Pesti Hírlap, 1925. július (47. évfolyam, 144-170. szám)

1925-07-01 / 144. szám

1925 július 1., szerda, védi. Német tolmácsként a bíróság dr. Gruber Károly ügyvédet idézte meg. A tárgyalás megnyitása után Denk elnök maga elé szólítja a vádlottakat. — A neve, ugyebár, Léderer Gusztávné? — kérdezi az elnök. — Beszél-e annyira magyarul, hogy amit mondok megérti? — Nagyon keveset tudni magyarul, — szól Lédererné, egészen a birói emelvény elé állva. — Amennyiben nem értené meg a kérdéseimet, beszélhet németül is, mert a tolmács úr majd min­dent lefordít. Ameddig azonban erre nincs szükség, addig a lehetőséghez képest igyekezzen magyarul be­szélni. Bemondja azután személyi adatait Lédererné. Leánykori neve Schwarze Mária, harminckét éves, római katholikus vallású, férjezett, csendőrtiszt fele­sége, négy elemit végzett, büntetve nem volt. Léderer Sándor áll azután a birói emelvény elé, hogy jegyzőkönyvbe diktálja személyi adatait. Az elnök az iratokból megállapítja, hogy Léderer Sándor foglalkozása banktisztviselő, de jelenleg állás nélkül van, mert ebből az ügyből kifolyólag elbocsátották. — Tanuként megidéztem a mai nap déli tizen­két órájára Léderer Gusztávot, — mondja az elnök. — Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy ma­radjon csendben, — szól azután — és ne ad­jon okot arra, hogy kényszerítő, vagy büntető rend­szabályt kelljen alkalmazni, „mint tettestársat . . . mint felbujtó bűnrészest . . . mint tettestársat ..." Az elnök leülteti a börtönőröket és a birói pó­dium előtt csak a két vádlott marad. Felolvassa az elnök az ügyészség vádiratát és a vádhatározatot. Léderer Gusztávnét egyrendbeli csalás bűn­tettében mint tettestársat, egyrendbeli gyil­kosság bűntettében mint felbujtó bűnrészest és egyrendbeli lopás bűntettében mint tettes­társat vádolja az ügyészség. Léderer Sándor ellen egyrendbeli bűnpártolás vét­sége címén folyik az eljárás. Léderer Sándort kiküldi azután az elnök a te­remből és egyedül az asszony áll már csak a magas birói pódium előtt. — Megértette a vádat? — kérdezi az elnök. Válasz helyett az asszony kéri, hogy fordítsák le neki a vádiratot németre. Dr. Gruber Károly tol­mács szó szerint lefordítja a terjedelmes vádiratot. Amikor végez a tolmács, az elnök ismét megkérdezi, hogy bűnösnek érzi-e magát. Lédererné csak annyiban érzi magát bűnösnek, hogy nem akadályozta meg a gyilkosságot. — Nem érzem magam bűnösnek, — válaszolja halk hangon Lédererné németül. — Legfeljebb annyiban vagyok bűnös, hogy megakadályozhattam volna a bűncselek­ményt, de nem akadályoztam meg. Kis szünetet tart Lédererné, megvárja, míg a tolmács lefordítja szavait és azután alig hallható hangon folytatja vallomását:­­ • — A külföldi villájáról én nem tudok semmit, a dollárbeváltásról sem. Lédererné vallomása közben az esküdtek üre­sen álló padsorába két katonatiszt ül le. Az egyik dr. Apáthy Jenő ezredes-hadbiró, aki Léderer Gusz­táv katonai főtárgyalásának volt a tárgyalásveze­tője, a másik dr. Krantz Dezső őrnagy-hadbiró ügyész, aki Léderer Gusztáv ellen a vádat képvi­selte. Részletes vallomás az együttes tőzsdézésről. Lédererné nem egy meghatározott időtől kezd­ve mondja el vallomását, hanem ahogy magának előre elkészítette, különböző epizódokat kezd elme­sélni. Kodelka