Pesti Napló, 1854. szeptember (5. évfolyam, 1343-1367. szám)

1854-09-15 / 1354. szám

1854. IttSiik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. V!­lékre postán küldve: Év up5-edre 5 ír. — kr. p. F. évre 10 „ - ■ ,, •« A ti­­l előfizetés, mint a szin ínkinti eladás is megszíiüt. Pesten házhoz hordva: Félévre . 8 „ — „ , Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapral ír. 30 kr.p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, ún­. ügyek­ tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : uriutcza 8-ik szám. Sír—1354 Szerkesztési Iroda: Uri­ utcza 8. n. Bérmemtetlen levelek csupán rendes levelezéinktől fogadtatnak­ el. HIRDETÉSEK 6s MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgi kraj­­orárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő kmnyi külön bélyegdíj elére lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengi krajcrár- jával számittatik. — A fölvé­tel­i dij szinte mindenkor elé­rő lesk­endé a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Magjelen a PESTI NAPLÓ — hetiőt és ünneputáni napokat — kivéve — jelen­t ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás A 15®MI W&W&o­­ctober­ decemberi negyedik évne­­gyedi f­olyamára. Vidékié postán küldve 5 írt. Budapesten házhoz hordással, 4 írt. pp. & i előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivat­ln.is, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, a h­arc a 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Em­ich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­­atera s­z­egletén. —4. Az előfizetési levelek bérmentve ki : lan­gők. Pesti Napló kiadó­hivatala. B­é­c­s, sept. 13.­­ Hajdan, midőn még sem Pepita, sem Szebasztopol ostromoltatásáról nem tudott a világ, midőn sem a cholerát, sem a diplomatiai jegyzékváltást még nem is­merték, ama spártai nő azt mondá fiának : Vagy pai­­zsoddal térj vissza a csatából vagy paizsod­on. E szavak lebeghettek St. Arnaud tábornagy lelke előtt, midőn — kis plagiátumot elkövetvén — Napoleon Lajos császárnak azt írta: „Vagy Szebasztopol elfoglal­­tatásának hírével térek vissza, vagy épen nem !“ Ebből természetesen azt következtetik, hogy már most Sze­­basztopolnak mindenesetre oda kell lennie, mert hisz St. Arnaud csak nem maradhat örökké az érdemes ba­­sibozukok vendégszerető fedele alatt. Ausztria tel­jes jogában van, midőn a nyugoti hatalmaknak azt mondja : ti vagytok azok, kik a háborút szenték s már meg is kezdték, kik Isten tudja hány katonával s ha­jóval indultatok ki s mindeddig még egy arasznyi földet sem foglaltatok el, mig én látszólag békés eljárásom által a dunai fejedelemségeket kitisztí­tottam s azokban helyt foglaltam. Szebasztopolnak tehát szükségkép el kell esnie; ez a franczia-an­­gol combinált becsület első parancsa. Hanem mi­kor ? az ám a kérdés! A franczia kormány új ágyu­kat öntet, melyek 2 órányi távolságra visz­nek, ha­ elsütik, de nem sütik el oly hamar, mert előlegesen csak annyit tudunk, hogy mártiusban készek lesznek ez ágyuk, az öntő megígérte, de hiszen tudjuk, mit kell tartani a mesteremberek ígéreteiről; a kinek valaha vargával vagy szabóval dolga volt-s kinek nem volt ? — az tudja, hogy a mesterember mind egy kap­tára van verve s hogy ezek az uj ágyuk miatt az oro­szok akár jövő évi júliusban is biztosan fognak sétál­hatni Kronstadt falai közt, úgy hiszszük, legjobb volna, valahára már a régi ágyukat is használni s a mármár újra fellábaló orosz dölyföt egy csapással leverni, hogy legalább félszázadig többé fel ne kelhessen. Itt ott azon nevetséges állítást is hallhatni, miszerint a nyugati sergek az európai török földet csak azért nem akarják elhagyni, mert