Pesti Hírlap, 1923. december (45. évfolyam, 272-294. szám)
1923-12-01 / 272. szám
BUDAPEST, 1922. VFOLYAM, 272. (1^283.) SZÁM. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy nóra ... 10.000 korona Negyedévre . 30.000 korona Egyen szám ára helyben. Vidéken és a pályaudvarokon 500 korona, vasárnap 600 korona. Külföldön kétszeres az előfizetési ár, mm ' 11 szorvseg, pe^EMBER t, k' K3*36ta!aJcJononyorci „, LÉGRADY TESrvÉREK SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL ÉS NYOMDAI Bpest, VUmon osassár-ut 78. FIÓKKIADÓHIVATALI Boda®«a$, Ersatix*-kBs6& L mmat •••••••• Nem olvashatjuk erős csalódás érzése nélkül azokat a részleteket, melyeket most már hivatalosan tettek közzé Londonból a Magyarországnak nyújtandó kölcsönre vonatkozólag. Másként képzeltük mi azt a segítséget, amelylyel a nyugati államok hozzájárulni fogadkoztak gazdasági helyzetünk feljavításához. Nem vagyunk olyan naivak, hogy ajándékokra, vagy csak altruisztikus beavatkozásokra gondoltunk volna csak egy pillanatig is. Üzleti alapon képzeltük végbevinni az egészet, mégpedig oly üzlet alapján, — mely a polgári életben is mindig a legreálisabb, — amelynél mind a két fél megtalálja a maga hasznát. Most pedig azt kell tapasztalnunk, hogy a nyújtandó kölcsön túl kicsi, az összeg csak túl hosszú idő múlva lesz folyósítva, s már e két körülmény következtében nem lesz meg az a foganatja, melyre az ország szempontjából szükségünk lenne. Kétszázötven millió korona az egész amire számíthatunk. A külföldi szakemberek úgy számítanak, hogy Magyarország gazdag forrásainak birtokában" saját erejéből fönntarthatja magát s harmadfél esztendő alatt helyreállíthatja államháztartásában az egyensúlyt. Ez a kifejezés is mutatja, minő rosszul ismerik most is külföldön a mi mai állapotunkat Voltak igenis gazdag forrásaink. De csak voltak Elrabolták őket Elvették bányáinkat, szemünket, vasunkat, sónkat, elragadozták erdeinket, vizi erőinket, s nem hagytak meg mást, mint a szántóföldeket, s ezekből is elorozták a legdúsabbakat. Egy kis töredék maradt meg gazdagságunkból. S erre hivatkoznak ma, mikor a kölcsön kicsi voltát kell megindokolni. Ha oly gazdagok vagyunk, mint ahogy hirdetik, miért kell akkor lekötni a dohányjövedék, a vám- és a cukoradó hozamát s zálogba adni a kölcsön biztosítására. Ha pedig oly nagyon le vagyunk rongyolódva, hogy csak e zálogok ellenében kaphatunk hitelt, akkor mikép számíthatnak reá, hogy 250 millióval teljesen rendbejövünk, s kilábolunk minden bajainkból. Nem kicsi baj az sem, hogy a kölcsönt csak tavasz felé ígérik folyósítani. Miért nem már a legközelebbi hetek alatt? A hivatalos közlemény szerint most már csak egy feltétel van hátra: a népszövetségnek hozzájárulása. Minden kilátás megvan reá, hogy ez is meglesz még december hó folyamán. A többi azután csak formalitás. Miért akarják tehát húzni a dolgot tavaszig, vagy ép nyár kezdetéig"? Az ország állapota napról-napra romlik. Mit minden baj zúdulhat reánk hosszú hónapok alatt. Ha félévvel előbb kaptuk volna meg e kölcsönt, akkor talán mostanáig is sokat javultak volna viszonyaink. Minden egynapi halogatás: új veszteség. Minden egynapi időnek megnyerése: új haszon. Itt igazán el lehet mondani, hogy kettősen ad, aki gyorsan ad. S fájdalommal kell konstatálnunk, hogy velünk - szemben ok nélkül is húzzák-halasztják az adást. Azon nem akadunk fel, hogy egy nemzetközi ellenőrző közeget is rákényszerítenek a nyakunkra. Ha ez olyan kikötés, melyet el kell fogadnunk, ám belebékülünk ebbe is, ámbár ezt nem tisztán szépséghibának tekintjük, hanem az állam szuverenitása tangálásának. Egyébként pedig az ellenőrzéstől nincs mit tartanánk, mert hisz nekünk nincsen takargatni valónk, s vissza akarjuk fizetni az adósságunkat. De súlyosabban érint bennünket az a kikötés, hogy a legrövidebb idő alatt állítsunk fel magyar nemzeti