Pesti Hírlap, 1921. február (43. évfolyam, 25-47. szám)

1921-02-01 / 25. szám

1921. restrastr I., ke3. PESTI HÍRLAP V 5 A Riviéráról. Egy angol ember leveléből. Alig hogy megérkeztünk Cannesba, én és ba­­rátom a nejével, a kaszinóba mentünk teázni. Olyan asztalhoz telepedtünk le, ahonnét jól lehetett látni a tácolókat. Sem én, sem barátom nem vagyunk tánco­sok. Nem messzire tőlünk egy másik asztalnál három kifogástalan öltözetű francia fiatal­ember ült csoko­ládé mellett. Az egyik körü­ljártatta szemeit a termen s bennünket vett szemügyre. Fölkelt s egyenesen asztalunkhoz lépkedett. Mélyen meghajolt s azt kér­dezte tőlem (miért épen tőlem?), hogy ő nagysága óhajt-e táncolni? Mi hárman gyámoltalanul néztünk egymásra. Meg sem álmodtuk, hogy ilyen meglepetés várakozik ránk Franciaországban. A különös ifjú kedvesen mosolygott, s mente­gető mozdulatot tett a kezével; úgy látszott, megér­tette a helyzet kényes voltát. — Je suis professionnel, mondá magyarázat­képen. Megértettük. Tehát ő és társai hivatásos tán­cosok, a­ kaszinó szerződtetett táncosai. Kötelességük körüljárni a termet s táncra kérni azokat a hölgye­ket, akiknek nem akadt párjuk. „Madame" nem adott kosarat. Mikor a zene, a pompás zene, elhallgatott, az ifjú visszavezette táncosnőjét asztalunkhoz, gratulált neki táncához, meghajtotta magát s visszatért aszta­lához. A következő táncra másik nőt kért fel, s így cselekedett két társa is. Később megtudtam, hogy ez a három ifjú he­tenkint 50 font sterlingnek megfelelő fizetést hoz fe­jenkint. Kötelességek a táncos tea-estélyeken (thes' dansants) öttől hat óráig jelen lenni, amiért még ebéd és vacsora is jár nekik. Nem rossz kereset. A készpénz-fizetésen felül a hivatásos táncos, ez a francia, főleg riviérai különleges alkalmazott, borravaló révén is szép pénzhez jut. Megfigyeltem, hogy a három közül a legügye­sebb sűrűn táncol egy tagbaszakadt nővel, aki meg volt rakva gyöngygyel." A testes hölgy, úgy látszott,­­a tangóért rajong, s ma is rejtély előttem, hogy tudta őt a fiatal­ember úgy vezetni, hogy el nem vágódott. De végbe vitte ezt a csodát, s egy szemhunyorítással sem árulta el, hogy nem a világ legkönnyebb táncos­nőjével táncol Később megtudtam, hogy ezért a­­gyötrelmes munkáért esténkint 80—40 frank borra­való jár ki neld a kövér hölgytől. A kagylóisten. Irta: SZEKULA JENŐ. , Már a reggelinél összeveszett a feleségével.­­Fogta a kalapját és elrohant hazulról. Kissé egy ikátlanul érezte magá­t, kora délelőtt az utcán. Csúf, lucskos idő volt, az utcasarkon átázott konflistó di­dergett a gőzölgő pokróc alatt. Egy pillanatra kísér­tésbe esett, hogy kocsiba üljön. De utána eszébe jutott, hogy úgy sem tudná megmondani a kocsis­nak, hogy hova menjen, merre hajtson. Elállott te­hát ettől a szándékától. Az óráját nézte. Megállott Fel kellett húzni. Ezzel 13 telt valamicskét az idő. — Legalább este lenne, — dörmögte boszo­san. — Színházba mennék vagy kabaréba. De igy! Istenem, milyen unalmas város ez a Pest, reggel! Nyugalmazott kereskedő volt. Bokor Ador­jánnak hívták. Már régen nem foglalkozott üzletek­kel. Boltját most a vejei és a lányai kormányozták. Jómódban élt, napjai nyugodalmasak voltak és za­vartalanok, miket csak néha bontottak meg, felesé­gével lefolytatott kisebb-nagyobb perpatvarai. Az igaz, hogy eddigi reggel még sohasem vesztek ösz­sze Mindig csak ebéd után. Akkor ő kapta a kalap­ját, fejébe csapta nagy dühvel, és elrohant a klubba. Ott kellemesen eltöltötte az időt, estig. Vacsorára pontosan otthon volt megint, addig felejtve volt már minden csetepaté és helyreállt a szent családi béke. Hogy másnap