Ausztriában nem bíznak s attól tartanak, hogy e hatalom a segédhadaktól elhagyott Tö­rökországra oly befolyást gyakorolhatna, mely egyedül az orosz érdekre nézve kedvező. Ily vélemény — ismé­teljük — nem igen eszes ugyan, nem is uj, de annál inkább nevetséges, mert Ausztria, ha ily czélra töre­kednék, ezt sokkal hamarább és sokkal kevesebb költ­séggel elérhette volna. Ausztria a „beati possidentes“ mondatot szem előtt tartva, a dunai fejedelemségeket megszállotta és semmi esetre előbb nem fogja elhagyni, míg arról nincsen biztosítva, hogy azon egyedül az orosz codex szerint helyeselhető „zálog-lefoglalások“ többé nem fognak előfordulni. Ausztria eddig kardcsa­pás nélkül mind erkölcsileg, mind anyagilag arány­lag legtöbbet nyert a keleti krízis következtében. E nyereséget már meg is érzi, mert általa nemcsak a kül­föld becsületét magasb mértékben bírja, hanem belül is megerősödött; a bizalom napról napra növekedett s a nagy nemzeti kölcsön létesülésében egyik legszebb diadalát ülte. Kereskedelmi világunk azért már nem igen sokat gondol a keleti ügygyel, mióta Oláhország az ausztriai sereg védelme alatt áll s az aldunai gőzhajózás ismét fölszabadult. Ha e szabadság a dunatorkolatig ki fog terjedni, Ausztria feladatát a legdicséretesebben megoldja s a pénzvilág tökéletesen meg lesz nyugtatva. A börze mindezeknél fogva már két hét óta csak igen csekély változásokat mutat fel; az 5 % 86­—85, az ezüst 16—18° 1­6 közt áll; ha meggondoljuk, hogy az ezüst agio már kétszer oly nagy is volt s egyedül a még várandó, de mindeddig be nem következett események következ­tében (a­minek az államnak a bank irányábani adóssá­gának csökkentése, a bankjegyek ezüstérm­ beváltatása stb.) ha, mondjuk, a pénzviszonyok már e várako­zás következtében annyira megjavultak, mennyivel ör­­vendetesb fordulat várható, ha mindezen remények majd valósággá fejlődnek?! — Az ausztriai politika eddigi kedvező eredményeivel szemben valóban meglepő a boroszlói újság által ismé­telve közlött azon hír, miszerint nálunk eldöntő helyen a porosz felfogáshoz közeledni kezdenek s Bito­­­gróf ennek következtében tárczáját letenni szándékoznék. Feltűnő, hogy ama lap e hrrt berlini és párisi le­velekben hozza, míg jól értesült bécsi levelezői erről mit sem tudnak. A­mennyit hitelesen hallhatni, ama mendemondából egy szó sem igaz, az ember kön­nyen hiszi azt, a­mit örömest hinne, de hiedelem és valóság nem egy! — Ausztria nyugodtan be fogja várni a krimiai expeditio eredményét; elébb ez oldalról semmi újabb lépést nem várhatni; ezt bizton állíthat­juk s a legközelebbi jövő ez állításunkat igazolni fogja. B­é­c­s, sept. 12. f Azon audientián, melyet a porosz követ, a Császár elutazta előtt Ő Felségénél nyert, a gróf ismét a porosz kabinet által tervezett új közvetítő javaslatok érkezté­­ről ten előleges jelentést, egyszersmind fejedelme kö­szönetét fejezte ki Ausztriának utolsó elhatározásáért az orosz visszautasító válasz irányában, szilárdul táp­lálni láttatván azon reményt, hogy a bekövetkező tél alkalmas időül szolgáland higgadt és jól meggondolt congressusi tanácskozmányokra. Mindazáltal a porosz kabinet, mennyiben az ausztriai politikának fordulatára számít, aligha csalatkozni nem fog, mert Ausztria szi­lárdul el van határozva, azon positiókat, melyekkel most a fejedelemségekben bír, a Porta és Németország érdekében el nem hagyni, mielőtt Oroszország egy köz­­európai egyezményhez, melyben az ismeretes biztosí­ték-követelmények bővebben részletezvék, hozzájáru­lásra a jelen tényleges állapotnak egy jogerejűvé átváltoztatása végett késznek nem nyilatkozott. Itt el van ismerve, hogy épen nem fekszik a szükségesség körén kívül, ha a nyugati hatalmak szintúgy, valamint Ausztria, zálogot kerítenek Oroszország ezen készsé­géért hatalmukba. A Krimia és Besszarábia ellen ter­vezett operaciók ennélfogvást annál kevésbbé találand­­nak ellenmondásra, miután a háborús állapot, melyben a nyugati hatalmak és Oroszország léteznek, különben is megfoghatóvá teszi, ha mindegyik fél a maga részére a lehető legnagyobb hasznot igénybe venni törekszik. Bukarestből f.