Pesti Hírlap, 1909. november (31. évfolyam, 271-283. szám)

1909-11-16 / 271. szám

2 PESTI HÍRLAP 1909. november 16., kedd, hajlandó egy olyan új harcba igdulni, mély, végződjék bár diadallal, a nemzet vagyonából­, félszázaléknál többet, sokkal többet vészten­e föl ismét. S ha Justhék Kossuth kilépését a poli­­tikai erkölcs szempontjából bátran merik — mint hirdetik — bármely európai választott bíróság ítélete alá bocsátani: mi csak arra kérjük őket, hogy maradjanak itthon, ne nézzenek külföldi választott bíróság után, ha­nem várják meg türelmesen az új választáso­kat, melyekben benne lesz a nemzet, mint leg­főbb bíróság, ítélete. Higgyék el, ők fogják vi­selni a perköltségeket s a Royal-klub igen na­gyon távol lesz majd a számukra, a maguknál tartott pártkassza pedig . . . üres. A helyzet. Andrássy, Kossuth, Wekerle a királynál. Rövid, de „jóindulatú“ elodázás. A tárgyalásokat jövő héten folytatják. Kedden minisztertanács lesz. Justhék végleges bukása Bécsben. — Bécsbe küldött munkatársunk jelentése. — Vasárnap és hétfő ismét a magyar poli­tika napja volt Bécsben. Két nap alatt ismét megjártuk Bécs városát és ha vasárnap azzal a jó reménységgel ültünk vonatra Budapesten, hogy ide már jó eredménynyel is térünk vissza: most, hogy ismét Budapesten vagyunk, végleges jó eredményt még mindig nem kon­statálhatunk és meg kell elégednünk azzal, hogy jó reménységeinket megerősödve hoztuk vissza Bécsből. Két nap alatt négy politikai audiencia volt a királynál. Vasárnap délben Wekerle miniszterelnök másfél óra hosszat, hétfőn dél­előtt Andrássy ötnegyed óráig, délben Kos­suth csaknem egy óráig és délután Wekerle másodszor is félóráig volt az uralkodónál. Ez összesen csaknem öt óra, ugyancsak elegendő tehát arra, hogy a király minden oldaláról megismerkedhetett a megváltozott magyar pártpolitikai helyzettel, mely egyrészt garan­ciául szolgálhat neki, hogy a kívánt enged- l mények alapján egy aktív többség tud helyt s­arlani a parlamentben, de amelynek másrészt a politikai komolyság teljességével helyt kell állania a királyival és a bécsi körökkel szem­ben is elengedhetetlen követelései teljesítéséért. Mi már vasárnapi helyzet-cikkünkben kifejtettük, hogy nem adjuk oda magunkat túlzott optimizmusnak. Tisztában voltunk ugyanis azzal, hogy a pártpolitikai helyzet megváltozásával a békés kibontakozásnak csak az a formai nehézsége hárult el, melyet a ki­rály a pártokat illetőleg a kibontakozás ga­ranciája kérdésében táplált. De tisztában vol­tunk azzal is, hogy a formai nehézség elosz­lásával még mindig nem oszlottak el azok a lényeges és tárgyi nehézségek, amiket részint az osztrák kormány, részint az osztrák parla­ment és főként a keresztény-szocialisták, vé­gül pedig a trónörökösnél érvényesülő Kris­­tóffy-féle áskálódások támasztanak, mely ás­­kálódások az utóbbi napokban Justhék ügy­nökei útján is megerősödtek. És azért bennün­ket nem lep meg, hogy a hétfői audienciák még mindig nem hozták meg a kész kibonta­kozást. De ez audienciák után van már ko­moly okunk hinni, hogy a békés kibontakozás meglesz, mert maga a király meg akar egyez­ni Wekerlével, Kossuthtal és Andrássyval, míg Justhékkal még Kristóffy útján sem haj­landó szóba állani. Ha tehát Justhék a hétfői audienciák után olyat