amennyit a kereskedelmi és iparkamara szentel nekik e határozatban, így mindjárt a kamat kérdése. Nem tudom felfogni, hogy nem pirulnak el azok, akiknek módjuk volna változtatni a dolgon s nem teszik, mikor megengedik azt, hogy a legszegényebb nép fizessen kölcsönpénze után, amelyre pedig csak oly jó biztosítékot nyújt, mint az ezernyi holdak tulajdonosa a felveendő nagy pénzére, talán nem, az fizessen 15—24% kamatot. Most a pénzolcsóság idején ! Rizikóval jár az üzlet! Dehogy jár, dehogy jár. Az a bank, ha nyakán marad a hypotheka, hát kereshet vevőt, míg talál, ám, az a zálogos, ha a nyakán marad az az arany gyűrű és nem tudja másnak eladni, tegye bele egy nagy mozsárba, törje össze jól, még az aranytörmelékért is többet kap a fémbeváltó hivataltól, mint amenynyit ő adott rája, mert a zálogházak a kidolgozott arany grammjáért nem adnak többet 88 és 2 tized krajcárnál. Tavaszi felöltők, öltözékek, fehérneműekre nevetségesen keveset adnak. Kísérleteket tettem. Egy harminc forintba került tavaszi felöltőre két forintot kínáltak, egy 51 grammos aranyláncra 45 frtot, ezek a kísérletek meggyőztek volna róla, ha már előzőleg meggyőződve nem lettem volna, hogy van a zálogháztulajdonosoknak gondjuk arra, hogy rizikó csupán az ő panaszos feljajdulásukban létezzék — a valóságban nem. Volna még egy körülmény, mely gondolkodóba ejtené az embert, ha meg tudna ezzel békülni. Hogy van az, míg azelőtt a zálogházi árverések alkalmával a pénzfölösleg 100 forintot is meghaladta néha, most 10 koronán felül soha sem emelkedik ? Pedig az árverés alá bocsátott tárgyak közül — 131 tárgy közül — ■ az egyik legutóbbi árverésen százon felül volt az arany és ezüst tárgy ! — Nincs árverelő ? Dehogy nincs ! Hiszen csak úgy hemzseg a zálogház környékén a sok ember, amikor havonta egyszer árverés van. Hanem ez a sok ember oly szoros ligát kötött, hogy akár egy ember volna. Dávid nem veri fel annak a tárgynak az árát, amit Mózes meg akar venni. Mózes ennek a fejében nem licitál Salamonra, hogy Salamon is nyughassék, ha valamit Dávid akar megszerezni! ott vagyunk már megint — tetszik látni — nyomorba körülmények közé juttatja. Milliókat szerez a könyveivel, az emberek, mint valami mirakulumhoz járnak, iskolája alakul s a mikor már az irodalom új korszaka az ő naturalista irányától eltér, mikor kimondják rá, hogy a múlt embere, hogy a 20. század nagy irodalmi forrongása egész más kibontakozáshoz fog vezetni, mint amit ő hirdet és kultivál, még akkor is milliók olvassák és ezren érdemesítik dicsőítésre, vagy támadásokra. Olyan ember volt, aki a modern élet pogányságának legrejtettebb mélységeit is ismerte. Az Isten és erkölcs nélkül élő, bágyadt kedélyű és állatias érzésű modern ember lelkének minden zugában úgy turkált, boncolt és operált, mint a sebész a gennyedt testrészben. — Ezért fájdalom, hogy annyi igazságot irt. Hogy azt az igazságot irta le, amely a legrútabb, legszégyenletesebb és legfényesebb. Hogy az orvossága homeopatikus volt, a méreg kondenzált, fejlesztett alkalmazása, a kétes eredményű, veszélyes medicina. Európa összes nyelvére lefordították. A könyvkereskedők, antiquariusok kirakatában halomszámra láttuk nap-nap után a könyveit, s bizony még mai nap is többet vettek belőle, mint a klassikusokból. A század lélekbúvárai, költők és művészek, érdeklődő úrasszonyok és ábrándos fejű varróleányok elolvasták őt, mind. De legtöbb olvasója a perditák, bohémek, vékony erkölcsű és hajlékony lelkiismeretű félvilági existentiák között akadt, akiknek de hiába magyarázta Zola, hogy ő tulajdonkép erkölcsös intenciókkal ír (a maga fogalmai szerint), ők csak az idegizgató, vérforraló érzékiséget kutatták benne, begyűrve azokat a lapokat, melyekben a „béte humaine“ ült orgiákat, s a modern pogányság kigőzölgő perverzitása volt kodifiikálva. Ez a Zola. Az a leszállított, antiquárárban adott, durva papiroson, hevenyészve, népnek fordított könyv, melyet titokban szokás olvasni s azt mondani utánna: Beszélhetsz nekem, hogy naturalista vagy, én csak az utca sarkára vitt állatiasságodat olvasom, azt a henye, tétlen, álmos, önfeledt, bóditó érzékiségedet, amiben elfelejtem, hogy nehéz, zivataros életet élek s belefekszem a meleg, bár fojtó szagu és undorító színű pocsolyádba. Ezt akarta, vagy nem ezt akarta, de ezzé lett. Nem is az értelem, nem is a szív, de az idegek, a lázongó, forró gerincagyú idegek fogták őt fel. Azoké lett. És ő azt mondta, hogy nem az a hivatása. Ő az emberi lélek orvosa akart lenni. Először vallotta, hogy az irodalom feladata az emberi élet minden hullámvonalába bepillantani, elemeire boncolni, mert az élet minden jelensége, melyet az emberek Bocaccio óta érdemetlennek tartottak az irodalmi feldolgozásra, méltó és nem mellőzhető. Az ember otthon, fizikai és állati életének minden fázisában, nagy és csodálatos alkotás. Amit tesz, legyen az a legkisebbszerű és legalacsonyabb rendű, egy végtelen láncot képez, a motívumok apró szemű, de beláthatatlan átmérőjű körláncolatát, melytől az egész egyéniség kialakul. Mért kell elhanyagolnunk tehát a legkisebb, és legrittább motívumokat, mikor azok szülik minden nagy tett és szenvedély felébredését. Ezen alapon feljogosítva érezte magát, hogy az embert elkísérje érzéki és „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1902. október 1.