Rakéta Regényújság, 1981. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-10 / 10. szám
Roald Dahl Ij kocsim volt. Izgalmas játékszer: 3,3 literes, nagy tengelytávolságú, hatalmas BMW. Maximális sebessége 200 km óránként, és félelmetesen gyorsult fel. Karosszériája halványkék volt, az ülések egy árnyalattal sötétebb, legjobb minőségű puha, valódi bőrből készültek. Az ablakokat és a tetőt gombnyomással lehetett le-fel húzni, és amikor kinyitottam a rádiót, az antenna kipattant, amikor meg elzártam, viszszakúszott. Ha lassan hajtottam, a nagy teljesítményű motor türelmetlenül hörgött és morgott, de száz kilométer fölött a hörgés-morgás abbamaradt, és a motor gyönyörűségesen dorombolt. Egyedül mentem Londonba. Csodálatos júniusi nap volt, a mezőkön gyűjtötték a szénát, és az út mentén virágzott a boglárka. Száztízzel hajtottam, kényelmesen hátradőlve az ülésen, amikor az út szélén megláttam egy embert, aki felfelé tartott hüvelykujjal kérte, hogy vegyem fel. Ráléptem a fékre, és megálltam mellette. Mindig felveszem a stopposokat. Ismerem az érzést: állni az út mentén, és figyelni az elrobogó kocsikat. Mennyire gyűlöltem annak idején azokat, akik üres kocsival tettek úgy, mintha meg sem láttak volna! Nagy, drága autók ritkán álltak meg. Mindig csak a kisebbek voltak hajlandók elvinni, azok a rozsdás, öreg tragacsok, amelyek már amúgy is tömve voltak gyerekekkel, és a vezető csak ennyit mondott: „Azt hiszem, még egy kicsit összébb húzódhatunk.” A stoppos bedugta a fejét a nyitott ablakon, és megkérdezte: „Londonba tart, főnök?” - Igen - feleltem. - Ugorjon be. Beszállt, és elindultam. Alacsony, patkányképű, szürke fogú emberke volt. Szeme sötét, fürge és okos, mint a patkányé, a füle meg hegyes. Sapkát viselt, szürke zakóján óriási zsebek voltak. Igazán valami óriási, emberszabású patkányra emlékeztetett. - London melyik részébe igyekszik? - kérdeztem. - Csak keresztül a városon, aztán Epsomba, a lóversenyre. Ma van a Derby. - Csakugyan! Szívesen mentem volna én is. Szeretek fogadni. - Én soha nem fogadok. Még a versenyt sem nézem. Hülyeség az egész. - Hát ,akkor miért megy oda? Nem tetszett neki a kérdésem. A patkányarc kifejezéstelenné vált. Nem felelt, csak az utat bámulta. - Talán a gépek kezelésénél segít? - kérdeztem. - Az még nagyobb hülyeség - felelte. - Nincs abban semmi élvezet. Egy idióta is meg tudja csinálni. Elhallgattunk. Elhatároztam, hogy nem faggatom tovább. Eszembe jutott, hogy annak idején, amikor autóstoppal utazgattam, mennyire bosszantott, ha engem kérdezgettek. Hová megy? Miért megy oda? Mi a foglalkozása? Felesége van? Hát barátnője? Hogy hívják? Hány éves? És így tovább. De utáltam! - Bocsásson meg - mondtam. - Igazán semmi közöm hozzá. De tudja, az a baj, hogy író vagyok, és a legtöbb író szörnyen kíváncsi természetű. - Könyveket ír? - Igen. - Könyveket írni, az klassz - mondta. - Szakmunkának tartom. Én is szakember vagyok. Utálom azokat a pa- 18