Pesti Napló, 1893. október (44. évfolyam, 276-306. szám)
1893-10-01 / 276. szám
9 Budapest, vasárnap 1893. október 1. ___________PESTI NAPLÓ.__________ Programm hívei, mint annak ellenzői közt nyomasztón érezteti hatását. Időközben történt a prímás fölhivatása Bécsbe, s leküldetése Budapestre. Mindezekről a legkülönbözőbb verziók keltek szárnyra. S újból a Pesti Napló volt, mely néhány nap előtt, e cím alatt: „A válság szele, “ rámutatott a szituációra, s meglebbentette a fátyolt a kormány helyzete és a korona előtt lévő törvényjavaslat sorsa felett. Wekerle miniszterelnök mai nyilatkozata, melyet Polónyi kérdésére válaszul adott, hacsak azt egy túl magas idegesség okozta, s kellőleg át nem gondolt rögtönzés vagy elhirtelenkedés tükre gyanánt nem tekintjük, nem más, mint a Pesti Napló néhány nap előtti cikkelyének megerősítése. Maga a kormánypárt is meghökkenve hallotta ma a miniszterelnök nyilatkozatát, mert kénytelen volt érezni, hogy az a pozitivitás és optimizmus, melylyel a miniszterelnök a koronának a törvényjavaslat beterjesztésére vonatkozó engedélyéről szólott, a legnagyobb ellentétben állott azzal a kijelentéssel, melyet a miniszterelnök a nyilatkozatot befejezte. Wekerle miniszterelnök kijelente, hogy a kormány ismeri kötelességeit, ismeri ebben a nagy elvi kérdésben elfoglalt álláspontjának egész komolyságát, s arra törekszik, hogy ezt a házassági javaslatot már legközelebb beterjessze. Így szól a nyilatkozat első része. Ezután rögtön következik a váratlan tiltakozás az ellen, mintha a kormány azért hozná kényszerhelyzetbe a koronát, hogy valamibe beleegyezzék. Ez a tiltakozás, az előbbi kategórikus és komoly kijelentéssel csak akkor hozható összhangba, ha a kormány azt akarja mondani ezzel a tiltakozással, hogy neki a korona kinyerendő engedélyét illetőleg semmi szüksége sincs arra, hogy annak kinyeréséért bármilyen manőverhez nyúljon. Ha így áll a dolog, akkor a tiltakozás helyes és jogosult. De várjon így áll-e? A miniszterelnök nyilatkozata folyamán azt is szükségesnek tartja kijelenteni, hogy a kormány egész lojalitással tette figyelmessé a koronát a kérdés komolyságára és fontosságára, s kérte, hogy a korona csak a megfelelő és egész alapossággal történt tanulmányozás után adja meg beleegyezését. Bármily különösnek hangzik is ez a nyilatkozat, de — a kormány helyzetét tekintve — érthető. Mert a miniszterelnök ezzel azt akarja elérni, hogy az engedély kérése és a hosszú tanulmányozás a kormány akaratával összevág, s így tehát nem tartalmaz oly momentumot, mely a kormány helyzetét gyöngíthetné s cirkulusait keresztülhúzhatná. Ebből kifolyólag természetesen következnék az az optimizmus is, melylyel a miniszterelnök reményét, egészen alapos biztos reményét fejezte ki aziránt, hogy ez a beleegyezés legközelebb meg fog történni. Ámde mit keres akkor a nyilatkozat végén, közvetetlenül ez egészen biztos alapon nyugvó remény után az a „ha pedig nem?“ . . . „Ha pedig nem fog megtörténni, akkor csak azt ismétlem, hogy ismerni fogom kötelességemet.