­hó 6­káról, mint mely napon az ausz­triai csapatok bevonultak, rendkívüli uton már tudósí­tások érkeztek ide. Másoknak engedem át : hiven raj­zolni az ezen alkalommali ünnepélyességeket, csupán azon értekezletre kívánom felkelteni a figyelmet, mely csakhamar a bevonulás után Cor­onini gróf, Omer pasa és Dervis pasa közt tartalék, s mely, mikép jó forrásból halljuk, egy órán túl terjedett. Ez értekezlet után legott futárok menesztettek mind Stambulba, mind pedig Hess tásznagy ő exoljához. Állítják, hogy ezen értekezlet tárgya azon válasz volt, mely Foksányból Gortsakoff hgtől Omer pasának Moldvaország ki­ürítését illető felhívása következtében érkezett. K o t z e b u e tábornok, az orosz diplomatiai iroda igazga­tója Foksányban , Gortsakoff hgtől megbizatva Omer pasának azt válaszolta, hogy az orosz csapatok rövid idő alatt Moldovát el fogják hagyni és pedig azon föltét alatt, hogy a török hadsereg e fejedelemségbe be ne vonuljon, ha pedig ez mindamellett megtörténnék, akkor a herczeg ezt fegyverrel kényszerülene megaka­dályozni. A dunafejedelemségeket, valamig a viszály­kérdés eldöntve nincs, csak semleges hatalom tarthatja megszállva. — Állandó időre — imnez áll még Kotze­bue válaszjegyzékében — Oroszország nem engedheti meg, hogy a zálog Törökország kezeiben maradjon. Omer pasa most elhatározá, hogy Oláhországot is elhagyja, s csapataival Besszarábiába költözik mint téli szállásra. Ide érkezett tudósítások szerint Brailát, mindjárt az oroszok elvonulása után, egy franczia és török csapat­osztály szállotta meg. Az Á­r g i­s­z mellől, sept. 5. A. Mindig tisztábban kiderül, hogy a nagy tengeri expeditio, melyről itt tudni akarják, hogy már nagyobb­részt hajóra kelt, csupán egyik, ámbár legnyomatékosb oldala leend azon hadjáratnak, mely rövid idő alatt magán az orosz földön veendi kezdetét. Már tudva van, hogy minden török csapat a Pruth-torkolat felé irá­­nyoztatik, és valamint Brailát mindjárt az oroszok el­vonulta után törökök szállották meg, hasonló fog tör­ténni Galaczczal s Moldvaország délszaki részével, hogy az egyesült török-franczia divisiók betörése a Dobrudzsából Besszarábia felé fedeztethessék. Várnától Badabaghig 90,000 franczia(?)fog felállíttatni,hogy e kép összeköttetésben a Sumlától Szilisztriáig felállított török csapatokkal a tartaléksereget képezze. Oláhországban épen nem kétlik, miszerint a török hadsereg már e hó­nap vége előtt Besszarábia földén álland. Pontos ada­tok szerint, a most Omer pasa főparancsnoksága alatt álló török hadsereg erejét 120,000 emberre teszik 200 ágyúval. Ezen haderő mind rendes és szabályzott ka­tonaságból áll, abasibozukok kivételével, kik Iszkender bey alatt mintegy 10,000-en lehetnek még együtt. Ezek az ő vezérek közbenjárására nem fegyvereztettek le s most fanaticus lelkesültséggel szítnak hozzá. Magában a török hadseregben nem igen vannak megelégedve azon eljárásmóddal, melylyel Jussaff tábornok ezen ter­mészeti embereket fegyelmezni akarta; azon rendkívüli szigor, mely irányukban foganatba vétetett, szükségkép elkeseríte őket. F. hó 20-ka körül várják Bukarestbe H­e­s­z bárót és Schlick grófot. Bosquet tábornok a Dobrud­zsában létező franczia divisio parancsnoka is oda ér­keznek. A vérmes reménynek azt hiszik, hogy ugyan­akkor Bukarestben már Szebasztopol bevételé­­nek ünnepét fogják ülhetni. Az oláhországi fővá­rosban néhány nap óta S­t­i­r­b­e­y herczeg párthívei, kik az utóbbi időben sűrűn járultak adressek és követ­ségekkel Omer pasához, kissé elcsüggedtek. Már­is tud­ni akarják sokan, hogy az ausztriai megszállás egész tar­tama alatt, a végleges békekötésig, az oláh fejdelmi szék be sem fog töltetni. London, sept. 7. 