jegybankot. Az nem okozhat nagy aggodalmat, hogy az ehhez szükséges pénzt hol vesszük. Ily bank alapítása a legjobb és legbiztosabb üzletek egyike. Arra kapunk pénzt, talán idehaza is, de bizonyosan kapunk külföldön. De az lesz azután a nehéz feladat, hogy megtartsuk itthon a bank aranyát. Félő, hogy ki fog az vándorolni, nagyon hamar, sokkal előbb, mint ahogy rendbe hoztuk financiálui,hat olyan nemzet, mint a miénk, melynek kereskedelmi és fizető mérlege egyaránt erősen passzív, csak rövid időre és nagy áldozatok árán tudja megakadályozni, hogy az arany ki ne vándoroljon az országból. És akkor voltakép magunk csináltunk egy csatornát amelyen keresztül ez a vándorlás akadálytalanul mehet végbe. Mind csupa aggodalomkeltők ezek a részletek. Bizony másként reméltük lebonyolítani ezt az ügyet. De a dolog mégis csak ugy an, hogy egy külföldi kölcsön nélkül olyan gazdasági összeroppanás elé kell néznünk, amilyennek nemcsak Ausztria szolgáltatta példáját, de még nagyobb mértékben az a Németország, mely annyiszor erősebb volt, mint aminek mi vagyunk. Bele kell tehát nyugodnunk a helyzetbe, s bárminő terhes is, el kell fogadni ezt az úgynevezett segítséget. A külföldi kölcsön feltételeinek enyhítését remélik. M &csfks£ray- és vámbevételeken kivíli az állam cu&oi*spat*i részesedéseit is fölkeltett apeiszlani feelezsstel. — 5-6 éves szanálási prograomitt. — 11/ aásif&vfásofora van szükség. lyek lehetővé teszik ilyen rövid idő alatt a gazdasági válság szanálását, nem helytálló. Hiszen azok a jövedelmi források, amelyekkel a kölcsönt fedezni és amortizálni akarjuk, tudniillik a dohányjövedéki bevételek és a vámbevételek nem mutatkoztak elégedésnek a szükségest összegek fedezésére, hanem még szükség volt abba belevonni az államnak a magyar cukoriparban való részesedését is. Ebből, látszik, hogy az állam bevételi forrásai az ország mezőgazdasági jellegéhez képest csekélyek, tehát a szanálási probléma sokkal nehezebb, mint ahogy azt odakünn megítélik. Megvan azonban a remény, hogy sikerül a két kérdésben további engedményeket elérni, vagy a kölcsön összegét fölemelni, vagy a szanálási időt meghosszabbítani, amire nézve öt-hat év megállapítását várjuk. A kormány tagjai ma este minisztertanácsot tartottak, amely a napirenden levő politikai kérdéseken kívül több új javaslatot is tárgyalt. Nagy Frnl igazgugyiti Lá.Ui ......lusos kijevetett a minisztertanács elé: a büntető novellát, a polgári perrendtartás módosítására vonatkozó novellát, a szállótulajdonosok magánjogi felelősségéről, végül a mezőgazdasági kaució fizetéséről szóló törvényjavaslatot. A nemzetgyűlés szombaton is ülést tart, hogy minél előbb befejezhesse Ulain Ferenc mentelmi ügyének tárgyalását és áttérhessen a földreformnovellára. A mentelmi vitában még egy-két szónok Politikai körökben élénken tárgyalták a magyar kölcsönre vonatkozó félhivatalos antant-jelentéseket, amelyeknek különösen két pontja nem elégítette ki a várakozásokat. Az egyik vonatkozik a kölcsön összegének nagyságára, a másik pedig arra az időre, amelyen belül Magyarország kötelezné magát államháztartásának rendbehozatalára. Igen beavatott forrásból erre a két kérdésre nézve az alábbi kiválóan érdekes információkat kaptuk: — Ami a kölcsön nagyságát illeti, — mondotta informátorunk — tudvalevő tény, hogy Kállay pénzügyminiszter a Jóvátételi Bizottsághoz és a Népszövetséghez benyújtott memorandumaiban 650 millió arany frankra becsülte azt a minimumot, amellyel Magyarország államháztartását rendbe lehet hozni. Az a 250 millió, amelyet Londonban kontempláltak, mélyen alatta van ennek az összegnek. Ennél a lecsökkentésnél sokkal súlyosabb azonban az a tény, hogy a szanálási programmra csak két és fél évi időt engedtek, ez alatt pedig szinte lehetetlen végrehajtani Magyarország pénzügyeinek rendezését. Mert arról van szó, hogy a tisztviselői kar