“ Tehát biztos alapon nyugvó remény után rögtön következik az a lehetőség, hogy esetleg mégsem fog megtörténni. S ugyanakkor a kormányválság bejelentése. Hát mi ez? kérdezte egymástól minden ember. A miniszterelnök az ellen tiltakozik, hogy nem akarja a koronát kényszerhelyzetbe hozni — s pár mondattal később kormányválsággal fenyegeti meg? — Avagy a korona első tanácsosa nincs-e abban a helyzetben, hogy ezt a koronával négyszemközt közölhesse ? — Az egész képviselőház előtt kell hangosan kimondani, hogy a kormány, mely egyházpolitikai programmjával egymásra zúdította a felekezeteket, a nemzetiségeket, a társadalmat, most kész itt hagyni az egész kháoszt, — ha a korona megtagadná beleegyezését a törvényjavaslat benyújtásától? — Avagy ez is ahhoz a lojalitáshoz tartozik, melyre a miniszterelnök csak előbb hivatkozott? Valóban, ezek megmagyarázhatatlan ellentétek egy rövidke nyilatkozatban, és akár a logika, akár a tapintat, akár az eszély szempontjából bíráljuk is, egyaránt igen különösnek kell azt találnunk. Sőt némi humort sem tagadhatunk meg tőle. Mert eddigelé csak az operettekben találkoztunk azzal a vidám praxissal, hogy gondolkozási időt adunk, de tagadó választ nem fogadunk el. Ennek a vidám prakszisnak átvitele a politikába, feltétlenül a legmerészebb reformok közt foglalna helyet. De már előbb rámutatunk a miniszterelnök idegességére, melt az utóbbi napok alatt mutatkozott rajta, ds meglehet ez a különös nyilatkozat is ennek a szüleménye. Ez esetben természetesen nem fűzhetnénk ahhoz semmiféle komolyabb kombinációt. S nem is tesszük, hanem inkább türelemmel várjuk a miniszterelnök biztos alapon nyugvó reményének teljesülését. Talán a királyi nyilatkozatok fölött közelebb kezdődő vita, vagy a már megtett interpellációk vinka gyújtja meg, roppant egyet és odaadja a tíz közül a legtolakodóbbnak. úgy ám, egy öreg, morgó férj kell ahhoz, hogy valaki kapós legyen. S ezt éppen úgy irigyeltem Malvinkától, mint a fekete huncutkáját. Ő persze nem is sejtette, mi dúl bennem, mert mindig jó és kedves volt hozzám. Most is, amint bekanyarodtunk a völgybe s ő észrevette a nagy piros lobogót, melyet kirándulótársak húztak póznára a találkozó helyén, belemarkolt a kalapomba: — Te ! Én már látom őket! Ott vannak mind... A kis doktor, a fess Dory ... Te! Még Elemér is... És Kelemen. Kelemen. Nem láthattam, hogy mit csinál, de kiéreztem a hangjából, hogy rám mutogat és meg is hajtja magát. Ezt az egyet nekem adta. Kelemennek hívták. Nem volt hadnagy, még jogász, vagy doktor sem, még csak filozopter sem, hanem tanító. S a lányok, úgy maguk közt erre azt szokták mondani: — Makkhetes. A legutolsó, a legszintelenebb a kártyák között, a királyok és filkók után való. Valamire való játékban ezeket a heteseket mindig félre is szokták tenni. Malvin kacagása ráragadt a papára is. A másik most is csak morgott s én nagyon szerettem volna férj lenni, hogy kedvemre moroghatnék. Pedig hiába, Kelemen az enyém maradt.. Egy Kelemen, mikor az én unokabátyám Livió volt. De hát úgy van az, ha lány az ember. Be kell érni azzal, aki jut. De ha legalább öreg volna! De még csak nem is mozog, hanem művelten társalog. Míg odaát, a Malvinka udvarában, olyan csábosan cseng: — Nagyságos asszonyom . . . Vagy ami még ennél is szebb: — Tudja, szép asszony . . . S a beszéd zümmögéséből kipattan egy könnyű, pajkos, bájos kis szó, mint aranyszárnyú lepke a szürkés rovarok közül: — Francillon, ah, Brancülon . . . Nekem azt mondja ez az egy: — Tisztelt kisasszony! . . . Olvasta Fabiolát? Oh, mily épületes olvasmány. A régi keresztények korszakából . . . Ajánlhatom . . . Hanem azt be kell vallanom, hogy unalmas dolgot ilyen zengzetes, üde hangon nem hallottam én még az akadémia felolvasásain sem. De pokol amazok odaát olyan hangosan mulatnak ! És én nekem,, hogy egyszer annyira jutottak, férjhez kell mennem. Öreg férjet kell keresnem, öreg, mormogó férjet. Akinek a háta mögött olyan furcsa, nevetni való grimasszokat vághatnának ezek a fess gavallérok, s akit, mikor már nagyon nevet mindenki, én is lebonthatnék egy asztalkendővel, mint ahogy azt Malvinka is teszi. Igaz, hogy a papa háta mögött is nevetnek, de nem az én mulattatásomra. Aztán a papát lebontani . . . Nem, a papa más, azt tisztelni kell . . . Malvinkának soha sem nevetnek a háta mögött. Csak a szemébe. Sőt őrá még a szemeikkel is mosolyognak. Mélyen, hosszan, hogy szinte beharapja a szája szélét valami titkos gyönyörtől. Hej, így van az ha, lány az ember, s nincs öreg férje, csak papája. Visszafelé, az egész után ezen keseregtem. De Malvin is csöndesebb volt. Behúzódott a kocsi sarkába, egy sorba a férjével, de nem szorosan mellette. A papa mellettem ült, mivelhogy amaztán öregebb, de mindenesetre betegesebb volt. Malvin nagy kendőt csavart a nyakába s úgy belebújt, alig látszott. Csak az arca fehérlett ki a félhomályból. Sohasem hittem volna, hogy a pezsgő is ér annyit a halványság tekintetében, mint az ecet. Nem is beszélt. Olykor borzongott. De néha, mintha ezen a fázáson, mely Isten tudja miért, majdnem olyan szepeges forma volt, utat tört volna az ő eredeti mulatni vágyó, pajkos kedélye, s elnevette magát. — Kire gondolsz, Iduska? Kelemenre? S én, mert benső barátságban voltunk, bizalmasan vágtam vissza. — Hát te? Talán mindre . . . Erre hamar visszakapta a fejét, lecsukta szemeit. Olyan lett az arca, mint egy kis halott madáré. Többé nem csicsergett, nem kacagott. Késő este, miután elváltam a papától s ő megcsókolta a homlokomat azzal a jóttevő, édes, gyógyító csókkal, mely maga volt a béke, a megnyugvás, az erő és bizalom, eszembe jutott, hogy Schoppenbauert Malvinnál feledtem. S miután ma jobban akartam elpusztulni, mint valaha, átmentem érte. Az előszobából éppen akkor ment ki a szobaleány s az ajtót természetesen zárva hagyta. De nyitva volt a hálószoba ajtaja is. Valaki sirdogált odabenn. — Olyan fáradt vagyok . . . — Hiszen jóban fáradoztál, mondhatom . . . No, de ha szépen megkérsz, nem haragszom . . . S a szemközti nagy tükörben megjelent az öreg férj alakja. Kinyújtotta a karját és elfogott valakit. Erre sikoltás hangzott: — Óh, hagyjon el, hogy . . . De nem mondhatta tovább, belefult ez a szomorú, kétségbeesett sikoly egy széles, otromba cuppanásba. S a cuppanások, ízléstelen, öreges csókok, köhögés és krákogás közt tapadtak a szép kis Malvin üde nyakára, pajkos szemeire, kacagó szájára, mely most az undortól, a kétségbeeséstől eltorzult. .. Nem mondhatta tovább, mert lépteket hallottunk az előszobában. Erőteljes, otthonos topogást, aztán gyönge tapisgálását néhány apró lábacskának. Közben nevettek. Aztán elcsattant egy pár olyan vidám csók, amilyen csak pufók gyermekarcon pattan el, apai pajasz alatt. De sorban vagy négy, öt. Végre kinyílott az ajtó s egy trombitáló, sipoló kis hadsereg élén megjelent a macska... Vagy mit beszélek? A férj, Kelemen tanító, aki maga volt az erő, egészség és ifjúság... 