külföldi villájáról, a dollár beváltásá­ról kezd először beszélni, azután hirtelen áttér arra, hogy Kodelka hetven milliót adott nekik. — Én visszaadtam neki a pénzt, — mondja Lédererné. Nekem volt pénzem, és nem kellett az ő pénze. Tisztességes embernek ismertem Kodelkát, hát üzletet akartam vele kötni. Együtt tőzsdéztünk és az ő ajánlatára vásároltam a papírokat. Már két évvel ezelőtt kezdtünk játszani és 1924 karácsonyáig tartott ez a tőzsdézés, amikor Kodelka azt mondta, hogy most már el szeretne számolni velem. Kará­csonykor azután el is számoltunk a tőzsdeüzletekkel. Kodelka udvarolni kezd. — Három héttel karácsony előtt nagymosás volt nálunk. A nehéz munkát egyedül végeztem. Ek­kor­­látogatóba jött hozzánk Kodelka. Az uram Gyöngyösön volt. Úgy kezdte Kodelka, hogy én úri­nő, nagyságos asszony létemre, hogyan végezhetek ilyen durva munkát. Rettenetes, hogy olyan férjem van, aki ezt nekem megengedi. Az volt a válaszom Kodelkának, hogy szívesen dolgozom a férjemért, különben is dolgozni nem szégyen. — Aztán megint feljött hozzám Kodelka egy szombati napon és egy csomag húst hozott. Én ki­kértem ezt magamnak. Kodelka kedveskedve vála­szolta, hogy engedjem meg, hogy átadhassa a cso­magot, mert hiszen, akit ő szeret, annak mindig ajándékot szokott hozni. — Egy alkalommal, — folytatja Lédererné — Kodelka megint azzal állt elibém, hogy milyen éle­tem is van nekem, milyen az asszonyi sorsom, az uram nem törődik velem, állandóan vidéken tartóz­kodik, ha pedig idehaza van, a sport az első neki, nem pedig a felesége. — Én nagyon szeretem az uramat, — vála­szoltam Kodelkának, — különben is jobb, ha spor­tol, mint ha kocsmázna és lumpolna. És ezután be­szélt mindenféléről össze-vissza előttem Kodelka. Figyelmeztettem, hogy n­e beszéljen ilyeneket, mert ha az uram ezt megtudja, akkor lelövi, mert ő olyan em­ber. — Pár nap múlva haza is érkezett az uram Gyöngyösről, de nem említettem neki ezeket a dol­gokat, mert nem akartam Gusztit ezekkel molesz­tálni. Egy este megint eljött Kodelka és sokat be­szélt mindenféléről Tizenegy óra körül felszólítot­tam, hogy most már távozzon, mert egyedül vagyok idehaza. Megelőzőleg éjfél utáni kettőig maradt ná­lam és beszélt mindenféle üzletekről. Kodelka házassági ajánlatot tesz. — Mikor látta egy ízben Kodelka, hogy egye­dül vagyok, azt az ajánlatot tette, hogy váljak el az uramtól. Én nem akartam erre felelni, de addig be­szélt, amíg végre kénytelen voltam neki kitérő vá­laszt adni. Egy alkalommal azt mondottam az uram­nak, hogy Kodelka említette nekem, hogy jó dolgom lenne, ha hozzá mennék feleségül. Erre a férjem vállat vont. — Azt mondta más alkalommal ismét Kodelka, hogy én nem vagyok olyan asszony, mint a többi, mire én azt feleltem, hogy de ő olyan, mint a többi férfi és én ezért nem mennék hozzá feleségül. Ko­delka azt válaszolta, hogy ő nem olyan, mint a többi férfi, én nem ismerem őt és ezért nem mondhatok róla véleményt. Ettől a perctől fogva Kodelka több­izben adott nekem kisebb-nagyobb összegeket. — Azután Kodelka arról kezdett beszélni, hogy olyan üzletfelei vannak, akiknél rettenetes pénzeket lehetne keresni. Kapcsolódjunk bele az üzletbe mi is, mondotta Kodelka. Erre én azt fe­leltem, hogy nem tudok üzletbe belekapcsolódni, mert nincs pénzem. ő