Rakéta Regényújság, 1986. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)
1986-01-07 / 1. szám
100 ÉVE SZÜLETETT KUNCZ ALADÁR FEKETE KOLOSTOR A francia hatóságok százötvenünket bezsúfoltak két üres raktárhelyiségbe, a padlóra szalmát szórtak, az udvaron felállítottak nagy üsttel egy kemencét, melléje beosztották a szakácsnőt, a helyiség utcára nyíló kerítését és ajtaját eláltatták őrséggel, azután ránk csukták az ajtót, s azt mondták: qu' ils se débrouisent!. . . Megint kényelmes közszólam, ami annyit jelent: igazodjanak el egymás között!... Mi természetesen először nagy zavarban és összevisszaságban éltünk. Mintha csak felnőtt korunkban születtünk volna a világra, s meghagyják, hogy ne most éljünk. Éltünk volna szívesen, de nehezen találtuk meg a nyelvet, amelynél, fogva ezt az életet kézbe lehetett ragadni. Mindenekelőtt az evés, mosakodás és egyéb fizikai szükségletek körül uralkodott a legnagyobb fejellenség. Az első ember, aki új életünkben rendet tudott teremteni, nagy tekintélyre tett szert. Őszülő, császárszakállas, kedvesen kék szemű porosz munkás vette kezébe a kezdeményezést, aki a polgári életben szűcs volt, de valószínűleg hosszabb ideig katonáskodott is, mert a tömegélet szükségletei és kormányzása iránt nagy érzékkel rendelkezett. A porosz mindenekelőtt pléhvödröket és merőkanalakat szerzett az adminisztrációtól. Csoportokba osztotta az embereket, s minden csoport mellé kiszolgálókat rendelt. Ezek a kiszolgálók hozták a csoportokhoz az ételt, ami ebédkor marhahúsból és levesből, este pedig főzelékből állott. A táplálkozás ellen perigueux-i korszakunkban kifogást nem emelhettünk. A kenyér is ízlett, és kaptunk bőségesen. De meg is kell jegyeznem, hogy Dél-Franciaországban az élelmiszerek még a háború elején is alig kerültek valamibe, és minden bőségesen volt. Emlékszem, hogy a pénzzel rendelkező kiváltságosok egy liter borért negyven-ötven centime-ot fizettek, és tíz centime-ért annyi körtét vagy almát lehetett kapni, hogy az ember meg sem bírta enni. Az őrizetünkkel megbízott katonák kéthárom tál ételt is kaptak. Hozzánk képest úgy éltek, mint kiskirályok. Egyszer egyik lesült arcú, jó kedélyű, szépszál ember, mikor ebéd után az üres tányérral a padlás felé látott távozni, megsajnált, és ebédjéből egy fogást üres tányéromba döntött. Soha még ilyen jóízű dolgot nem ettem. Olyan volt, mint nálunk a húsos laska, s akkora adag, hogy Némethet és Soltészt is megkínálhattam belőle. Az étkezésekben tehát a császárszakállas porosz rendet teremtett. A városból behoztak két hosszú asztalt, amelynél többen elfértek, de a legnagyobb rész az udvaron heverő pléh- és vasdarabokból maga alkotott magának széket és asztalfélét. Kaptunk tányért, kanalat és poharat. Étkezések után pedig csoportonként kellett az edényeket elmosogatni. Legkellemetlenebb munkák közé tartozott az ételmaradványokkal teli nagy üstnek a kimosása, amitől egészen fekete lett az ember. Ezt a munkát, amit franciául corvéenak hívnak, kezdetben mindenkinek vállalnia kellett, később azonban elnézték, ha valaki pénzért más internált társát állítja be. Amint a fogság későbbi idején hallottam, a bordeaux-i kaszárnyában, az ott ideiglenesen internált F. gróf osztrák-magyar miniszterrel a katonák szándékosan a legpiszkosabb munkákat végeztették. „Où est le ministre?” - kérdezték nevetve, seprűt nyomtak kezébe, és azután vitték a mellékhelyiségbe, hogy kitisztítsa. A császárszakállas porosz az internáltak között nagy tekintélyre tett szert, és ezért elnevezték colonel-nek. A „colonel” a szakácsné révén az adminisztrátor közelébe is tudott férkőzni. Az étkezésekhez szükséges anyagot lassanként mindig ő vette át, mert vele lehetett okosan beszélni, míg az öreg szakácsné analfabéta volt. Ebből a helyzetből az következett, hogy az adminisztrátor inkább szeretett érintkezni a colonellel, és a francia szakácsnét a Dépot Laosben lassanként rossz (RÉSZLET)