elölről kezdődjön a harc. De most a vihar már a kora reggeli órákban az utcákra vezette, és még nem tudta, hogy mivel fogja az időt agyoncsapni Kávéház előtt haladt el. Néhány álmos alak üldögélt a homályosan világított, nedves ablakok mögött. Egy másodpercre maga is habozott, hogy betérjen-e. De világéstében mindig elítélte azokat, akik reggeltől estig a kávéházakban lebzselnek. S most nem akart összeütközésbe kerül­ni a saját elveivel. Megállott. Hirtelen a homlokára ütött Arca földerült — Hoppl Megvan! Fürdőbe fogok menni. Elégedetten dörzsölte fehér kezeit melyek vég­től-végig drága gyűrűkkel voltak ékesítve. — Mint a régi rómaiak, a fürdőházban fogom elmulatni az időt Valamikor régen, egy szép és nagy ókori re­gényben olvasott valamit erről. Hogy a római pol­gárok napjuk nagy részét fürdőkön töltötték. Vagy lehet hogy csak képben látták valamely moziban. De tetszett neki az ötlet Megállított egy bérkocsit, beszállott, és kevélyen ada­­d a parancsot. — A fürdőbe! Gőzfürdőbe hajtson. Kiértek a városból. Elmerengve nézte a liget ködbe merült fáit. Megérkeztek az artézi­ fürdő elé. — Várjon! — adta ki az­ utasítást a kocsisnak. A bejárat hatalmas oszlopai megszédítették és valami ünnepies érzés vett erőt rajta, mintha csak templomiba lépne. Egy­ sarokban Neptun isten szobra állott. A márványmedencébe prüszkölve csobogtatta a vizet, kőtorkából, a márványba faragott delfin. Megnézte ezt is. Mert új látvány tol a számára. Majd megváltotta a jegyet. Benn kitűnően érezte magát. Mielőtt a fürdőbe ment, megmérte magát a mázsálón, é­s elhatározta, hogy viszafelé lövet újra pontos mértéket vesz teste súlyáról Majd végig élvezte az összes élvezni való­kat A nedves gőzt a szárazat a hideg zuhanyt és a meleget Arca örömtől sugárzott Belépett a meden­cébe. A viz meleg és tiszta és kénes illata lerészegi­tette és mámorba ringatta egészen. Álmodozva ttlt a langyos viz szélén sokáig. — Künn fagyos . . . zimankós idő . . . — da­dogta — itt jóságos, tropikus meleg. A langyos pára körüliwig ... és betemeti a vállam . . . minit valami tündéri kendő! Istenem! Mosolyogva tekintget körül. Ismerős arcokat keres. De nem talál. Csupa idegen, fásult és közöm­bös ábrásat köröskörül. De hirtelen örvendezően kiált fel — Nini a Mufjáki ttr. Jó reggelt Mujáki ta­nár úr! A megszólított, fiának latintanára volt. Ez is megismeri a nagykereskedőt. Hozzája törtet a vizén keresztül. — Van szerencsém. Ah. Milyen öröm! Csak­, ugyan. Bokor Adorján uram. Alig ismerem meg. Igy ruhátlanul ugy fest, mint valami ókori isten. — Valóban? — Úgy ül itt, mint valami szobor. Akár csak Triton-isten, a kagyló-isten lebbent volna fel a víz­ből Szürke szakálla meleg fürtökben övezi az arcát, a színe is olyan . . . akár a gyöngy. Csak a szigony hiányzik a kezéből és a korall-korona a homlok körül A kereskedő hízelegve találja magát a hason­lat által. — Csakugyan. Hát Tritonhoz hasonlítok? De ki is volt az tulajdonképen? Tudja, rég volt, mikor én az iskoláimat kijártam. A tanár zavarodottan köhécsel . Egyike a tengerfenék hatalmas isteneinek ... a nimfák apja. A kereskedő meg van hatva. Már nehezen fész­kelődik a helyén. Alig várja, hogy kinn legyen a víz­ből, felöltözködjék, s otthon nagy diadallal mesélje el az ebédnél •— Képzeljétek ... a latin tanár, Triton-Istennel hasonlított össze! Melegen búcsúzkodik a tanártól. — A viszontlátásra Mujáki úr. — Igazán örvendtem. A kereskedő még a dörzsölőbe megy . . . hol izmos öklök gyúrják és dagasztják fehér és elkénye­sedett testét Elégülten hápogja végigtapogatva fájó tagjait. — Úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna. Gyorsan