létszámcsökkentésén és az elbocsátottak elhelyezésén, valamint a nagyszámú menekültek elhelyezésén kívül új adóforrásokat kell megnyitni, s mindezt igen nehéz keresztül vinni egy olyan államháztartásban, amely állandóan deficittel küzd. — Az antantnak az az érve, hogy Magyarországon megvannak azok az erőforrások, ame Kyvérek vértanusága Goinourt-díjjal kitüntetett regény. (27) Írta : 11. héraud. Fordította : Benda Jenti — Esh! Hagyja az ő hiúságát, meg a magáét is! Várjon, amíg elbeszélem . . . Figyelemmel követte azt, amit elmeséltem, uram? Mielőtt folytatnám, arra kérem, menjünk el innen. Ideges és izgatott vagyok . . . Sétáljunk egy kicsit, ha önnek úgy tetszik. Akarja? Köszönöm. Tehát elmesélte nekem a jelenetet. íme, az ő saját szavai. Hallgassa meg figyelmesen. XV. „Ha ez megnyugtatja —kezdte az elbeszélést, — vegye tudomásul, hogy a férjem szoknyabolond kozhelynek tartja magát, őkelme egyáltalában nem lélekbúvár. Hiszen ismeri. Az olyan vágású ember, mint ő, képtelen arra, hogy a mások szívébe belelásson és nem tudja elképzelni, hogy maga velem négyszemközött hat hónapon keresztül élhetett szállodai életet, és én mégsem lettem a szeretője. Ilyen lehetőség nem is jutott az eszébe. Fel és alá szaladgált a szobában, a vállát rángatta és hangosan beszélt önmagával. Végül megállapodott a tükör előtt, megigazította a nyakkendőjét, aztán felém fordult és vigyorogva ezt mondta: „Ha ez nem lenne hihetetlen, nagyon is mulatságos volna!" Amikor már kinevette magát, egészen közel lépett hozzám. Egymás szemébe néztünk: „Higyjek magának?" — kérdezte. — „Higyje azt, ami jólesik." „Ejh! kedvesem, a hiúsága nagyobb volt, mint a féltékenysége. Hitt nekem. Beérte avval, hogy ezt motyogja: „Elképzelhetetlen." Aztán mindjárt felülkerekedett benne igazi természete, hajlítgatta a derekát, előnyös képet vágott, most önmagában biztosan még közelebb lépett hozzám, kitárta a karját . . . Ezúttal rajtam volt a sor, hogy kacagjak: „Valóban — mondottam, —, ez magára vall. Nem csaltam meg, ez magának elég, most már minden úgy van, mintha semmi sem történt volna. Csodálom magát! Soha meg nem változik." „Soha! — felelte." „Én azonban igenis megváltoztam!. — törtem ki. — Most vegye a kalapját, a táskáját, a felöltőjét és menjen . . . Vége van. Nagyon is sokat tudok a maga számlájára, és amíg ezt tudva, hat hónapon át külön éltem, nézzen meg, meggyógyultam. Váljunk el, ha úgy tetszik, vagy ne váljunk el, én tökéletesen fütyülök rá, csak a szabadságomat akarom, de újra kezdeni az életet maga mellett, nem soha!" Egy pillanatig lesütött szemmel, mozdulatlanul állt. Aztán vadul rám meredt, az ajka reszketett. Azt hittem, rám veti magát. Szerencére nem ismerem a félelmet: hátra tett kézzel a szemébe nevettem. Előttem állt. Az arca, amely addig vörös és fölfújt volt, egyszerre nagyon sápadt lett; láttam, amint a szája széle megremegett. Most már megijesztett, de azért jól viselkedtem. Pillanat múlva újra le - felszaladgált a szobában, időről-időre megtörölte a homlokát, majd hirtelen mozdulattal visszadugta zsebkendőjét a kabátja zsebébe Megállt: „Kérem, végezzünk, — mondotta. — Én napirendre térek az egész dolog felett, mindent elfelejtek. Jöjjön Párizsba . . ." A fejemmel nemet intettem." „Akkor valami egészen hihetetlen dolog történt. Fogadom, nem találja el, hogy micsoda . . . Megtándorodott aztán mint a fadarab, lerogyott egy karosszékbe és az arcát a kezébe temetve, sírva, fakadt. Úgy sírt, mint egy kis fiú és nem úgy,rránt egy férfi. Kedvesem, ne higgye, hogy szívtelen is vagyok! De ezek a könnyek csak egy ostobát lágyítottak volna meg. Ha a legjobbat teszem föl róla, azt mondom, olyan hirtelen haragú akasztófavirág bánata volt ez, akinek nem teljesítik a szeszélyeit. De a dolog valószínűleg még sokkal rosszabb volt. Magunk között szólva azt hiszem, olyan könnyeket sirt, amel