ajánlatot tett, hogy adna nagyobb összeget, mire azt válaszoltam, hogy a pénzt csak akkor fo­gadom el, ha ő a nálunk lévő értékpapírokat fede­zetül elfogadja. Tizennégy nap múlva hazajött az uram és ekkor Kodelka említette neki, hogy ajánlja őt a Pálffy-laktanyába hússzállítás végett. Én azt hittem, hogy Kodelka udvarlása csak azt célozza, hogy összeköttetéseink révén a katonaságnál va­lami szállítási üzletet nyerhessen. Másnap emlí­tette a férjem, hogy nem érdemes a Pálffy-lakta­nyába húst szállítani. Ellenben a jövőben lesz egy nagyobb szállítás, ezt megszerzi Kodelkának. Kodelka a férinek pénzt ajánl, az asszonyt a Bristolba invitálja. — Mikor erről szó volt, Kodelka éjjel tizen­kettőig maradt nálunk. Ismételten szóbahozta, hogy én milyen rosszul élek, én azonban nem reagáltam­­ a megjegyzésre. A férjemnek említette, hogyha parancsol pénzt, szívesen ad rendelkezésére. Ugyan­ezen alkalommal félrehívott engem az előszobában és azt mondotta, hogy menjek el vele másnap dél­után a Bristol-kávéházba. Azt válaszoltam, hogy » A.& eleven végrendelet. Rider H. Haggard. 26) Egyszer az egyik, akit csak igen felüle­tesen ismert, hozzárohant és kezébe nyomta egy ügy iratait, azzal, hogy nemsokára arra kerül a sor és hogy „nagyon rendes kis dolog". Alig ol­vasta át szegény James az iratokat, máris rákerült a sor s elég annyit mondanunk, hogy végül is a bíró erősen ránézett pápaszemén keresztül s azt mondotta, hogy „nem tud eléggé csodálkozni azon, hogy akadhat olyan tanult ügyvéd, ki nem restelli a biróság idejét ilyesmivel fecsérelni". — Persze, James kollégája nem akarta fecsérelni s ezért sózta az ő nyakába, — természetesen megtartva magá­nak a tiszteletdíjat. Eustace gyakran hallotta Jamest, amint la­kásukon a végrendeletekről tartott előadást kettő­jüknek s ezért természetes, hogy tanácstalan hely­zetében egyenesen hozzá fordult. Tudván Pump Courtbeli irodájának is a címét, oda sietett és egy egészen fiatal fiú csakhamar be is bocsátotta, aki úgy látszik, az írnok felelősségteljes állását töl­tötte be Mr. James Short és néhány más tudós úr mellett, akiknek a neve szintén ott állott az ajtón. Ez a fiú olyan éles tekintettel nézte végig az ajtón belépő Eustacet, aminő az ő korában egészen szokatlan volt, úgy, hogy Eustace valósággal meg­ijedt tőle. Ez a tekintet eleinte csupa reménykedés, később pedig lemondó kétségbeesés volt. A fiú azt hitte, hogy Eustace személyében ügyfél lépi át a felek által még soha nem taposott küszöböt. Ezért látszott szemeiben először a remény, azután a le­mondás. Eustace nyomában nem jött egy solicitor írnoka sem. Tehát nem lehetett kliens. Mr. Short as, ajtótól jobbra eső szobában ült. Eustace kopogott az ajtón, majd belépett egy ak­kora csupasz szobácskába, mint egy középfajta cselédszoba. Volt benne egy íróasztal, három szék­­(az egyik nádfonatú), egy könyvszekrény, benne néhány tucat jogi könyv és régi jogi folyóiratok, valamint egy széles ablakpárkány, melynek épen a közepén régi, avult iratcsomó feküdt. Mr. James Short alacsony, erős, feketeszemű, fasorrú fiatalember volt, kinek feje időnek előtte megkopaszodott. Ez a kopaszság volt az egyetlen ismertetőjel John és James között, ami elég sze­rencsés körülmény, de mégsem sokat használt azokkal az ismerősökkel