öltözködik. Szinte futva siet le a lép­csőn. Türelmetlenül szól a bérkocsisnak. — Most haza! Izabella­ utca 66. Kényelmesen terpeszkedik el a bőrülésen. De hirtelen a homlokára csap ijedten. — Én állat! Én szerencsétlen! Hát nem máris elfelejtettem, hogy hogy is hívták csak . . . azt az istent .. . nzt az izé-istent! fölött orróan izgalmas kezek préselték nemrég még egymásba vágyaikat, most hó húzódott vékonyan, mint valami tészta fölött a porcukor. Csak az Endréék mellében sugárzott nyári hévvel és őszi odaadással a szívek kis melegje és nem akart tudomást venni a köröskörül ledermedt világról. Frissen, rózsás arccal, könnyű lépésekkel hagy­ták ott később a hallgatás szigetjét, ahol mindent lecsukhat hideg mellére a hó, csak a szerelmet nem. A hídon már türelmetlenül siettek a lábaik. Otthon vár rájuk a sötétvörös szoba és meleg és puha és hívogató, mint egy szerelmes asszony keble. Másnap Ilona gyöngélkedett, ágyban maradt egész délelőtt. A szigeten tegnap mégis keresztül­fúrta magát néha,a Duna jeges lehellete és Ilona magával hozta karjaiban és lábaiban ennek a jeges leheltetnek az emlékét. Endre az ágya szélén üldö­gélt­, tervezgettek, néha Ilona felnyújtotta a karjait ,és lehúzta magához az Endre fejét. Azután bele­fáradtak kissé a tervekbe, tréfákba és még annak­­a kedves, unhatatlan megismétlése is, hogy eleinte­­hogyan is volt, az első találkozásuk felelevenítése és mikor kezdődött a szerelem, mikor volt az első snyiltan áruló szemváltás és­ hogyan történt az első­­csók, ez mind kezdett ellankadni, mint a virág a­­folytonos melegben. Endre délután sem engedte, h hogy Ilona ki­menjen. Az ebédet a szobába hozatták és ott fognak­­majd vacsorázni is. A házasság első napjaiban még nyoma sincs a vállakon azoknak a szárnyaknak, amik két embert egymástól, ha órákra is,elszállani kényszerítenek. Ilyenkor egyetlen szoba is egy birodalom, ahol kéznek mozdulása, szájnak bármely kis szó­ közkatonája, a szemeknek fénye és tágulása­,csukódása, események, amiknél megállani, elgondol­kozni, elgyönyörködni lehet.­­ Ilona különben délután levélben számolt be felső napjaikról az anyjának. Ha a tollakat egyszer önkéntes jelentkezésre hívnák fel, mindannyian bizonyosan csak frissensült asszonyok kezébe kérez­­kednének, könnyű szalad­ás esik ott a siggron és csak az elragadtatott örömnek és boldogságnak kedves szavai hullanak ki a tollat vezető kézből. Endre előbb nézte elgondolkozva az író asszony arcát, alakját. íme, ő beleoltotta ebbe a drága nőbe az élet örömét és az most fényességét a betűk vékony huzalain keresztül rávetíti egy másik asszony fáradt, hervadt arcára. Nagy erők laknak az emberben, mik le tudják küzdeni és át tudják hidalni a legnagyobb földrajzi távolságokat is. Azután gondolt egyet és maga is papirost terített maga elé. Már régóta, a kisvárosban még, akarta és tervezte ezt, de ott nem volt türelme hozzá. Valami rövid novellafélével próbálkozni, amit a lapok úgy szolgálnak fel reggel olvasóiknak, mint a pincér ahogyan odacsúsztatja tányérkán a cukrot a kávé mellé. Dolognak nem nagy dolog az, egy színdarab megírása után játék, a karok, amik egy házat föl­építettek, meg sem érzik az apró kavicsokkal való rövid játékot. S itt most, a nő mellett, kit szeret és akinek lényéből sugároz reá a­ drága fűtőanyaga a léleknek, ebben a drága emléke­zésű szobában, könnyű, kedves munka lesz az. Leült Ilonával szem­ben az asztalhoz és inni kezdett. Néha átnyújtotta a kezét és összesimultak az ujjaik. Egymásra néztek, a mosolygás édes terhe függött a szájukon. És összehajoltak­ és megcsókolták egymást. Különben némaság