4* Fontos napi tárgy hiányában egy sereg apróságot hordok össze mai közlésemben, az olvasóra bizván a tarka egyvelegben érdeket lelni, vagy abból az angol sajtó­s népre jellemzőt kivonni. — „Az osztrák had következő négy ponton lépett át az oláh földre: Pr­e­­diala-Botza,Bistritz, Rothen és Thurra­il ál.“— E poetico-geographiai licentiával világosítja fel a csatatérről olvasóit a tudós Morn. Chronicle tegnapi számában. Ugyancsak e lap hasábjain olvasom: „Ma­gy­ar or­sz­ág­o­n Timis­ek városában lég­­telegraph állíttatott fel, s fog összeköt­tetésbe hozatni a bécs-hermani villany­sodronyokkal.“ Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy egy gentleman angol ismerősöm , a múlt héten, széles jó kedvvel mondá el a fölötti örömét, hogy Kronstadt nem bevehetetlen: „mert“, úgymond, „eddig azt hivem, hogy e várhoz szárazról nem férhet­ni, ma azonban kiterítem térképemet asztalomra, s nagy meglepetésemre úgy találtam, hogy eddigi aggalmam tárgya szárazföldön fekszik.“ A jámbor geographusnak t. i. Erdélyországban Brassón, mely angol térképeken Kronstadtnak jegyeztetik, akadt s tapadt meg szeme. E csekély botlást ismerősöm több barátaim jelenlétében téve, kikre bátran hivatkozhatom az iránt, hogy a tényt minden legcsekélyebb hozzáadás nélkül mondom el. Eszmerokonságnál fogva itt eszembe jut az 1848—49-i Blue­ Book, s az abban a parliament­ tek, karok és ren­dek elé fölterjesztett térképe Magyarországnak, melyen a magyar törzs a szó teljes értelmében vázzá kerekitte­­tik ki a népfajok tengerén. Jutott-e a 650 tag közöl csak egynek is eszébe, hogy oly parányi földdarabon, minőt fajunk számára a kékkönyv térképe kimér, nem­zetünk még csak lélekzeni sem tudna ? Hazánkban is történtek a zöld asztalnál s a sajtóban baklövések, s magam emlékszem, midőn egy megyei szónok a gabo­nát Komáromból hajón kivánta Nagy-Szombatba szál­líttatni, s midőn egy­­ krlapszerkesztő hibásan fordítva a német „Hulh“ szót, azt írá, hogy „Krisztina Espar­­tero herczegre bizta Madrid kalapját“, de ily bokros hi­bák hire gyorsan át is futotta az országot szerte s hosszá­ban, mig Angliában száz közöl talán kilenczven­kilencz botlik a botlóval. Bizony óriás a sok törpe brit napi­ poli­tikus közt azon magyar táblabíró, ki a külföldre utazó honfiának stereotyp-tanácscsal szolgál: „aztán jól vi­gyázz öcsém arany órádra, mert könnyen kimetszik azt zsebedből idegen országban.“ A mai Times első vezérczikke igen szerény igények­kel lép fel Európának közelismerése iránt az angol ke­leti politika tárgyában. E politikának t. i. érdemeit kö­vetkezőkre devalválja: Omer pasa az angol-franczia főtisztekkel érintkezés által beszívott nyugati szellem erejével verte vissza az oroszokat a Dunán; a gyur­­gyevoi fényes győzelmet, mely alatt a pasa-parancsnok nagy kényelmesen füstölgető csibakját a Duna másik oldalán, a törökök Cannon­s Bürke angol főtiszteknek köszönhetik; Szilisztria falai elől Butler s Yasmyth an­gol hadnagyok üzék el az orosz Hanibalt; az ázsiai tö­rök tábori vég megveretés s feloszlástól az angol G. mente meg (?), ki is kineveztetvén legközelebbről az ázsiai sereg főparancsnokának, kétségenkívül dicső fordulatot adand még ez évben az ottani ügyállásnak, az e