Pécsi Napló, 1912. november (21. évfolyam, 249-273. szám)

1912-11-01 / 249. szám

a mai kultúremberig, hanem a majomtól származva, fejlődtünk a jelen plusz majomemberig. Ez az öntudat, emberi nagyságunkat egy cseppel sem emeli feljebb, ellenkezőleg leszállítja. A felbőszült istenek bizonyára már megsokallották ezt az agyoncsépelt teóriát, mert egyelőre elvittek minden idealizmust a föld színéről, s rábízták a csillagokra. Szerencsére, némely földi sajtó még nincs nexusban a túlvilági sajtóval, mert különben a csillagok is már be lettek volna feketítve, de az idealizmus oly messze csillagokba, oly magasan van elhelyezve hogy oda már csak a kiválasztottak, a költők, írók és művészek szállnak fel, hogy tiszta inspirációkat szerezzenek. Az anyag és az eszmény közti harc már emberemlékezet óta folyik. Hű szövetségese az elsőnek az embergyűlősét, a másiknak az emberszeretet. A gyűlölet pusztító vihar, amely nem kímél semmit, magával sodor mindent a mi útjában áll! A szeretet hasonlít az örök tavaszhoz, amely gyönyörrel tölti be a szíveket! A gyűlölet nem ad semmit; a szeretet mindent ad, mert az oltalmaz, segít, egyenget és megbocsájt. A világtörténelem lelkiismeretesen feljegyezte s fel is fogja mindig jegyezni az embergyűlölet statisztikáját, nehogy az emberiség valamikép elfelejtse, hogy hány király, hadvezér és miniszter lett megfojtva, megmérgezve, lelőve és légberöpítve, de azzal, hogy évszázadok óta hány anya vitt végbe szeretetből hőstettet, hány hitves áldozta fel magát szeretetből hitvestársáért, barátnő barátért, arról nem írnak könyveket! Persze, ezek csak nők voltak ! Menjünk a temetőbe ! Gondoljunk ma drága halottainkra ! A temető az a hely, ahol csak a végtelen, a sirontáli szeretet van feljegyezve és azokon a sírköveken, melyekről semmit se, vagy csak egy keresztnevet olvasunk le, talán a legmélyebb szeretet van feljegyezve ! Nincs lelki halál! A lélek örökké élt és él! Ezrivel repülnek ma közöttünk a gyermeklelkek, rászállnak, odasimulnak az anyaszívekre, hogy még szorosabban fűzzék azokat magukhoz. Itt e hant előtt a vezeklők bocsánatért, amott az árvák tanácsért, vigaszért esedznek. Égő sóhajok tapadnak a kövekre, a kövek felmelegednek, a sóhajok a mélységből viszszaszállnak és elsuttogják a vigasztaló, tanács és bocsánatadó szavakat. Ki tudná megszámlálni, hogy hányan mondják ma ugyanezen szavakat — Oh, bár csak már én is itt pihenhetnék! És hányan készülnek ma az utolsó útra ! Készüljünk tehát mi is ! Az út komoly, szent és magasztos, mert Istenhez vezet. Üresen ne térjünk be az örök birodalomba ! Az, aki sokat visz magával, sokat remélhet, aki semmit sem visz, az ne várjon semmit sem, aki minden boldogságát itt hagyta, annak minden visszaadatik ! Késő van ! Már bezárják a fekete rácskaput ! Még egy búcsúpillantás, azután térjünk haza. Milyen csendes lett az otthon ! Üljünk a kandallóhoz, nézzünk hosszan... hosszan...a tűzbe. Mert jól esik a sírás akkor, mikor nem látja senki sem__ ésszel. Kincs szomorúbb a mogorva, Komor őszi időnél, Mikor más se látszik egy-egy Tömérdek felhőrnél. Csupa bánat, csupa kétség A föld is, az ég is... Mintha egy nagy könynyé válnék A nagy mindenség is ! Szegény tájnak, mintha örök vagy kétségbe esve : Fénylő napról, friss lávákról Reménye se lemre. Oh természet, de sivár vagy Hit és remény nélkül... Ments meg engem Uram Isten Ilyen öregségiül ! ...Nem ez az ősz az én