Pesti Hírlap, 1909. november (31. évfolyam, 271-283. szám)
1909-11-16 / 271. szám
2 PESTI HÍRLAP 1909. november 16., kedd, hajlandó egy olyan új harcba igdulni, mély, végződjék bár diadallal, a nemzet vagyonából, félszázaléknál többet, sokkal többet vésztene föl ismét. S ha Justhék Kossuth kilépését a politikai erkölcs szempontjából bátran merik — mint hirdetik — bármely európai választott bíróság ítélete alá bocsátani: mi csak arra kérjük őket, hogy maradjanak itthon, ne nézzenek külföldi választott bíróság után, hanem várják meg türelmesen az új választásokat, melyekben benne lesz a nemzet, mint legfőbb bíróság, ítélete. Higgyék el, ők fogják viselni a perköltségeket s a Royal-klub igen nagyon távol lesz majd a számukra, a maguknál tartott pártkassza pedig . . . üres. A helyzet. Andrássy, Kossuth, Wekerle a királynál. Rövid, de „jóindulatú“ elodázás. A tárgyalásokat jövő héten folytatják. Kedden minisztertanács lesz. Justhék végleges bukása Bécsben. — Bécsbe küldött munkatársunk jelentése. — Vasárnap és hétfő ismét a magyar politika napja volt Bécsben. Két nap alatt ismét megjártuk Bécs városát és ha vasárnap azzal a jó reménységgel ültünk vonatra Budapesten, hogy ide már jó eredménynyel is térünk vissza: most, hogy ismét Budapesten vagyunk, végleges jó eredményt még mindig nem konstatálhatunk és meg kell elégednünk azzal, hogy jó reménységeinket megerősödve hoztuk vissza Bécsből. Két nap alatt négy politikai audiencia volt a királynál. Vasárnap délben Wekerle miniszterelnök másfél óra hosszat, hétfőn délelőtt Andrássy ötnegyed óráig, délben Kossuth csaknem egy óráig és délután Wekerle másodszor is félóráig volt az uralkodónál. Ez összesen csaknem öt óra, ugyancsak elegendő tehát arra, hogy a király minden oldaláról megismerkedhetett a megváltozott magyar pártpolitikai helyzettel, mely egyrészt garanciául szolgálhat neki, hogy a kívánt enged- l mények alapján egy aktív többség tud helyt sarlani a parlamentben, de amelynek másrészt a politikai komolyság teljességével helyt kell állania a királyival és a bécsi körökkel szemben is elengedhetetlen követelései teljesítéséért. Mi már vasárnapi helyzet-cikkünkben kifejtettük, hogy nem adjuk oda magunkat túlzott optimizmusnak. Tisztában voltunk ugyanis azzal, hogy a pártpolitikai helyzet megváltozásával a békés kibontakozásnak csak az a formai nehézsége hárult el, melyet a király a pártokat illetőleg a kibontakozás garanciája kérdésében táplált. De tisztában voltunk azzal is, hogy a formai nehézség eloszlásával még mindig nem oszlottak el azok a lényeges és tárgyi nehézségek, amiket részint az osztrák kormány, részint az osztrák parlament és főként a keresztény-szocialisták, végül pedig a trónörökösnél érvényesülő Kristóffy-féle áskálódások támasztanak, mely áskálódások az utóbbi napokban Justhék ügynökei útján is megerősödtek. És azért bennünket nem lep meg, hogy a hétfői audienciák még mindig nem hozták meg a kész kibontakozást. De ez audienciák után van már komoly okunk hinni, hogy a békés kibontakozás meglesz, mert maga a király meg akar egyezni Wekerlével, Kossuthtal és Andrássyval, míg Justhékkal még Kristóffy útján sem hajlandó szóba állani. Ha tehát Justhék a hétfői audienciák után olyat