napokban Karsra biztosnak kiküldött Williams an­gol ezredes segítségével. Kár, hogy a dicsekvő „Ti­mes“ szűz szerénységében még azt is nem állítja, hogy az osztrák hadat a még ma is Bécsben mu­lató franczia Letang s társa egy névtelen angol ve­zér vezeték az oláh földre, s hogy csak e két fér­fin elől eredtek eszeveszett futásnak az oroszok a Pruth mögé. Albert liget a boulognei táborba Newcastle hű had­ügyminiszter, Hardinge lord főparancsnok, és Seaton lord, a tízezer főből állók b­rahami tábor vezére, kísé­rik el. Ez utóbb nevezett veteránt az eleven eszü fran­ KARPATHY ZOLTÁN. Regény irta Jókai Mór. XIV. A titok. Folytatás. Kinek jutott volna eszébe, hogy egy ilyen pillanat­ban okosan gondolkozzék ? Ki emlékezett volna ilyen­kor hideg, megfontoló eszmékre. Évekig odajárni a vi­lágban, sehol sem menekülhetni egy kedves bájos em­léktől s azután ismét véletlenül föltalálni a kedves em­lék szép ideálját, s akkor elébb gondolkozni rajta, ha örüljön-e a viszontlátásnak, vagy nem az nehezen volna emberi feladat. Dehogy gondolt arra Zoltán. Odarohant, röviden bemutatta magát, ismerték is már hitéből, s azzal fe­ledve volt nála minden fogadás, a­mit valaha Szentir­­maynak tett, leánya bűvös bájos szép szemei mellett. Mennyivel szebb lett a kedves kicsike, a­mióta nem látá, még szebb, mint képzeletében maga elé birta hozni. Már nem is merné őt kicsikéjének nevezni, hisz oly karcsú, oly délezeg hajadon lett azóta. Aztán talán nem is szabadna azt többet tenni: ki tudja ? sok idő elmúlt azóta. Emlékezik- e még a hajadon azokra a bol­dog óráira a gyermek ábrándoknak, a mik csak úgy tűnnek elő, mint az álom, ha az ember később vissza­gondol rájuk s úgy mosolyoghatna rajtok, ha szomo­rúsága engedné. Várjon emlékezik-e még a leányka, miket mondtak ők egymásnak, mikor ott ültek a magá­nos jávor alatt , hogy soha sem fogják egymást elfe­ledni, hogy a milyen véghetetlen ideig kell még élni, a­mig mindketten felnőnek, olyan véghetetlen örömmel fognak gondolni egymásra. Óh édes, tiszta örömei az *) Lásd a P. Napló 1353-dik számát. ifjú éveknek, milyen rosszak, milyen boldogtalanok, milyen nyomorúak leszünk, mikor megszűntünk fiata­lok lenni. Az első pillanatokban alig talált Zoltán öröme sza­vakat. Nem győzött betelni az édes látással, csaknem elfeledte az udvariasság nehéz kötelességeit, mikkel azon ismeretlen delnek irányában tartozott, a­kik Ka­tinkát kisérték. Szentirmayné közel rokonai voltak, őszintén örültek rajta, hogy Zoltánt megismerheték, kit még azelőtt nem láttak. Reményüket fejezék ki, hogy őket gyakran meg fogja látogatni az országgyűlés alatt. Szentirmayékkal együtt laknak. A kárhozatos akadályt Zoltán és Rudolf között ők sem ismerhetők. Zoltá­n sietett e reményt a magáévá tenni. Őh sok­szor, igen sokszor fog­­ Szencziékhez menni. Katinka önfeledt örömmel mondta rá, hogy az nagyon szép lesz. A csarnok­ajtónál azonban ezúttal el kellett volna egymástól válniuk, ha a véletlen sors a szerető szívek kezére nem játszik , mely nem resteli nyilatkozatait gyakran a legcsekélyebb emberekre bízni. Szencziék hintája nem érkezett meg időre, a kocsis bizonyosan elmulatott valami rangjához illő társaságban s elfeled­kezett úrnőiről, nem először, nem is utoljára. — Óh, az a semmiházi, már bizonyosan megint leitta magát, sopánkodék az aggnak egyike, kit még kis­asszonynak neveztek; az asszonyság azonban jószi­­vüen biztositá, hogy gyalog is haza mehetnek, hiszen az idő szép, holdvilág van, s aztán Zoltán lesz olyan jó, hogy elkíséri őket, ámbár kissé messzecske laknak. De hogy ne lenne olyan jó, bár a város túlsó végén laknának, hogy odáig mehetne velük ! Karját ajánlá az éltesebb