volt, Ilona rég készen volt a levelével, de nem mozdult, Endre tolla szaladt harsányan, frissen a papíron. * Alkonyatra készen lett. Hana maga elé húzta az írást. Sokáig nézte, anélkül, hogy olvasott volna belőle, a betűket simogatta csak a tekintete. Végül fölemelte a fejét, felnézett Endrére és a hangjára az elfogódottság tette rá a maga szordinóját, amikor azt mondta: — Ez az első irása, amit látok. Endre aztán elmagyarázta neki, hogy ezt majd felviszi egy szerkesztőségbe, ott pénzt adnak érte, lenyomtatják a lap első oldalán alul és mennyi sok­sok ember fogja ezt majd elolvasni.­­elős­eijt­sék és legelőször neked kell olvas-í nod — mondta s átültette Ilonát maga mellé és fennhangon olvasta neki. Ilona a szemeivel kisérte a férfi szemeit és keze az Endre hajón pihent. Mikor vége volt, nem szólott semmit, megfogta az ura kezét és a maga arcához szorította és azután odavitte a száját az Endre szájához. És ott is hagyta. Reggelre eltűntek a felhők, a ragyogóan vilá­gos ég alatt meleg szél lett az úr és fölgombolta a téli kabátokat. Az emberek abbahagyták a fázékony sietséget és ugy sétálgattak az utcákon, mintha csak tavasz, lenne. Endre ennek a napnak a délutánján Budán járkált Ilonával, a vén utcákon ugy kopogtak a lépéseik, mintha a kövezetnek itt külön szerződése lenne a nagyothalló égiekkel és minden széles kapu alól valami olyannyira sajátos illat áradt ki, mintha a lakók a leven­dula-szagú emlékeiket naponként kiraknák szellőztetni az apró udvar stelázsijaira. Megnézték csak úgy kívülről a Várat is. Az ablakok ugy megnépesitették a levegőt, oly sokan voltak s oly némák voltak, mintha egy végtelen sorban egy csomó hangtalan gyermek állana kézen­fogva. S az egész lenyűgözően nagy kastély halott volt és néma, mintha megfagyott volna a hóban. — Ebben az egész házban csak egy ember lakik — mondta elborult szemmel Endre." — De az a király! — Ilona vékony lehellete úgy látszott a levegőben, mint a cigarettafüst. Endre hallgatott. Arra gondolt, neki még nincsen a jövő hónapra lakása. S ha lesz is, mi lesz? legfeljebb két szoba. Két kis szoba, egyelőre idegen bútorokkal bebútorozva. Elvitte Ilonát a Vártól. A Mátyás-templomban oly meleg téli dél-­­utánokon a sötétség, trjmnt a barátságos jó ember­szemekben. Hollós Mátyás madara szinte megrebben­tette szárnyait a vékony oszlopok között. A tömjén szűz szaga áradt mindenütt, mint a mécsfény. Ilona leeresztette a fejét és a kezei egymásba csukódtak. Endre a szája gyenge mozgását figyelte. Oly könnyű, volt kitalálni, hogy Ilona az ő kettejük életének­ n nyugodt boldogságáért imádkozik. Amikor bévés KÖZGAZDASÁG. • Zürichben így zárult a hétfői devizajegy­zM: Budapest 1.20, Berlin 10.70, Hollandia 212.25, Newyork 624, Jamdon 24.17, Pária 45.00, Milasio 23.10, Brüsszel­­17.-10, Kopeniga 120, Stockholm 188, Krisztiánia 115, Madrid 87.25, Buenos Aires 225, Prága 8.50, Zágráb 4.80, Bukarest 8.75, Varsói 0.80, Wien 1.8214 Osztrák lebélyegzett korona 1.30. • A tőzsdetanács és a Just Izzó. Alis, hogy a tőzs­­de hivatalos forgalmát lecsöngetik, összeverődik egy cso­­port­­* Just-izzóban rögtönöz üzletet. Meg kell állapítani, hogy komoly, nevére valamit tartó cég nem vesz részt a különös ötletben, csupa névtelen, akinek még nincs er­kölcsi tülkéjéből veszteni valója. De miért használhatják­ föl a tőzsde termét arra, hogy egy papírt, amely talán­ 200 koronát megér, mert ennyit akar befektetni egy hi­­zard magáncég a vállalkozásba, 700 koronáért hozzák rá a naiv közönségre? És miért nem lép föl a tőzsdetanács szigorúan, hogy ezeket az üzelmeket végezzék valamely dob­ utcai kávécsarnokban?

Next