találnának híresztelni, hogy az ő útjük még nyitva áll Bécs felé, meg­nyugtathatjuk őket is meg mindenkit, hogy ez a híresztelés — szelíden szólva — hiú önálta­tás. Volt alkalmunk a bécsi út alatt az ösz­­szes kihallgatott minisztereknél közvetlen tá­jékozódást szerezni és ez alapon, az audienciák eredményekép, a helyzetet a következőkben körvonalazhatjuk: A hétfői audienciákon, az eddigiektől eltérően, Kossuth és Andrássy csaknem egybehangzó álláspontot képviseltek a ki­rály előtt. Eddigelé ugyanis egyedül And­rássy hirdette, hogy a készfizetések és a katonai engedmények útján meg lehet csinálni a kibontakozást, míg Kossuth Ferenc mindannyiszor a függetlenségi pártnak azt a követelését képviselte, mely a bank 1911-ben való fölállítására irá­nyult. Ezúttal pedig az a nóvum állott elő, hogy Kossuth, meggyőződvén az ön­álló bank követelésének ez idő szerinti lehetetlenségéről, követeléseivel oly térre ment át, ahol többé nem áll szemben lehe­tetlenséggel. Vagyis rátért a katonai en­gedmények és ama gazdasági vívmányok követelésének terére, amelyek legalább a hitelügy önállósítása felé való haladást biztosítják. Hiszen a hitelügy önállósága nem merül ki egyedül a bankban. Sőt ma­ga az önálló bank nem is jelenti meg a hitelügy önállóságát. Ha tehát az önálló bank a királynál legyőzhetetlen akadá­lyokra talál, arra kell irányulnia a józan politikának, hogy legalább annyit vív­junk ki, ami lehető, vagyis magyarán szólva: „vágjuk zsebre“ a lehetőt és ne kockáztassuk a lehetetlenért a lehetőt. A király elé tehát Andrássy eddigi ál­láspontja, mint Kossuth és Andrássy álláspontja került ezúttal, még­pedig ab­ban a beállításban, hogy ez álláspontot egy aktív többség fedezi, vagyis hogy ez álláspont alapján a békés kibontakozás garanciája megvan a magyar parlament­ben. A király mindhárom miniszterének előadását igen kegyesen fogadta, de­­ dönteni még nem döntött, aminthogy nem is dönthet egyedül olyan kérdésekben, mint a készfizetések kérdése, melybe az osztrák kormánynak is beleszólása van és olyan kérdésekben, mint a katonai kér­dések, amire nézve a trónörököst is meg szokta hallgatni. De kétségtelen, hogy a hétfői audien­ciákon elhangzott előterjesztések, már a kibontakozás komoly bázisául szolgálnak, annyira, hogy a jövő hét elején konkré­tabb formában indulnak meg ezen az alapon a tárgyalások, részint az osztrák miniszterekkel, részint a közös miniszte­rekkel, majd ismét a királylyal. A párt­vezető miniszterek e végből a jövő hét elején újra Bécsbe mennek. Amíg tehát a hétfői audienciákon csak sohasem tudjuk ezt ... A férfiaknál helyes do­log ez, ami nálunk esetleg tragédia. Felugrott. A tükörbe nézett. Hirtelen a barátnőjéhez fordult. — Nem látszik a szememen a sírás? Most gyorsan átöltözöm. Tíz perc múlva itt leszek s lemegyünk a Dunapartra. Vágyom a napsugárra. Rögtön itt leszek, Tilda.. Ezzel gyorsan eltűnt. Pergerné egy al­bumban lapozgatott, amikor egyszerre belé­pett a szobába Tamási. Mosolyogva sietett az asszonyhoz. — Nincs itt a feleségem? —• kérdezte az asszonyt. — Öltözik. Lemegyünk a Duna partra, — felelte az asszony s fölényesen vizsgálta a férfi arcát. — Mondja csak, Tamási? — szólt hirtelen ötlettel a férfihez. — Egy különös kérdés, ami engem általános asszonyi