delnőnek. — Köszönöm Zoltán, szólt az mosolyogva , nem haragszik, hogy így nevezem. Mi csak egymásba szok­­tunk kapaszkodni Judittal, ő az én gavallérom, én pe­dig az övé. Tudja , ő kisasszony , én pedig özvegy asszony vagyok, akármelyikünket megszólna a gonosz világ, ha egy nőtelen legénynyel látnának karon fogva menni, csak maradjon ön Katinka mellett. A két öreg jót nevetett e tréfán s egymásba kapasz­kodva tipegtek az előre bocsátott fiatalok után , csak arra kérve őket, hogy ne szaladjanak olyan nagyon, mert az ő lábaik már nem olyan frisek , mint voltak Napóleon idejében. Az ifjú és a leányka eleinte szép illedelmes távol­ban haladtak egymás mellett, a­mig a tolongás árjából ki lehetett jutniok; később azonban, a­hogy a sö­tétebb utczákba kezdettek hatolni, természetnél fogva köze­lebb kellett húzódni Katinkának Zoltánhoz, ma­d egy csúnya nagy kőben megbotlott szegényke, mire Zoltán­nak valódi kötelessége jön, hogy karját ajánlja vé­­dencznőjének, s mikor aztán ez az ismerős gyöngéd kezecske ott volt hajdani helyén , ott szive és karja között, mintha soha sem vált volna el tőle , olyat ér­zett, mintha egyenesen haza menne ő is oda, a­hova e lyánkat vezeti. Mennyi mondani, mennyi hallgatni valójuk volt! Dh arra kevés volna egy hó, egy év, egy egész élet.... Most is az az őszinte gyermek volt mind a kettő,a­ki­nek egymás előtt nincsen titka, a­ki nem rejtegeti sem örömét, sem bánatát, sem hajlamait, mert tudja, hogy azok mind osztva vannak.Katinka elmondta, mennyit em­legették ők Zoltánt, ő is, s a kis­gyermekek mind. Hogy várták vissza. Tulajdonképen neheztelni kellett volna, hogy Zoltán őket nem sietett felkeresi, de az neki eszé­be sem jutott, s ha egykor gondolatjába tozlik is ez a szemrehányás, találni fog ő száz mentséget Zoltán szá­­mára, mikkel oly tisztára fogja mosni mint a kristály, mert az igaz szeretetnek az a tulajdonsága , hogy ke­­gyenctét ön­maga ellen is tudja védni.­­ Zoltán gyönyörködve függött szemeivel a beszédes leányka ajkain : mennyi boldogság csak hallgatni is ez ajkak beszédét! s mennyi édes van még azokon túl! Ha valami tündér azt kérdezné tőle ez órában, hogy mit adjon neki az egész világból? Keri hamar tudna rá vá­laszolni. Milyen kár, hogy a hintó szemközt találkozott velük s Szencziné ráismert korhely kocsijára. Az esküdött mennyre földre, hogy ő ott állt a szín­ház előtt, de nem vették észre s rövidebb dolog volt elfogadni a mentségét, mint utána járni. Mind a két hölgy megmagyarázta jól Zoltánnak, hol laknak, s Katinka újra elmondta azt neki, mintha azt hinné, hogy így jobban megtartja, s azzal elváltak tőle. Zoltánnak még vissza kellett menni a színházhoz, hogy Tarnavárynét haza kisérje, ki az utolsó hangot is ki szokta várni, s csak onnan tért ideiglenes szállásá­ra haza. Milyen boldog álmai voltak ez éjjel, egész gondat­lansággal engede át lelkét azoknak, egy édes mosoly­gásból állt az egész jövő előtte, melytől elfeledett min­dent, a­mi elmúlt. Még álmában is mindenütt őt látta, ő vele járt gaz­dag virágos mezőkön, hallgatta édes szavait, gyönyör­ködött bűbájos gyermeteg mosolygásában, átolvadt lel­kével őszinte tiszta szemeibe. A kedves álomból prózai csöngetés hangja riasztó fel. Pitvarnoka belépett hálószobájába, egy levelet nyújtva át neki, melyet Szencziék inasa adott át neki. Zoltán Szentirmay írását ismerte meg a borítékon, s e vonások egyszerre kijózantták lelkét. Szinte tudta, mi van ezen levélbe írva, akár fel se törte volna. — „Kedves Zoltán, ön feledni látszik, a­mit nekem ígért. Ha azt nem akarja, hogy én menjek el Pozsony­ból, akkor önnek kell eltávoznia innen. Sz. Rudolf.“ (Folytatása köv.) Péntek, sept. 15-kén-

Next