őszöm, Hanem az a másik: Mikor a táj, bágyadtan bár, Mosolyogni látszik... S mikor a nagy ráboruló Csendes lemondásban : Még örömét Idi egy-egy Mamáik sugárban ! fittkor minden őszi rózsa Emléke a nyárnak, S van valami költészete Albcapbotárnak „Pécsi Napló" 1912. november . A sirok fényűzése. Halottak napi elmélkedés. (V. L.) Minden halottak napján két érzelemhullám ütközik az emberben. Az egyik a megindító, a megható, a tiszta kegyelet forrásából fakadó érzés, melynek jól esik látni a temetők sirkantjain felgyűlő mécseket, az emberek bánatos, komor hangulatát, a temetőnek koszorús díszét; a másik érzelem már kellemetlen : a kegyeletnek vásári sceneriája, a reklámkegyelet, mely egyre bántóbban és egyre hivalyóbban hirdeti az átlagos ember közönséges színvonalát, kicsinyes gőgjét és stréber ostobaságát. Mert mit tagadjuk, a temetők fényűzésében szinte több az álság, mint a valóság. Nem látjuk-e, hogy a tisztelt házasfél, akinek szerencséje, hogy tovább él, mint az öröklétbe költözött hitvese, — akkora vásári zajt üt a halottak napján az ő hivalyó kegyeletéből és olyan krokodilus könnyeket tud ereszteni, — az ember nem hisz a szemének, nem hisz a fülének. Hiszen a zokogó hitves, míg az öröklétbe költözött itt élt vele e szomorú sártekén, nem tett egyebet, mint csörölt-pörölt, zsörtölődött, sőt, egész házi zenebenát cselekedett hites párjával, kit most, benépesedvén a temető, m oly hangosan sirat és színes mécs-virágok százait, drága virágok egész halmazát szórja a hideg hantra, ahol már nem fáj semmi. Mi ez, a múltnak vezeklése? Bűnbocsánat, megalázkodás, vagy inkább a parvenü ostoba gőgje, aki hivalkodni akar és a maga temetői fényűzésével, mintha mondaná: — Ezt csináljátok utánam!... És nem is volna semmi hiba, ha a hivalkodásnak ez a felszólítása a közszánalom és némileg a gúny özönében fulladna el, vagyis képletes kifejezés nélkül, ha egy bolond százat nem csinálna. Csakhogy csig. Nekünk végzetünk, hogy minden ünnepiig, tehát a legtisztább is, a halottak napi kegelet e szent ünnepe, anyagi romlásunk okozó legyen. Mert az. Mert mi minden téren fényűzést utánozzuk és a hazug disztinkcióm van, hogy nem is kegyelet, ha azt a hatást nem éri el, melyet nem tűrunk meg, mely túl megy erőnkön. Szóval a temetői luxus terén is felvesszük a versenyt és éppen olyan I becsvágya a nőnek, hogy az ő kegyeletes I halottjának a sirkantja legyen annyira díszes, mint X-né, mint Y-é, mint ahogy becsvágya, hogy kalapja éppen olyan prölőzös és kócsagos legyen, mint X-néé, akivel egymás pukkasztására, a kávéházban együtt ozsonnáznak, de külön-külön szapulják egymást. Nagy kár volna bennünket félreérteni ! Valljuk, igaz lélekkel valljuk, hogy nincs nemesebb, sem kegyeletesebb és emberibb dolog, minthogy szeretteink nyugovóhelyén egy napon, a halottak napján, felgyújtjuk a mécseket és kegyeletünk virágait méla borongással, imádságos ajakkal letesszük. Nagyon gyöngéd, nagyon mélységes szívben született meg ez a szép gondolat és örök dicsérete az emberiségnek, hogy a halottaknaki szép szokás nem ment ki a divatból. A mi szavunk az igaz kegyelet, a tiszta forrásból fakadt bánat nagy érzelmeit nemérinti : a mi hírlapi zokszónk a talmi kegyeletnek, a temetői reklámos fényűzésnek, az álkegyeletnek és a feltűnni vágyás szomorúan megválasztott alkalmazóinak szól. Aki a gyász igaz érzelmeit hordozzák és a tiszta bánat kegyeletét viszik könnyező