szemben, akik az utcán találkoztak velük, hol fejükön volt a kalapjuk. Eustace belépésekor Mr. Short épen a jogi szaklap­nak legkevésbbé sem mondható „Sporting Times" tanulmányozásába volt elmerülve, melyet azonban érthetetlen szégyenkezéssel gyorsan az asztal alá sülyesztett, annak helyét egy hirtelen előkapott törvénykönyvvel pótolva. — Semmi baj, öreg fiú, — nyugtatta meg Eustace, kinek szemeit nem kerülte ki ez a gyors mozdulat, — ne ijedj meg, csak én vagyok. — Úgy, — mondotta Mr. James Short, miután kezet fogtak egymással, — látod, azt hittem, valami ügyfél, mert az mindig lehetséges, bár sohasem valószínű s az ember készen kell, hogy álljon min­den lehetőségre. — Természetesen, öregem, — felelte Eustace, — de tudd meg, hogy ezúttal én is kliens vagyok,... még pedig kövér, mert két millió fontról van szó, a nagybátyám vagyonáról. Egy másik végrendelet is van és most a tanácsodat szeretném hallani. Mr. Short valósággal kiugrott lelkesedésében székéből, azonban valami ismét eszébe jutott, úgy, hogy visszaült. — Kedves barátom, — felelte, — sajnálom, de nem hallgathatlak meg. — Ugyan! — ijedt meg Eustace. — Hogy ér­ted ezt? — Úgy, hogy nincs veled egy solicitor­s a testületnek, — amelyhez tartozni szerencsém van — tagjai nem tárgyalhatnak olyan féllel, akinek nincs solicitorja. — Az ördög vigye el az illemszabályaitokat! — Kedves barátom, ha mint barátom jöttél hozzám, nagyon örülök, ha jogi tanácsot adhatok neked a hagyatéki ügyekben, amelyekről, dicsek­vés nélkül mondhatom, tudok valamit. De te magad mondtad, hogy mint kliens jöttél s ilyen esetekben a személyes barátság háttérbe szorul és a hivatalos kötelesség foglalja el a helyét. Ilyen körülmények­ között beláthatod, hogy jelenleg elsősorban hiva­tásom szabályai irányadók, melyek annak kijelen­tésére kényszerítenek, hogy a legnagyobb mérték­ben helytelen és megengedhetetlen volna téged anél­kül meghallgatnom, hogy kellően képesített solici­tor lenne veled. — Egeknek Ura! — kiáltott fel Eustace, — sohasem hittem volna, hogy ilyen vaskalapos légy; azt gondoltam, hogy talán örülni is fogsz a dolog­nak. — Persze, persze! Gyakorlatom jelenlegi ál­lása mellett — s ezzel az egyetlen iratcsomóra pil­lantott — elhiheted, hogy nem szabadkozom a munkától. Engedd meg azt tanácsolnom, hogy ke­resd fel John testvéremet. Úgy hiszem, ez időszerint nincs túlságosan sok dolga, tehát valószínűnek tartom, hogy beszélhetsz vele. Sőt, azt is merem mondani, hogy mindjárt kitűzhetem ide a vele együtt való tárgyalást,... mondjuk, egy óra múlva. Megállj csak, rögtön megkérdezzük az írnokomat. Róbert! A fiú megjelent. — Azt hiszem, ma délelőttre nincs tárgyalá­sunk kitűzve? — Nincs, uram, — válaszolta Róbert ko­moly arccal. — Egy pillanatra bocsánatot kérek, meg fogom nézni a könyvben. — Eltűnt s egy pilla­nat múlva azza a hirrel tért vissza, hogy Mr. Short ideje a mai napon egyáltalán nincs lefoglalva. — Nagyon helyes, — mondotta Mr. Short. — Akkor írja pontosan két órára Mr. John Shortot és Mr. Meesont. — Igenis, uram, — felelte az írnok s kiment, hogy a szokatlan feladatot végrehajtsa. Ahogy Eustace eltávozott James barristertől John Willicitord Róbert ismét behivatott s gaz­dája felküldöttje a következő emeletre bizonyos PESTI HÍRLAP .

Next