találnának híresztelni, hogy az ő útjük még nyitva áll Bécs felé, megnyugtathatjuk őket is meg mindenkit, hogy ez a híresztelés — szelíden szólva — hiú önáltatás. Volt alkalmunk a bécsi út alatt az öszszes kihallgatott minisztereknél közvetlen tájékozódást szerezni és ez alapon, az audienciák eredményekép, a helyzetet a következőkben körvonalazhatjuk: A hétfői audienciákon, az eddigiektől eltérően, Kossuth és Andrássy csaknem egybehangzó álláspontot képviseltek a király előtt. Eddigelé ugyanis egyedül Andrássy hirdette, hogy a készfizetések és a katonai engedmények útján meg lehet csinálni a kibontakozást, míg Kossuth Ferenc mindannyiszor a függetlenségi pártnak azt a követelését képviselte, mely a bank 1911-ben való fölállítására irányult. Ezúttal pedig az a nóvum állott elő, hogy Kossuth, meggyőződvén az önálló bank követelésének ez idő szerinti lehetetlenségéről, követeléseivel oly térre ment át, ahol többé nem áll szemben lehetetlenséggel. Vagyis rátért a katonai engedmények és ama gazdasági vívmányok követelésének terére, amelyek legalább a hitelügy önállósítása felé való haladást biztosítják. Hiszen a hitelügy önállósága nem merül ki egyedül a bankban. Sőt maga az önálló bank nem is jelenti meg a hitelügy önállóságát. Ha tehát az önálló bank a királynál legyőzhetetlen akadályokra talál, arra kell irányulnia a józan politikának, hogy legalább annyit vívjunk ki, ami lehető, vagyis magyarán szólva: „vágjuk zsebre“ a lehetőt és ne kockáztassuk a lehetetlenért a lehetőt. A király elé tehát Andrássy eddigi álláspontja, mint Kossuth és Andrássy álláspontja került ezúttal, mégpedig abban a beállításban, hogy ez álláspontot egy aktív többség fedezi, vagyis hogy ez álláspont alapján a békés kibontakozás garanciája megvan a magyar parlamentben. A király mindhárom miniszterének előadását igen kegyesen fogadta, de dönteni még nem döntött, aminthogy nem is dönthet egyedül olyan kérdésekben, mint a készfizetések kérdése, melybe az osztrák kormánynak is beleszólása van és olyan kérdésekben, mint a katonai kérdések, amire nézve a trónörököst is meg szokta hallgatni. De kétségtelen, hogy a hétfői audienciákon elhangzott előterjesztések, már a kibontakozás komoly bázisául szolgálnak, annyira, hogy a jövő hét elején konkrétabb formában indulnak meg ezen az alapon a tárgyalások, részint az osztrák miniszterekkel, részint a közös miniszterekkel, majd ismét a királylyal. A pártvezető miniszterek e végből a jövő hét elején újra Bécsbe mennek. Amíg tehát a hétfői audienciákon csak sohasem tudjuk ezt ... A férfiaknál helyes dolog ez, ami nálunk esetleg tragédia. Felugrott. A tükörbe nézett. Hirtelen a barátnőjéhez fordult. — Nem látszik a szememen a sírás? Most gyorsan átöltözöm. Tíz perc múlva itt leszek s lemegyünk a Dunapartra. Vágyom a napsugárra. Rögtön itt leszek, Tilda.. Ezzel gyorsan eltűnt. Pergerné egy albumban lapozgatott, amikor egyszerre belépett a szobába Tamási. Mosolyogva sietett az asszonyhoz. — Nincs itt a feleségem? —• kérdezte az asszonyt. — Öltözik. Lemegyünk a Duna partra, — felelte az asszony s fölényesen vizsgálta a férfi arcát. — Mondja csak, Tamási? — szólt hirtelen ötlettel a férfihez. — Egy különös kérdés, ami engem általános asszonyi szempontból