Rakéta Regényújság, 1981. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-10 / 10. szám

Roald Dahl Ij kocsim volt. Izgalmas játékszer: 3,3 literes, nagy tengely­­távolságú, hatalmas BMW. Maximális sebessége 200 km óránként, és félelmetesen gyorsult fel. Karosszériája halvány­kék volt, az ülések egy árnyalattal sötétebb, legjobb minő­ségű puha, valódi bőrből készültek. Az ablakokat és a te­tőt gombnyomással lehetett le-fel húzni, és amikor kinyitot­tam a rádiót, az antenna kipattant, amikor meg elzártam, visz­­szakúszott. Ha lassan hajtottam, a nagy teljesítményű motor türelmetlenül hörgött és morgott, de száz kilométer fölött a hörgés-morgás abbamaradt, és a motor gyönyörűségesen dorombolt. Egyedül mentem Londonba. Csodálatos júniusi nap volt, a mezőkön gyűjtötték a szénát, és az út mentén virágzott a boglárka. Száztízzel hajtottam, kényelmesen hátradőlve az ülésen, amikor az út szélén megláttam egy embert, aki fel­felé tartott hüvelykujjal kérte, hogy vegyem fel. Ráléptem a fékre, és megálltam mellette. Mindig felveszem a stoppo­sokat. Ismerem az érzést: állni az út mentén, és figyelni az elrobogó kocsikat. Mennyire gyűlöltem annak idején azokat, akik üres kocsival tettek úgy, mintha meg sem láttak vol­na! Nagy, drága autók ritkán álltak meg. Mindig csak a ki­sebbek voltak hajlandók elvinni, azok a rozsdás, öreg tra­gacsok, amelyek már amúgy is tömve voltak gyerekekkel, és a vezető csak ennyit mondott: „Azt hiszem, még egy kicsit összébb húzódhatunk.” A stoppos bedugta a fejét a nyitott ablakon, és megkér­dezte: „Londonba tart, főnök?” - Igen - feleltem. - Ugorjon be. Beszállt, és elindultam. Alacsony, patkányképű, szürke fogú emberke volt. Szeme sötét, fürge és okos, mint a patkányé, a füle meg hegyes. Sapkát viselt, szürke zakóján óriási zsebek voltak. Igazán valami óriási, emberszabású patkányra emlékeztetett. - London melyik részébe igyekszik? - kérdeztem. - Csak keresztül a városon, aztán Epsomba, a lóver­senyre. Ma van a Derby. - Csakugyan! Szívesen mentem volna én is. Szeretek fo­gadni. - Én soha nem fogadok. Még a versenyt sem nézem. Hü­lyeség az egész. - Hát ,akkor miért megy oda? Nem tetszett neki a kérdésem. A patkányarc kifejezéstelen­né vált. Nem felelt, csak az utat bámulta. - Talán a gépek kezelésénél segít? - kérdeztem. - Az még nagyobb hülyeség - felelte. - Nincs abban semmi élvezet. Egy idióta is meg tudja csinálni. Elhallgattunk. Elhatároztam, hogy nem faggatom tovább. Eszembe jutott, hogy annak idején, amikor autóstoppal utaz­gattam, mennyire bosszantott, ha engem kérdezgettek. Hová megy? Miért megy oda? Mi a foglalkozása? Felesége van? Hát barátnője? Hogy hívják? Hány éves? És így tovább. De utáltam! - Bocsásson meg - mondtam. - Igazán semmi közöm hozzá. De tudja, az a baj, hogy író vagyok, és a legtöbb író szörnyen kíváncsi természetű. - Könyveket ír? - Igen. - Könyveket írni, az klassz - mondta. - Szakmunká­nak tartom. Én is szakember vagyok. Utálom azokat a pa- 18

Next