276. szám. következtében vívandó parlamenti párbajok elő fogják segíteni a miniszterelnök biztos alapon nyugvó reményeinek megvalósulását. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, szeptember 30. A mai ülésnek tulajdonképpen csak két tárgya lett volna: egy miniszteri válasz és egy újabb interpelláció. Minthogy azonban az elnök a szerdán már megállapított munkarendet ismét szóba hozta, ennek kapcsán Polónyi Géza alkalmat vett magának, hogy az egyházpolitikai javaslatok ügyében néhány kérdést intézzen a miniszterelnökhöz. S Wekerle ezekre a kérdésekre általános figyelem között meg is adta a választ. Kijelentéseinek lényege ez: 1. A már beterjesztett három egyházpolitikai javaslatot a bizottságok októberben, valószínűleg a budget-tárgyalásokat megelőző parlamenti szünet alatt fogják tárgyalni. 2. A kötelező polgári házasságra vonatkozó javaslatot, ha a király megadja hozzá az engedélyt, a kormány iparkodni fog a legközelebbi időben benyújtani. A kormány teljes lojalitással maga kérte a koronát, hogy csak a kérdés alapos tanulmányozása után döntsön, mert nem akart olyan színben feltűnni, mintha kényszerhelyzetbe hozná a koronát. A miniszterelnöknek reménye, sőt biztos reménye van, hogy a koronától megkapja a jóváhagyást, de ha nem , akkor csak azt ismételheti, hogy tudni fogja kötelességét. Ezek a kijelentések voltak a mai rövid ülésnek egyetlen jelentős momentuma. Azután gróf Csáky Albin kultuszminiszter válaszolt Okolicsányi Lászlónak szerdai interpellációjára s a választ úgy Okolicsányi, mint az egész Ház tudomásul vette. Végül Perezd Dezső interpellálta meg a kormányt a takarmánykiviteli tilalom tárgyában. A szakminiszter azonban nem volt jelen, hogy válaszolhatott volna. Hétfőn a Tisza-szabályozásról szóló javaslatot kezdik tárgyalni. A képviselőház fllé, szeptember 30-án. Kezdete délelőtt 10 órakor. Elnök: Báró Bánffy Dezső. Jegyzők : Perczel Béni, Molnár Antal, Bernáth Dezső. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor, gróf Bethlen András, gróf Csáky Albin, Josipovich Imre. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az elnök bemutatja gróf Teleki Sándor levelét, melyben magánügyeinek rendezése végett négy heti szabadságidőt kér. Megadják: Antal Gyula előadó beterjeszti a kérvényi bizottság jelentését a legújabban letárgyalt kérvényekről. Szabó Imre előadó a közigazgatási bizottság jelentését a főváros kerületi elöljáróságainak szervezésére vonatkozólag, végül Fálffy Elemér előadó a zárszámadási bizottság jelentését az államszámvevőszék jelentéseiről. E jelentéseket annak idején napirendre tűzik. Molnár Antal jegyző jelenti, hogy az interpellációs könyvben ez van bejegyezve: Perczel Dezső interpellációja a takarmánykiviteli tilalom tárgyában. A munkarendre nézve az elnök azt ajánlja, hogy a hétfőn reggel 10 órakor kezdődő ülés napirendjére a Tiszaszabályozásról és a Ferenc-csatorna torkolata áthelyezéséről szóló törvényjavaslatot tűzzék ki. (Helyeslés.)