érdekel. Mit szólna maga, ha a felesége megcsalná? Tamási arca hirtelen elkomolyodott. — De bocsánatot kérek, nagyságos aszszonyom . . . — Igen. Egy kicsit különös kérdés, de azért felelhet reá. Hiszen maga nem szereti a feleségét? A férfi nyugtalan tekintetet vetett az asszonyra s zavartan simította végig a homlokát, egy kicsit idegesen, türelmetlenül felelt: — Nem szeretem. Ez más kérdés kérem, hogy megcsalna. Hogy képzelhet ilyent, nagyságos asszonyom? — Tegyük fel! — szólt az asszony Tamásira élesen. Tamási elvörösödött. — Szeretném én azt látni ! — szólt ingetlent tudok s képzelheti, hogy engem érdekel. Barátnője vagyok Tamásinénak. Leitner aggodalmas tekintetet vetett az asszony arcába. — Hiszen éppen azért, hogy barátnője Tamásinénak, én meg barátja vagyok Tamásinak . . . Hiszen Tamásiné nem tud semmit? Az asszony csodálkozva nézett reá. — Tamásiné? — No igen. Én nem is ítélem meg olyan szigorúan. Végre is ebben a házasságban nincs szerelem . . . Pedig sok olyan helyen is megtörténik, ahol van szerelem. És meg kell adni, hogy ez a kis színésznő nagyon csinos. — Kis színésznő? Csinos? — szólt az asszony s Leitner arcára meresztette a szemét. — Hiszen maga tudja? Vagy nem erről volt szó? — De erről — szólt az asszony önuralmát hirtelen visszanyerve. Majd gyorsan a Leitner arcába nézett s kedvesen mosolygott. — Másról nem beszéltek? — Nem — felelt csodálkozva a férfi. — Tulajdonképen ostobaság, hogy faggatom magát —■ beszólt az asszony gyorsan. — De hát ilyenek vagyunk mi. Mindent, mindent tudni akarunk. Ezek az apró pikkantériák olyanok az életben, mint a pezsgőben a gyöngy. Ért engem, Leitner. Nos mikor jön hozzánk? Látogasson meg bennünket. Meleg pillantást vetett a férfi arcára s mintha valami fölött felületesen átsiklana, vetette oda : — Igaz. Etelka látta magát tegnap a Bajza-utcában. Ugye a Bajza-utcában? S kutatva mélyesztette tekintetét a férfi szemébe. — Tamásiné? — emelte fel fejét a férfi s közönyösen folytatta . —• Igen. Ha jól emlékszem a Bajza utcában, Pergemó megszorította a férfi kezét, elbúcsúzott tőle s amikor a férfi behúzta maga után az ajtót, a hálószoba ajtajáig futott s beszólt az ajtón. Tamásiné megjelent az ajtóban, riadt, kiváncsi tekintetet vetett a barátnőjére. Ez gyosran suttogta : — Semmit sem tud. Nyugodt lehetsz. — Hála Istennek — sóhajtott fel könynyebbülten a másik. — Leitner nem gondolt semmire. Csak a te felizgatott képzelődésed látta veszélyesnek a helyzetet — beszélt hévvel Pergerné. — Köszönöm, kedves Tilda, köszönöm — szólt az asszony hirtelen földerült arccal s melegen megölelte a barátnőját. Ez mosolyogva nézett az arcába. A kis szőke asszony, mint egy jóllakott macska, boldogan bujt hozzá. Pergerné finoman elrejtett gúnynyal vizsgálta az arcát. —■ Mondd kérlek — szólt hozzá s a szemébe nézett. — Mit szólnál te, ha az uradnak szeretője lenne. Az uramnak szeretője? — bámult a szőke a barátnője szemébe. Kurta nevetés buggyant ki a száján. — Édes istenem . . . Ha szeretném. Akkor talán probléma lehetne ez így? Nem izgatnám föl valami nagyon magam. De milyen furcsa kérdés. Talán tudsz valamit? — Nem. Dehogy. Csak érdekel a véleményed. Tamásiné a szemébe mosolygott. — Talán van is neki? Mi asszonyok