szemükben , ők engedjétek be a temető" kapuján, de bár akadna korbácsos ember, aki az álkegyelet, a feltűnni vágyás hiúságává , a temetőbe igyekvőt visszakergetné . Ez a jó hely nem a hiúságok vására. Csak egy virágszálat! — hangzik országszerte és ha oly sok virágszálat adnának az élő halottaknak életük megváltására, nép-, szandóriumok létesítésére, amennyinek elvonása szinte meglátszanék e napokban a temető sirkantjain , az lenne csak az igaz kegyelet és ez a virágszál lenne a legfényesebben beszélő kegyeletünk igaz voltáról,, emberszeretetünkről, nemzeti érzésünkről, de sőt halottaink mélységes meggyászolásáról is. Vajha a temetők halottak napi nagyi ünnepén a sírra tett minden koszorúból hiányoznék egy hervadó virágszál, a hervadó élet megmentésére , az lenne csak a temetőknek mindannyiunk által dicsért legnagyobb fényűzése. Mert bízvást mondhatjuk, hogy akármilyen embermészárlás tesz is a Balkán mull és jövő reménykedő Merengésre késztet. .. — Én Istenem, oh adj nekem ilyen öregséget ! Szabolcska Mihály. Sapphó. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. — Budapest október 28. „Fiaimnak, mire húsz esztendősek lesznek“ — mikor Alphonse Daudet ezekkel a szavakkal bocsátotta útra regényét, maga jelölte meg munkájának irányát és célját. Alig néhány évtized tudt el Sapho megjelenése óta és a mai húsz éves ifjúságunk, ha még olvassa is, ha talán még ma is sokan vannak, akik átértik azt a nagy és nemes emberszeretetet, amely ennek a regénynek még azon a lapjain is ott él, ahol az élet kevésbbé szép, sőt visszataszító oldalainak sötétségét világítja meg naturalizmusának bántóan éles reflektor-fénysugarával , azzal az érzéssel tesszük, hogy ez a regény ma nem íródott volna meg. Ami ellen intenciója irányul, már elpusztult, eltűnt, hamarabb, mint Daudet maga sejtette volna. És ha mi még megértjük, az utánunk következő nemzedék már egészen idegenül fogja olvasni a naturalisták korifeusának egyik legkarakterisztikusabb írását, Fanny Legrandot mi még ismertük a Quartier Latin sötét, szűk lépésgelőjű házainak alacsony rossz bútorzata, diáklakásaiban, ahová ők hoztak be szint, fényt, meleget örökösen vidám, kedves, mosolygó lényükkel — de nekik már nincsenek, utódjaik és velük pusztulnak a diákromantika végső, legtovább fennmaradt emlékei. S ha talán jól van ez így, hogy Daudet is hirdeti, valami kis szomorúságot mégis érezünk e pusztuláson, mert ezzel is eltűnik életünkből valami abból, amihez szürke, fáradt életküzdelmeinkben önkéntelenül vonzódunk, és ez a poézis. Fanny Legrand a „Sappho“ nevet egy szobortól kapta, melyet fiatal korában róla mintázott egy később híressé lett szobrász Sorsa ezután a megszokott út, mikor a szobrásztól elválik, egy írónak, azután gy hivatalnoknak lesz barátnője, aki műttag váltót hamisít és börtönbe kerül. Már határán áll fiatalságának és érzi az ősz kördedtét, mikor a sors összehozza Jean Gassinnel, akit szülei a Provanceból küldte Párisba, hogy jogi tanulmányokat folyasson. Jean átérzi az ifjúság első elkábzásának mámorba vesző boldogságát és azza a szenvedéllyel öleli magához Fannyt, amelyet csak húsz éves fiatalság érezhet vervadni kezdő szép asszony iránt. Az ebből viszonyból fakadó gyötrődés, küzdés, rvódás és Végül Fanny részéről az étel milyen értékének megsemmisülésével egyenlőséglges lemondás mély psychologiával , éles beállítással megkonstruált rajza: '7- Daudet Sapphója.