Rakéta Regényújság, 1985. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-01 / 1. szám

SZOBOTKA TIBOR A Hyde Parkban van egy szép nagy tó, ami­ben hattyúk úszkálnak. A tó körül padokon, székeken emberek üldögélnek, gyerekek sé­tálnak. A jó gyerekek morzsákat szórnak a szép hattyúknak. (Vigyázni a jelzőkre!) A gyerekek ezért jók, de a hattyúk nem ezért szépek. Civilizált társadalmunkban egy hat­­­tyú nem éhezhet. Egy ember igen. Én is éheztem. Ott ültem egy padon (ingyen), és arra gondoltam, milyen kedves lenne, ha egy kisbaba némi kenyeret apróra tördelve elém szórna, én pedig lassan felcsipegetném a ke­nyérdarabkákat. Avagy a kedves baba egy egész kenyeret nyújtana át nekem, a kedves mama pedig egy kis húst és főzeléket hozzá. Éhezni mindenütt rossz, de ha az ember ide­genben éhezik, akkor nemcsak éhes, hanem honvágya is van. Zene nélkül. Jóllakottan ugyanis zene kell a honvágyhoz. Az ember hátradúl a székében, hallgatja a zenét, és be­lül zokog. De ha az ember éhes, akkor kívül zokog. Levettem a monoklim, és megtörültem a szememet. Aztán a monoklit nézegettem. A monokli olyan üvegdarab, amely mások szemében több zavart okoz, mint azéban, aki viseli. Aki monoklit hord, arról nem hiszik el, hogy éhes. Azt se, hogy rosszul lát. Pedig a monoklis ember megbízható. Belső életet él. A világ igazságtalan a monoklis emberek­hez. Éppen ezért ajánlatos lenne, ha minden ember monoklit viselne. Ha már igazságta­lanság, legalább legyen igazságos. Visszatettem a monoklit, és újra meggyő­ződhettem arról, hogy nem tudok rajzolni. Erről egyébként bárki meggyőződhet, aki megnézi rajzaimat. Utolsó rajzom a tavat áb­rázolta, kétoldalt fákkal és az előtérben egy sült libával. Háttérben a nap, amint lassan lenyugszik. „Libasült vörös pírban.” Ára két­ezer pengő. Becsületszavamra remekmű, de vigye el uram, ezerért. A lexikon: „... a fia­talságát Londonban töltötte, ahol igen sokat nélkülözött, de számos remekművel gyarapí­totta ...” Tulajdonképpen egyiptológus aka­rok lenni, nem festő. Tulajdonképpen pedig enni akarok. Összegyűrtem a papírt, amelyre kétezer pengős rajzomat leheltem, felkeltem a pad­ról, és elindultam. Túlzás lenne azt állítani, hogy erre a sétára azért volt szükségem, hogy jobb legyen az étvágyam. Nem, egysze­rűen lesétáltam a Piccadillyre. A monoklim csak itt érezte jól magát. A Bond Street sar­kán a monoklim befordult, és én kénytelen voltam vele menni. Remek kirakatokat lát­tam. Ha meggondolom, hogy az egyiptoló­gia miatt jöttem Londonba, akkor túl sok is volt a kirakat. De a kirakatok szebbek vol­tak, mint a múmiák, és a selymek szebbek, mint a papirusztekercsek. „Az egész élet egy kirakat” - mondtam magamban. Ennek nem volt semmi értelme, de annak se, hogy Lon­donban vagyok. A Bond Street másik olda­lán visszamentem a Piccadillyre, le a Picca­dilly Circusig. Hat óra múlott, az üzletek, hi­vatalok, áruházak most zártak, milliónyi em­ber tolongott az utcákon, ezernyi autó, nagy, vörös testű autóbuszok. Lent, láthatatlanul, egymás alatt száguldó földalatti kocsik. Min­denki hazasiet. De én nem hagytam magam. Sietni én is tudok. Robogva toltam magam előre az emberek között. „Sony” - mondtam annak, akit meglöktem olykor. Legalább hallottam, hogy van még hangom. A másik oldalon visszasiettem. Szórakozott pillantá­somat elkaptam a nőkről, akik rám moso­lyogtak. „Eh ... annyi dolgom van!” Megint visszamenni a másik oldalon. Nem olyan egyszerű ez. Nem tűröm, hogy zavarjanak. Az emberek azt gondolják, elegáns fiatalem­ber, persze sietős neki. Bele is fáradtam a jö­vés-menésbe. Végighaladtam a Regent Stree­­ten, megnéztem azokat a batiszt zsebkendő­ket, amelyeket minden reggel és este megné­zek, mert meg akarom venni őket, bár egy fiatal egyiptológusnak tulajdonképpen nem kell zsebkendő. Illetve csak zsebkendő kell. Öreg barátom, a koldus kedvesen köszön.

Next