Rakéta Regényújság, 1986. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)

1986-01-07 / 1. szám

100 ÉVE SZÜLETETT KUNCZ ALADÁR FEKETE KOLOSTOR A francia hatóságok százötvenünket bezsú­foltak két üres raktárhelyiségbe, a padlóra szalmát szórtak, az udvaron felállítottak nagy üsttel egy kemencét, melléje beosztot­ták a szakácsnőt, a helyiség utcára nyíló ke­rítését és ajtaját eláltatták őrséggel, azután ránk csukták az ajtót, s azt mondták: qu' ils se débrouisent!. . . Megint kényelmes köz­szólam, ami annyit jelent: igazodjanak el egymás között!... Mi természetesen először nagy zavarban és összevisszaságban éltünk. Mintha csak felnőtt korunkban születtünk volna a világ­­­­ra, s meghagyják, hogy ne most éljünk. Él­tünk volna szívesen, de nehezen találtuk meg­ a nyelvet, amelynél, fogva ezt az életet kézbe lehetett ragadni. Mindenekelőtt az evés, mosakodás és egyéb fizikai szükségletek körül uralkodott a­­ legnagyobb fej­ellenség. Az els­ő ember, aki új életünkben rendet tudott teremteni, nagy tekintélyre tett szert. Őszülő, császárszakál­­las, kedvesen kék szemű porosz munkás vet­te kezébe a kezdeményezést, aki a polgári életben szűcs volt, de valószínűleg hosszabb ideig katonáskodott is, mert a tömegélet szükségletei és kormányzása iránt nagy ér­­zékkel rendelkezett. A porosz mindenekelőtt pléhvödröket és merőkanalakat szerzett az adminisztrációtól. Csoportokba osztotta az embereket, s min­den csoport mellé kiszolgálókat rendelt. Ezek a kiszolgálók hozták a csoportokhoz az ételt, ami ebédkor marhahúsból és levesből, este pedig főzelékből állott. A táplálkozás el­len perigueux-i korszakunkban kifogást nem emelhettünk. A kenyér is ízlett, és kaptunk bőségesen. De meg is kell jegyeznem, hogy Dél-Franciaországban az élelmiszerek még a háború elején is alig kerültek valamibe, és minden bőségesen volt. Emlékszem, hogy a pénzzel rendelkező kiváltságosok egy liter borért negyven-ötven centime-ot fizettek, és tíz centime-ért annyi körtét vagy almát lehe­tett kapni, hogy az ember meg sem bírta en­ni. Az őrizetünkkel megbízott katonák két­­három tál ételt is kaptak. Hozzánk képest úgy éltek, mint kiskirályok. Egyszer egyik le­sült arcú, jó kedélyű, szépszál ember, mikor ebéd után az üres tányérral a padlás felé lá­tott távozni, megsajnált, és ebédjéből egy fo­gást üres tányéromba döntött. Soha még ilyen jóízű dolgot nem ettem. Olyan volt, mint nálunk a húsos laska, s akkora adag, hogy Némethet és Soltészt is megkínálhat­tam belőle. Az étkezésekben tehát a császárszakállas porosz rendet teremtett. A városból behoz­tak két hosszú asztalt, amelynél többen elfér­tek, de a legnagyobb rész az udvaron heverő pléh- és vasdarabokból maga alkotott magá­nak széket és asztalfélét. Kaptunk tányért, kanalat és poharat. Étkezések után pedig csoportonként kellett az edényeket elmoso­gatni. Legkellemetlenebb munkák közé tar­tozott az ételmaradványokkal teli nagy üst­nek a kimosása, amitől egészen fekete lett az ember. Ezt a munkát, amit franciául corvée­­nak hívnak, kezdetben mindenkinek vállal­nia kellett, később azonban elnézték, ha va­laki pénzért más internált társát állítja be. Amint a fogság későbbi idején hallottam, a bordeaux-i kaszárnyában, az ott ideiglene­sen internált F. gróf osztrák-magyar minisz­terrel a katonák szándékosan a legpiszko­sabb munkákat végeztették. „Où est le mi­­nistre?” - kérdezték nevetve, seprűt nyom­tak kezébe, és azután vitték a mellékhelyi­ségbe, hogy kitisztítsa. A császárszakállas porosz az internáltak között nagy tekintélyre tett szert, és ezért el­nevezték colonel-nek. A „colonel” a szakács­­né révén az adminisztrátor közelébe is tudott férkőzni. Az étkezésekhez szükséges anyagot lassanként mindig ő vette át, mert vele lehe­tett okosan beszélni, míg az öreg szakácsné analfabéta volt. Ebből a helyzetből az követ­kezett, hogy az adminisztrátor inkább szere­tett érintkezni a colonellel, és a francia sza­­kácsnét a Dépot Laosben lassanként rossz (RÉSZLET)

Next