Rakéta Regényújság, 1985. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-01 / 1. szám
SZOBOTKA TIBOR A Hyde Parkban van egy szép nagy tó, amiben hattyúk úszkálnak. A tó körül padokon, székeken emberek üldögélnek, gyerekek sétálnak. A jó gyerekek morzsákat szórnak a szép hattyúknak. (Vigyázni a jelzőkre!) A gyerekek ezért jók, de a hattyúk nem ezért szépek. Civilizált társadalmunkban egy hattyú nem éhezhet. Egy ember igen. Én is éheztem. Ott ültem egy padon (ingyen), és arra gondoltam, milyen kedves lenne, ha egy kisbaba némi kenyeret apróra tördelve elém szórna, én pedig lassan felcsipegetném a kenyérdarabkákat. Avagy a kedves baba egy egész kenyeret nyújtana át nekem, a kedves mama pedig egy kis húst és főzeléket hozzá. Éhezni mindenütt rossz, de ha az ember idegenben éhezik, akkor nemcsak éhes, hanem honvágya is van. Zene nélkül. Jóllakottan ugyanis zene kell a honvágyhoz. Az ember hátradúl a székében, hallgatja a zenét, és belül zokog. De ha az ember éhes, akkor kívül zokog. Levettem a monoklim, és megtörültem a szememet. Aztán a monoklit nézegettem. A monokli olyan üvegdarab, amely mások szemében több zavart okoz, mint azéban, aki viseli. Aki monoklit hord, arról nem hiszik el, hogy éhes. Azt se, hogy rosszul lát. Pedig a monoklis ember megbízható. Belső életet él. A világ igazságtalan a monoklis emberekhez. Éppen ezért ajánlatos lenne, ha minden ember monoklit viselne. Ha már igazságtalanság, legalább legyen igazságos. Visszatettem a monoklit, és újra meggyőződhettem arról, hogy nem tudok rajzolni. Erről egyébként bárki meggyőződhet, aki megnézi rajzaimat. Utolsó rajzom a tavat ábrázolta, kétoldalt fákkal és az előtérben egy sült libával. Háttérben a nap, amint lassan lenyugszik. „Libasült vörös pírban.” Ára kétezer pengő. Becsületszavamra remekmű, de vigye el uram, ezerért. A lexikon: „... a fiatalságát Londonban töltötte, ahol igen sokat nélkülözött, de számos remekművel gyarapította ...” Tulajdonképpen egyiptológus akarok lenni, nem festő. Tulajdonképpen pedig enni akarok. Összegyűrtem a papírt, amelyre kétezer pengős rajzomat leheltem, felkeltem a padról, és elindultam. Túlzás lenne azt állítani, hogy erre a sétára azért volt szükségem, hogy jobb legyen az étvágyam. Nem, egyszerűen lesétáltam a Piccadillyre. A monoklim csak itt érezte jól magát. A Bond Street sarkán a monoklim befordult, és én kénytelen voltam vele menni. Remek kirakatokat láttam. Ha meggondolom, hogy az egyiptológia miatt jöttem Londonba, akkor túl sok is volt a kirakat. De a kirakatok szebbek voltak, mint a múmiák, és a selymek szebbek, mint a papirusztekercsek. „Az egész élet egy kirakat” - mondtam magamban. Ennek nem volt semmi értelme, de annak se, hogy Londonban vagyok. A Bond Street másik oldalán visszamentem a Piccadillyre, le a Piccadilly Circusig. Hat óra múlott, az üzletek, hivatalok, áruházak most zártak, milliónyi ember tolongott az utcákon, ezernyi autó, nagy, vörös testű autóbuszok. Lent, láthatatlanul, egymás alatt száguldó földalatti kocsik. Mindenki hazasiet. De én nem hagytam magam. Sietni én is tudok. Robogva toltam magam előre az emberek között. „Sony” - mondtam annak, akit meglöktem olykor. Legalább hallottam, hogy van még hangom. A másik oldalon visszasiettem. Szórakozott pillantásomat elkaptam a nőkről, akik rám mosolyogtak. „Eh ... annyi dolgom van!” Megint visszamenni a másik oldalon. Nem olyan egyszerű ez. Nem tűröm, hogy zavarjanak. Az emberek azt gondolják, elegáns fiatalember, persze sietős neki. Bele is fáradtam a jövés-menésbe. Végighaladtam a Regent Streeten, megnéztem azokat a batiszt zsebkendőket, amelyeket minden reggel és este megnézek, mert meg akarom venni őket, bár egy fiatal egyiptológusnak tulajdonképpen nem kell zsebkendő. Illetve csak zsebkendő kell. Öreg barátom, a koldus kedvesen köszön.