szempontból érdekel. Mit szólna maga, ha a felesége meg­csalná? Tamási arca hirtelen elkomolyodott. — De bocsánatot kérek, nagyságos asz­­szonyom . . . — Igen. Egy kicsit különös kérdés, de azért felelhet reá. Hiszen maga nem szereti a feleségét? A férfi nyugtalan tekintetet vetett az asszonyra s zavartan simította végig a homlo­kát, egy kicsit idegesen, türelmetlenül felelt: — Nem szeretem. Ez más kérdés kérem, hogy megcsalna. Hogy képzelhet ilyent, nagy­ságos asszonyom? — Tegyük fel! — szólt az asszony Tamásira élesen. Tamási elvörösödött. — Szeretném én azt látni ! — szólt inge­­tlent tudok s képzelheti, hogy engem érdekel. Barátnője vagyok Tamásinénak. Leitner aggodalmas tekintetet vetett az asszony arcába. — Hiszen éppen azért, hogy barátnője Tamásinénak, én meg barátja vagyok Tamásinak . . . Hiszen Tamásiné nem tud semmit? Az asszony csodálkozva nézett reá. — Tamásiné? — No igen. Én nem is ítélem meg olyan szigorúan. Végre is ebben a házasságban nincs szerelem . . . Pedig sok olyan helyen is meg­történik, ahol van szerelem. És meg kell adni, hogy ez a kis színésznő nagyon csinos. — Kis színésznő? Csinos? — szólt az asszony s Leitner arcára meresztette a szemét. — Hiszen maga tudja? Vagy nem erről volt szó? — De erről — szólt az asszony önural­mát hirtelen visszanyerve. Majd gyorsan a Leitner arcába nézett s kedvesen mosolygott. — Másról nem beszéltek? — Nem — felelt csodálkozva a férfi. — Tulajdonképen ostobaság, hogy fag­gatom magát —■ beszólt az asszony gyorsan. — De hát ilyenek vagyunk mi. Mindent, mindent tudni akarunk. Ezek az apró pikkantériák olyanok az életben, mint a pezsgőben a gyöngy. Ért engem, Leitner. Nos mikor jön hozzánk? Látogasson meg bennünket. Meleg pillantást vetett a férfi arcára s mintha valami fölött felületesen átsiklana, ve­tette oda : — Igaz. Etelka látta magát tegnap a Bajza-utcában. Ugy­e a Bajza-utcában? S kutatva mélyesztette tekintetét a férfi szemébe. — Tamásiné? — emelte fel fejét a férfi s közönyösen folytatta . —• Igen. Ha jól emlékszem a Bajza­ ut­cában, Pergemó megszorította a férfi kezét, el­búcsúzott tőle s amikor a férfi behúzta maga után az ajtót, a hálószoba ajtajáig futott s beszólt az ajtón. Tamásiné megjelent az ajtóban, riadt, kiváncsi tekintetet vetett a barátnőjére. Ez gyosran suttogta : — Semmit sem tud. Nyugodt lehetsz. — Hála Istennek — sóhajtott fel köny­­nyebbülten a másik. — Leitner nem gondolt semmire. Csak a te felizgatott képzelődésed látta veszélyesnek a helyzetet — beszélt hévvel Pergerné. — Köszönöm, kedves Tilda, köszönöm — szólt az asszony hirtelen földerült arccal s melegen megölelte a barátnőját. Ez mosolyogva nézett az arcába. A kis szőke asszony, mint egy jóllakott macska, boldogan bujt hozzá. Pergerné finoman elrej­tett gúnynyal vizsgálta az arcát. —■ Mondd kérlek — szólt hozzá s a sze­mébe nézett. — Mit szólnál te, ha az uradnak szeretője lenne. Az uramnak szeretője? — bámult a szőke a barátnője szemébe. Kurta nevetés buggyant ki a száján. — Édes istenem . . . Ha szeretném. Akkor talán probléma lehetne ez­ így? Nem izgatnám föl valami nagyon magam. De mi­lyen furcsa kérdés. Talán tudsz valamit? — Nem. Dehogy. Csak érdekel a véle­ményed. Tamásiné a szemébe mosolygott. — Talán van is neki? Mi asszonyok

Next