Rakéta Regényújság, 1974. július-december (1. évfolyam, 19-45. szám)
1974-07-02 / 19. szám
Turgenyev ELSŐ SZERELEM A vendégek rég elmentek. Fél egyet ütött az óra. A szobában csak a házigazda maradt, Szergej Nyikolajeviccsal meg Vlagyimir Petroviccsal. A házigazda csengetett, s kivitette a vacsora maradékait. - Így hát megegyeztünk - szólalt meg, s közben mélyebbre húzódott karosszékében, és szivarra gyújtott, mindegyikünk köteles elmondani első szerelmének történetét. Magán a sor, Szergej Nyikolajevics. Szergej Nyikolajevics, pufók arcú, szőke szakállú, köpcös ember, előbb ránézett a házigazdára, majd felnézett a mennyezetre. - Nekem nem volt első szerelmem - szólalt meg aztán -, én mindjárt a másodikkal kezdtem. - Hogyan? - Igen egyszerűen. Tizennyolc éves voltam, mikor udvarolni kezdtem egy nagyon bájos kislánynak, de úgy udvaroltam, mintha ez nem is volna új nekem, ugyanúgy, ahogy később másoknak tettem. Tulajdonképpen először és utoljára hatéves koromban a dajkámba voltam szerelmes, de ez már nagyon régen volt. Ennek a szerelemnek a részletei elmosódtak az emlékezetemben, de még ha emlékezném is rájuk, kit érdekelhetnének? - Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte a házigazda. - Az én első szerelmemben sincs semmi érdekes: senkibe sem voltam szerelmes, mielőtt megismertem Anna Ivanovnát, a mostani feleségemet, s minden a legsimábban alakult: szüleink összehoztak, hamarosan megszerettük egymást, és egykettőre összeházasodtunk. Az én esetemet el lehet mondani két szóval. Bevallom, uraim, hogy mikor szóba hoztam az első szerelem témáját, önökre számítottam, nem mondom, hogy öreg, de már nem is fiatal agglegényekre; talán ön szórakoztat majd minket valamivel, Vlagyimir Petrovics? - Az én első szerelmem valóban nem tartozik a közönséges esetek közé - felelte némi habozás után Vlagyimir Petrovics, egy negyvenéves, fekete hajú, de már deresedő férfi. -Ál- kiáltott fel a házigazda és Szergej Nyikolajevics egyszerre. - Annál jobb... Mesélje el. - Szívesen... azazhogy nem, nem mesélem el, nem értek a meséléshez, száraz lehetne és rövid, vagy bőbeszédű és hamis. De ha megengedik, mindent leírok egy füzetbe, amire emlékszem, s felolvasom majd. Barátai először nem akartak beleegyezni, de Vlagyimir Petrovics megmaradt elhatározása mellett. Két hét múlva megint összejöttek, s Vlagyimir Petrovics beváltotta az ígéretét. Ezt írta le a füzetben: „ Tizenhat éves voltam akkor, 1833 nyarán történt. Moszkvában, szüleimnél laktam. Villát béreltek a kalugai városkapu környékén, a Nyeszkucsnij-kerttel szemben. - Egyetemi felvételre készültem, de keveset dolgoztam, lassú tempóban. Senki sem korlátozta szabadságomat. Azt tettem, amit akartam, különösen azóta, hogy megváltam utolsó francia nevelőnőmtől, aki sohasem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy „bombaként" (comme une bombe) hullt Oroszországba, s elkeseredett arckifejezéssel naphosszat az ágyon heverészett. Apám egykedvűen szíves volt hozzám; anyám úgyszólván nem is törődött velem, bár egyetlen gyermeke voltam, más gondok emész-